2011. november 27., vasárnap

Kérek tőletek egy hetet. Sajnos történtek velem egy két dolgok, amik a padlóra küldtek érzelmileg. Tudom, hogy ez annyira nem érdekel titeket, de a bajok miatt nem tudok írni. Képtelen vagyok. Kell egy kis idő, hogy feldolgozzam az eseményeket. Egy hét bőven elég lesz, s majd újult erővel visszatérek hozzátok a folytatással. :)
Addig is míg én kicsit rendezem soraim, ti tanuljatok, dolgozzatok és nézzétek meg a BD-t. :) Én is láttam. Nem lesz a kedvenc részem. :) Van pár jelenet, amit nem értek, hogy miért úgy van, s hát nem tudok azzal sem megbarátkozni, hogy a zenék, hogy lehettek így megvágva?! Bruno Mars számából 5mp? Ne nevettessen senki se...
Ti is nyugodtan írjátok meg mi tetszett és mi nem a filmben. :)
U.I.: Mindjárt téli szünet. :)
U.I.2: Tudom, hogy most páran megköveznétek a hét csúszás miatt, de sajnálom. Kell egy kis idő.
Ciao, Birbus

2011. november 21., hétfő

2. könyv - Az új élet küszöbén - 15. fejezet

Köszönöm a 3 kommentet és az 5 pipát! Szeretlek Titeket! :)
Liri17:
Muszáj, a legjobb résznél abbahagyni. Most már megpróbálok minél rendszeresebben frisselni. :) Szeretnéd, hogy legyen folytatása? Én benne vagyok, de akkor azt még el kell terveznem. Sajnos így is elég kevés idő az, amit az írásra tudok fordítani, s még el kell akkor döntenem, hogy hogyan is legyen a frissítése. Mindenesetre nekiálló a LVJ folytatásának, s ha megírtam, akkor felrakom. :)
aniw:
Női megérzések. Mondhatni mindig beválnak. ;) Köszönöm a megértésed neked is. :)
Krisztina:
Hát nem hiszem el, hogy mindenkinek a vége maradt meg. :D Mondjuk érthető a "felháborodás", de ilyen is kell néha. :) Köszönöm a kommented! :)
Sok mindent nem szeretnék hozzáfűzni ehhez a fejezethez, talán csak annyit, hogy jó olvasást. :D Remélem, elnyeri tetszéseteket, s ha nem akkor azt nyugodtan írjátok le! :)
Ciao, Birbus

"Oh, it tears me up
I tried to hold on but it hurts too much
I tried to forgive but it's not enough
To make it all okay"

James Morrison - Broken Stings

Ahogy végig futott agyamban a gondolat, hogy ő itt van, s szemében düh villant át már emelte is öklét s egy jól irányzott mozdulattal gyomorszájon ütötte Tomot. Innen kezdődve az események ismét felgyorsultak, s egyszer csak azt vettem észre, hogy tőlem pár méterre verekednek a földön, vagyis csak Ő üt, s szegény Tom megpróbál kitérni öklei elöl.


- Rob állj már le. – Barátja kérlelését mint, ha meg se hallotta volna, püfölte tovább.

- A hátam mögött keféled a menyasszonyom, még szép, hogy átrendezem az arcod. - Ekkor, mint egy villámcsapás hasított belém a tény. Ismét én vagyok mindennek a főszereplője, s ismét ez a feltételezés. Hogy gondolhatja ezt? És mégis miért mondta azt, hogy én a menyasszonya vagyok? Talán nem utál, de mért érdekel ez egyáltalán?

Mihelyst magamhoz tértem az első sokkból, az üvegszilánkokon átgázolva - azt hiszem pár eléggé felvágta a talpam - megpróbáltam leráncigálni Tomról a felbőszült bikára hasonlító férfit.

- Ereszd el Tomot. – Próbáltam leráncigálni a földön fekvő Tomról, de sikertelen volt bármennyire is próbáltam.

- Ereszd el a karom te szajha. - Nagyot lökött rajtam melynek következtében elvesztettem egyensúlyérzetem s nekiestem a falnak majd végigcsúszva azon elterültem a földön.

