2012. július 9., hétfő

Bocsi

Na jó…ez a vége kicsit tőlem is hírtelen jött. Lehet nem gondoltam végig.

Sajnos az a baj, hogy eljutottam valameddig, megvan az ötletem, de nem haladok. Kijavítatlanul és nyersen felrakom az ötletem elejét hátha tetszik nektek, de felelősséget nem vállalok érte. :)
U.I.: Telefonnal írtam, hibák azért vannak benne néhol elrejtve.

Valahonnan a mélyből, semmiségből ébredeztem. Hangokat hallottam, s éreztem bőrömön a napfényt. Valamiért fáradt vagyok, de nem tudom miért. Ki kellene nyitnom a szemem, hogy tudjam, hol vagyok, hisz ez az ágy ahol most fekszem számomra ismeretlen, nem a megszokott. A szobámnak jellegzetes jácint illata van, de ezt a helyet valami ismeretlen illat lengi körül. Ismeretlen, de mégis ismerős.
- Hol vagyok. - A hangok akaratlanul jöttek ki a számon, mint ha a tudatalattim tudta volna, hogy mit kell ilyenkor csinálnia.
Egyre jobban szerettem volna megtudni, hogy hol vagyok. Tudni akartam, hogy miért vagyok ilyen gyenge. Miért fáj annyira a fejem, hogy majd belehalok.
Messziről gépek búgó hangja hallatszott át a gondolataimon. Búgó gépek, apró pittyegések. Ismeretlen hangok melyek egyre jobban arra késztetnek, hogy kinyissam a szemem.
Szemhélyaim lassan nyíltak ki, s a bőrömön érzett vakító fénysugár színte égette a szememet, a szobából hol feküdtem semmit se láttam. Csak hangokat hallottam, de most már emberekét:
- Doktor úr, mit hír az állapotáról? - ez édesanyám hangja. Mit keres itt? És milyen orvos? Kórházban vagyok? Mit keresek itt?
A tudatlanság és ijedtség arra késztetett, hogy a pislogással szokjam a fényt, s végre meg ilágosodjak arról, hogy hol is vagyok.
Lassan látni kezdtem. Minden világossá vált. A búgó géphangok nem voltak mások, mint a rám kötött orvosi ketyerélnek a hangja. Kórházban vagyok nem kétséges, de miért? Miért olyan ismerős ez a helyzet? Miért nem tudom, hogy hogyan kerültem ide?
Válaszok kavarogtak a fejemben, melyekre azonnal választ akartam kapni.
- Üdvözlöm Barbara. Hogy érzi magát?
- Fáj a fejem.
- Miért nem mehetek be? Jogom van bemenni. - kiabálást hallottam kintről, majd kivágodott az ajtó és egy velem egykorú férfi lépett vagyis inkább rohant be az ajtó. - Istenem. Amint meghallottam, hogy felébredtél siettem ide. Csak a büfében voltam drágám. - apró puszikat adott a kezemre ez az idegen. Nem tudtam őt hova tenni
- Ki ő? Mi történt velem? Hol vagyok? - mindenki értetlenül nézett rám. Kihúztam az ismeretlen kezei közül sajátom.
- Minden rendben van. Kórházban van Barbara. Autóbalesetett szenvedett és kómába esett. A kóma következménye lehet egy részleges memóriavesztés és azért nem emlékezhet rá, hogy kik ők, s hol van. - Memóriavestés? Autóbaleset?
- Nem, nem, nem. Édesanyám felismerem, csak azt az urat nem.
- Édesem én vagyok az Márk, a vőlegényed. - a vőlegényem? Hogy ő? Lehetetlen. Nem ismerem. Nem lehet ez igaz.
- Nem emlékszem.
- Kérem önöket, hogy most a beteget hagyják pihenni, hisz mégis csak most ébredt fel a kómából. - mindenki kiment, csak az orvos maradt. Elvégzett még pár dolgot, majd mikor távozni akart megkérdeztem tőle:
- Doktor úr, mégis meddig nem voltam magamnál? Miért nem emlékszem arra, hogy mi történt velem, s arra, hogy van egy vőpegényem?
- Kedvesem több, mint két hétig feküdt itt tudatlanul, s ezt a részleges emlékezetevesztést a fejét ér sérülésnek is, de sok más tényezőnek is köszönheti.
- És ez meddig marad így?
- Ha semmi sem gátolja meg abban, hogy visszanyerjen mindent amit elvesztett, akkor mihamarabb. Ne féljen. Ha minden jól megy, akor lassan hazaengedjük, s otthon az ismerős környezetben majd eszébe jutnak a dolgok.
- Köszönöm doktor úr.

Puszi, Birbus
Vége...sajnálom.