Könnyeim azonnal kibukkantak. Nem csak a fájdalom miatt, ami a kezembe hasított, hanem a szótól is mit hozzám vágott: „szajha”. Lehet, hogy az ingerültség beszél belőle, de vajon mikor tettem olyat, mely következtében ezt gondolhatja rólam?

- A kurva életbe Rob. Nem feküdtem le vele. - Már Tom se bírt magával. Hatalmasat ütött, s mintha ez helyre tette volna Őt. Mielőtt a rám telepedő sötétség teljen el nem borított, láttam, hogy rám kapja tekintetét, melyből tisztán láttam a rettenetes bűntudat mely ott volt a szemében.

A nagy semmi ködként borult rám. Nem gondolkoztam, s nem érzékeltem semmit se, de egyszer csak egyre erősödő hangfoszlányok kezdtek elmémbe kúszni. Nem akartam szemem kinyitni. Csak élvezni akartam a hangját. Ő volt az.

- Tom nagyon sajnálom. Egyszerűen el se tudtam hinni, hogy itt van. Azonnal elindult az agyamban a kombinálás. Sajnálom.

- Rpattz ez volt az utolsó, hogy megvertél.

Villámcsapásként karomba hasított a fájdalom, mitől azonnal kipattantak a szemeim, s a fájdalomtól könnybe lábadt a szemem. Az előbb történt események azonnal tisztán derengtek. Már csak remélni tudtam, hogy ez csak egy álom, bár reményem hamar tovaszállt mikor a két férfi tekintetüket azonnal rám kapták, s szinte egyszerre közelítettek hozzám.

- Kicsim sajnálom, sajnálom, sajnálom. - Esdeklő, s bűnbánó hangon a kanapé mellé térdepelt, s mélyen szemembe nézve intézte hozzám szavait. Fel se tudtam fogni, hogy itt van, hogy egyáltalán még én itt vagyok. - Kérlek, bocsáss meg. Nem akartam neked sérülést okozni. - Tetteim felett szavaitól azonnal elvesztettem az irányítást majd mindent kiadva magamból lekevertem neki egy hatalmas pofont. Szerencsétlenségemre pont a fájós kezemmel.

- Bassza meg. - A kezembe hasító még nagyobb fájdalom következtében felugrottam helyemről, s az ösztöneimre hagyatkozva hátrálni kezdtem.

Az előbbi sokból azonnal visszatértem a valóságba. Hitetlenkedve néztem hol Tomra, hol pedig Rá. Mint, ha a való világból beleestem volna egy rég megálmodott rémálomba. Kezdtem már azt hinni, hogy a szívem helyén a tátongó űr kezd már köddé válni, de erre rá kellett jönnöm, hogy az a rettentő fájdalom nem hogy eltűnt volna, még nem is enyhült.

Mindenki érdeklődve reakciómat, de hiába néztek, hisz még én se tudtam, hogy mit tegyek. Kedvem szerint sírva elrohannák, hisz a vészcsengő ismét bekapcsolódott.

Végszóra Josh is megérkezett. Mindhárman azonnal a teraszajtó felé kaptuk tekintetünket: Tom lenézően, Ő pedig érthetetlenül mérte végig. Josh ahogy meglátta vendégünket azonnal hozzám jött, s mint, ha védeni próbálna átölelt karjával.

- Mi történt? – Kérdését valószínűleg nekem szánta, de ha akartam volna se tudtam megszólalni. Legkevésbé se akartam, hogy ápolgasson, de valahogy most csak ő volt, aki semleges félként állt itt a szobában. – Mi folyik itt? – Még mindig nagy nyugodtsággal tette fel másképp az előbbi kérdését.

- Semmi. – Tom flegmán válaszolt, majd arra se kellett sokat várni, hogy Ő is megszólaljon.

- Egyáltalán te ki vagy? Mit tapogatod a menyasszonyom?

- Neked meg ahhoz nincs sok közöd.

- Igen is sok van. – Láttam Rajta, hogy ismét kezd felmenni benne a pumpa, s ebből nem lesz semmi jó. Szemei szikrákat szórtak, de Josh nyugodtan állta tekintetét.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a düh ismét ellepte az agyát, s keze ökölbe szorult, s egyik pillanatról a másikra rárontott Joshra. Fel se tudtam fogni a történteket. Csak azt éreztem, hogy ismét, mint egy rongyot arrébb dobnak, s elkezdődik ismét a harc, ami talán miattam van, vagy csak a büszkeségük miatt? Fel se tudom fogni, hogy mióta lett ilyen agresszív az az ember kit szerettem. Hogy lett ilyen abból a kedves, mosolygós férfiból? Mi lett azzal, aki mindig meg tudott nevettetni? Hol van Ő?

Megkövülve figyeltem a padlóról, ahova a lökés hatására kerültem, hogy a kakasviadal, mint, ha egyoldalú lenne. Josh minden ütése elől kitért, s a felbőszült bikára hasonlító másik félt egy jól irányzott mozdulattal a földre terítette. Egyszerre szorult össze a szívem, s fújtam ki a tüdőmben eddig felgyülemlett levegőt.

Mint, ha egy rossz akciófilmben lennénk. Rosszabb is annál. Szörnyű, hogy ez a valóság, s hogy én pont ugyan olyan szereplője vagyok, mint ők ketten.

Könnyeimet nyelve tápászkodtam fel a padlóról, s próbáltam megszólalni. Nem sikerült, de szerencsére Tom intézkedett.

- Takarodj ki a házból! Most azonnal. – Josh nem szólt semmit se. Eleresztette a földhöz nyomott áldozatát, s egy szó nélkül karon ragadott, s vitt magával. Nem tudtam mire vélni viselkedését, de sajátomat se. A szívem azt súgta maradja itt, s most az egyszer, s utoljára hallgattam rá, s megálljt parancsoltam.

- Én nem megyek sehová. – Mint, ha nem hallotta volna, amit mondtam húzott tovább. – Ereszd el a karom! Most mondom utoljára!

- Velem kell jönnöd.

- Nem kell.

- Ne beszélj vissza. Ez a munkám. Velem jössz!.

- Miket beszélsz? – Azonnal elszakadtam tőle, s érdeklődve vártam válaszát.

- Meg kell, hogy védjelek.

- Nem kért meg senki se rá.

- De. Charlie igen.

- Charlie? – Azon nyomban felvilágosodtam. Josh nem Charlie unokaöccse. Ő egy bébi csősz, mondhatni egy testőr, akit nagybátyám felbérelt. Hogy nem jöttem rá előbb? Tudhattam volna. Már korábban is rájöhettem volna, hogy ő nem csak pusztán kedvtelésből van velem. És az összefüggéseket és észrevehettem volna. Általában jó emberismerő vagyok, de ő jól kitanulta a szakmáját.

Felment bennem is a pumpa, s egy hirtelen, s számomra se várt pillanatban a nem fájós kezemmel hatalmasat lekevertem Joshnak.

- Takarodj innen Josh! Már ha így hívnak. Bárki is vagy tűnj el az életemből örökre!

- Nem hallottad? Menj innen, mert, ha 3 másodperc múlva is itt leszel, hívom a rendőrséget. – Amint megéreztem magam mellett Őt, szívem önkénytelenül nagyobb tempót kezdett el diktálni, mint régebben. Mit sem törődve az emlékekkel ismét éreztem, hogy szívemet csak ő tudja helyretenni.

Josh fülét falkár behúzva hagyta el a házat, s hagyott minket magunkra. Tudtam, hogy ennek még a részünkről lesz folytatása, hisz nem hagyhatom ezt csak ennyivel abba. Tudni akarom, hogy mi volt az a parkban. s lesz egy két megbeszélnivalóm Charlival is.

Azonnal Felé fordultam, s már a rám szegeződő szempárral találtam magam szembe. Nem tudtam megszólalni, de úgy láttam Ő se. Mit is mondhatnék? Talán azt, hogy „Sajnálom?” Vagy egyszerűen hagyjam csak figyelmen kívül jelentétét, s pakoljam össze a cuccaimat, s menjek el?

- Nem. – Nem tudtam hova rakni kijelentését. Nem is mondtam semmit se. – Nem mész sehova. – Mint, ha a gondolatomba olvasott volna. Még a hideg is kirázott. – Meg kell beszélnünk a dolgokat.

- Adj egy kis időt, hogy végiggondoljam az előbb történteteket.

- Már eleget kaptál.

- De arra szerinted fel voltam készülve, hogy csak betoppansz ide, s az utadba kerülő embereken rezzenéstelenül végiggázolsz, s mindenkit mindennel megvádolsz? Mióta vagyok én számodra egy szajha?

- Azt nem úgy gondoltam. – Sajnálkozással teli szemei láttára szívem összeszorult, s ha akartam volna, akkor mindnet elfelejtettem volna neki, s karjaiba omolva csókoltam volna,a meddig világ a világ. Szeretem, de ez nem elég ahhoz, hogy csak úgy meg tudjak bocsátani. Nem azért az egy szóért. Sokkal több mindenért.

- Akkor mégis hogyan? Nem hazudtam neked soha. Soha. Érted? – Saját magamat kínoztam, de fel kellett elevenítenem a történteket. – Nem én tagadtam, hogy már egyszer elszántad, hogy valakit elvegyél. Nem én titkoltam el olyan alapvető dolgot, amit igen is tudnom kellet volna.

- Ezt miért nem tudod elfelejteni?

- Hogy miért nem? A titkolózgatásnak köszönhetően vesztettük el a picit. – Könnyeimet már kár lett volna visszatartatnom, önmaguktól utat törtek, s zokogni kezdtem. Önkénytelenül összerogytam. Lábaimat magam elé húzva zokogtam, mint a gyerekek.

Minden reményem tovaszállt. Sose lesz normális életem. Sose fogjuk tudni ezt normálisan megbeszélni. Itt már kevés az akarat. Kevés vagyok ehhez.

- Sajnálom kicsim. Ne sírj! Kérlek, ne sírj! – Mikor megéreztem magam körül ölelő karjait automatikusan még jobban belesimultam ölelésébe. Az agyam tudta, hogy nem szabad, de a szívem dobogott, s lehet, hogy ez volt az utolsó pár üteme az életben, ezért teljesítettem kérését. Közelebb vontam magamhoz azt kihez a sors mindig visszavezet. Eddig úgy éreztem, hogy nélküle több vagyok, s talán erősebb, de nem igaz. Itt karjaiban leltem meg ismét azt ami hiányzott: a helyem a világban. Az otthonom.

A sötétség ismét rám telepedett. Álmodtam. Ez jó jel. Ha az ember álmodik, akkor az azt jelzi, hogy még felkel, s nem azt, hogy halott. Mindvégig egy kép lebegett előttem: egy gyermek arc, s halkan suttogta: Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, ha tényleg látni akarod, előbb túl kell élned a telet.

2011. november 20., vasárnap

Nem feledkeztem el rólatok, de úgy gondolom, most mindenki BD lázban ég, s most legkevésbé se a történettel törődtök. :) Én személy szerint még nem láttam. Megvárom míg lecseng a hisztéria, s majd akkor támadjuk le a mozit. :)
Holnap felkerül az új rész. Már ma felraknám, de nincs időm kijavítani a hibákat. Sajnálom. :(
Ciao, Birbus

2011. november 13., vasárnap

2. könyv - Az új élet küszöbén - 14. fejezet

SAJNÁLOM! Ennél többet nem tudok mondani. Lehet, hogy most csalódtatok bennem, de mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy a lehető leghamarabb hozzam nektek az új fejezetet, de volt, hogy nem volt ihletem írni, volt, hogy lett volna, de dolgom volt. Ti teljesítették a kérésem, de én nem. Ha becsapva érzitek magatokat, akkor megértem. Remélem, többször nem fordul elő az ilyen hosszú szünetelés. Mostantól több időt fogok az írásra fordítani. Megígérem!

Remélem jól telt a szünetetek, s az iskolakezdés se volt annyira szörnyű. :)
A fejezetről annyit, hogy sok idő kellett, hogy megszülessen, s remélem, elnyeri tetszéseteket.
Köszönöm szépen Liri17-nek, Nikinek, Névtelennek, aniwnak Eszter98-nak és Krisztinának a kommentet. Rettentően jól esett az a pár sor, mit tőletek kaptam. Ha nem baj, most nem válaszolok a kérdéseitekre. Idővel úgy is ki fog derülni minden. :)
U.I.: Nem kérhetem most tőletek azt a 3 kommentet. Nagyon jól esett az az 6 komment, de most pofátlanság lenne tőletek ezt kérnem.
Ciao, Birbus
I need to feel I'm getting stronger
Long as I'm moving it feels true
And with each step, I will forget
Forget all those memories of you

- Tom, most őszintén, muszáj feszengetni ezt a témát?
- Igen. Ti egymáshoz tartoztok. Valamilyen szinten az én hibám volt, hogy ide kerültetek, most nekem kell a saját hibámat helyrehozni.

- Mint, ha az olyan egyszerű lenne.

- Ilyen nekiállással nem is lesz az. - Egy fiatal srác odasétált mellénk, majd Tomhoz szólt:

- Tom lassan kezdenünk kellene. Jó lenne, ha jönnél még behangolni.

- Rendben. - A fiú elment, majd Tom ismét nekem szentelte figyelmét. - Ha gondolod, gondoljátok, nálam aludhattok.

- Ne tudom, hogy ez jó ötlet lenne-e. Nem akarlak semmilyen kínos helyzetbe hozni.

- Ne hülyéskedj. Mindig szívesen látlak. Na de nekem tényleg kell mennem. Itt maradtok?

- Ha nem baj, akkor inkább elmennénk. Mindketten fáradtak vagyunk szerintem. Elég mozgalmas napon vagyunk túl.

- Akkor egy pillanat és leírom a címem. - A pulthoz rohant, s egy szalvétára ráfirkantotta a lakása címét. - Tessék. Itt a házkulcs is. A vendégszobát megtaláljátok. Ajánlom a barátocskádnak, hogy a kanapén aludjon.

- Majd megmondom neki. – Felálltam, majd megöleltem. - Köszönöm.

- Nincs mit. – Épp indultam volna el Joshoz, mikor eszembe jutott, hogy jobb lenne mindenkinek, ha egyelőre nem tudná senki, hogy itt vagyok.

- És még valami Tom. Kérlek, még ne szólj neki.

- Rendben. – Elindultam Josh felé, majd mikor odaértem közöltem vele szándékom:

- Menjünk.

- Hová?

- Muszáj ennyit kérdezősködnöd? Nem volt kötelező eljönnöd velem.

- Nem, de mégis itt vagyok, szóval?

- Itt alszunk. - Átnyújtottam neki a szalvétát, majd kifele vettem az irányt. Szerencsére nem szólt semmit, csak követett.

Ismét fogtunk egy taxit, majd elindultunk Tom házához. Az ablakon kifele nézve próbáltam figyelni ezt a nagyvárost. Sajnos a sötétség miatt nem láttam sok dolgot, de azt észrevettem, hogy kicsit se hasonlít Washingtonra. Itt se áll le a nyüzsgés: fiatalok buliznak éjjel-nappal, az autók állandó kiegészítő eszközök a városban. Washington sokkal komolyabb hely volt, itt pedig az ember élvezhette az életet. Nagy benyomást nem keltett bennem ez a város, viszont mikor bekanyarodtunk az úti célunk utcájába, rá kellett csodálkoznom, hogy nem máshol lakik az én barátom, mint Malibun. Sejthettem volna, hogy Tom nem holmi panellakásban lakik, de hogy pont az óceán patron? Álmomban se hittem volna.

Amint megállt a taxi, kipattantam belőle, s a ház udvarán átvágva magam azonnal a homokos partra siettem. Felemelő érzés volt lábaim alatt érezni a homokszemcséket, s nincsenek rá szavak, hogy milyen érzés volt belélegezni azt a sós levegőt. Sötét volt, de tudtam hol az óceán.

Lábam lágyan mosta egy- egy hullám, s az érzésbe is beleborzongtam, hogy én eljutottam ide. Mindig is London volt a cél, hova el szerettem volna jutni, de valahol mélyen még, ha nem is gondoltam rá, ott motoszkált bennem a vágy egy másik hely után. Talán ez egy velem született dolog, hogy mindig vágyom arra, hogy valami újban legyen részem? Talán az örök úton levés a mozgatórugóm? Nem tudom, de sose gondoltam volna, hogy egyszer ide eljutok. Hihetetlen.

- Ideje lenne bemenni. Nagyon hideg van. – Tájban való gyönyörködésemet Josh zavarta meg. Szó nélkül visszasétáltam a házhoz. Nem volt kedvem vele törődni. Ő egy szükséges rossz, melyet el kell viselnem.

Meglepetésemre a bejárati ajtó már nyitva volt, és a csomagom már a nappaliban volt. Valószínűleg most meg kellene köszönnöm, hogy segített, de már nagyon az agyamra megy, de köszönetet is mondhatnék neki, hisz, ha nem csókol meg akkor ott a parkba, akkor még most se szántam volna el magam, hogy lépjek. Majd vele is beszélek, de most egy dolgot szeretnék helyrerakni magamban.

Táskával a kezembe indultam a vendégszoba felkutatására. Hamar meg is lett. Le is pakoltam, majd elindultam le a konyhába. Josh, mint, ha hallotta volna Tom megjegyzését, a kanapén szuszogott. Észre se vettem, hogy megágyazott. Halkan kerestem magamnak egy poharat, majd teleengedtem vízzel, s egy húzásra megittam. A mosogatóba tettem, majd felmentem az újdonsült hálómba.

Gyorsan átvedlettem egy kényelmes nagy pólóba, majd lefeküdtem az ágyra. A szokatlan, s ismeretlen hely ellenére hamar utolért az álom.

Reggel üdén, s kipihenten nyitottam ki szemem. Először nem tudtam, hogy hol vagyok, majd lassacskán elmémbe kúsztak az információk, s tudatosult bennem, hogy itt vagyok Malibun, Tom házában.

Miután az információk 100%os feldolgozottságra kerültek, mint, ha egy rakétából lőttek volna ki, úgy ugrottam ki az ágyból, s futottam le a lépcsőn. Mint karácsonykor, most is bennem motoszkált a kíváncsi kisgyermeki énem. Izgatottan léptem ki a teraszajtón, s tudatosítottam magamban, hogy ne álom volt a tegnapi nap.

- Szép reggelt álomszuszék. – Tom tele szájjal köszönt rám. Észre se vettem, hogy itt kinn ül. Egy kis asztalon meg volt terítve három főre, s ő már nagyban reggelizett. Egy pillanatra visszatekintettem a nappaliba, s örömmel vettem tudomásul, hogy Josh még mindig alszik.

- Már az van. – Mosolygósan öntöttem magamnak egy pohárba narancslevet, s azzal a kezemben lehuppantam az egyik napágyra. Tekintetem ismét az óceánra szegződött. – Tudod Tom, rólad sose gondoltam volna, hogy majd ilyen helyen fogsz lakni.

- Talán nem tetszik? – Érdeklődve tekintett fel a rántottájából.

- Dehogy is nem, csak hát tudod, ez merőben más, mint London, mint Anglia.

- Pont ezért. Kellett egy kis változatosság. Kellett, hogy beleízleljek valami másba. Kellett az új. Nem mellesleg a csajok jobban koslatnak így utánam.

- Hülye. – Mit is várhattam volna tőle? Ő már csak ilyen.

- Jó reggelt. – Josh kómás fejjel előbukkant a házból, majd helyet foglalt az asztalnál.

- Jó reggelt. – Köszöntünk neki mindketten. Szó nélkül elkortyolt egy kávét, majd, mint egész tegnap engem tisztelt meg a figyelmével.

- Barbi nem lenne kedved sétálni a parton?

- Ha nem lenne probléma, akkor most inkább Tommal beszélnék, de később elmehetünk. – Bólintott egyet, majd kedvetlenül lement a homokos partra, s kis idő múlva eltűnt a látóteremből.

- Csak én veszem észre, hogy kerülöd ezt a srácot?

- Igen, de meg is van az oka. – Visszagondolni se szeretnék többet arra a pillanatra.

- Mégis mi?

- Kikezdett velem.

- Hogy mi? – Tom indulatosan felcsattant. Ilyenkor pont olyan, mint Ő. Attól függetlenül, hogy nem állapodik meg, mindig is megvédte a barátnőit, s a szeretteit.

- Hát bepróbálkozott, de nyugi leállítottam.

- Akkor se fog többet itt aludni. Megy innen.

- Jaj, ne Tom. Kérlek, ne csináld ezt. – Kérlelően ránéztem, hisz nem bánhatunk vele így. Charlie unokaöccse.

- Még őt véded?

- Nem védem, de tudod, milyen vagyok. Nem akarom őt se megbántani.

- Túl nagy a szíved.

- Tudok róla. – Mindketten némaságba burkolóztunk. Nem akartam megzavarni a gondolkozását. Tudtam, hogy most szedi össze gondolatait, s pár másodpercen belül arról fog győzködni, hogy találkozzak Vele. Szívem mélyén egyre jobban vágyok én is rá. Ezt az érzést próbáltam hónapok óta visszafojtani.

- Még mindig szereted? –Nem erre a kérdésre számítottam.

- Magam se tudom.

- Mindenki tudja, ha szerelmes. Hiányzik mikor nincs melletted, mikor rágondolsz, boldog leszel.

- Nem tudom Tom. Ha rá gondolok, nem csak a hiánya tűnik fel, hanem érzem azt a mérhetetlen csalódottságot, megbántottságot, s fájdalmat. Nem őt akarom hibáztatni, de valahol mélyen mégis azt érzem, hogy Ő a hibás mindenért, ami velem történt. Nem tudok boldog lenni, mikor tudom, hogy másképp is élhettem volna.

- Még nincs késő változtatni. A jövő nincs kőbe vésve.

- De a múlt tisztán él az emlékezetemben. Hogy tudnám elfelejteni a történteket, mikor minden arra emlékeztet?

- Az idő mindenen segít, s, ha megbeszélnétek a dolgokat, akkor könnyebb lenne.

- Így gondolod?

- Igen.

- Lehet, hogy igazad van, de csak álljak elé, s mondjam azt, hogy beszéljük meg? Gyáván megfutamodtam, s összetörtem az Ő szívét is. Így, hogy tudnék a szemébe nézni?

- Úgy, ahogy hozzám is odajöttél.

- De te más vagy Tom.

- Nem. Engem is otthagytál, s mégse ítéltelek el. Tudom, hogy mi történt veled, s megértem, hogy egyszerű volt elfutni.

- És Ő ezt meg fogja szerinted érteni?

- Nem tudom. Minden csak rajtatok múlik. Én...- Tom monológját az ajtó csengője zavarta meg. Egyszerre ugortunk fel helyünkről. Elkapott egy furcsa érzés. Ismét megszólalt az a vészcsengő, de vajon miért? Tom elindult ajtót nyitni, én pedig nekidőltem a teraszajtó szárfájának, s onnan figyeltem, hogy ki az, aki látogatóba jött.

Minden olyan gyorsan történt. Tom nagyra nyitotta a bejárati ajtót, s én abban a pillanatban dobtam el a kezemben szorongatott poharat. Alig mertem hinni a szememnek. Ott volt. Teljes valójában, de mégis más volt. Haja pont ugyan olyan kuszán volt feje tetején, mint régebben. Az arcán a jellegzetes borosta helyét szakáll vette át. Mint, ha azok a jellegzetes ráncai, még jobban kivehetőek lennének. Jellegzetes laza öltözködése, most sokkal jobban hasonlított egy hajléktalanéhoz, mint a nagy sztáréhoz. Rossz volt ránézni. Sugárzott belőle a szomorúság.

Amint poharam földet ért, nagyot csattant, s mind a két szempár rám szegeződött. Tom szemeiből csak a sajnálkozást tudtam kiolvasni. Az Övéből pedig a hitetlenkedést, de aztán egy pillanat düh jelent meg benne és ismételten olyan dolog történt, amire nem számítottam.

Tom háza