2011. október 29., szombat

SZÜNET

Itt az őszi szünet, s nekem is kell egy kis idő, míg összeszedem magam. Sajnálom, de a következő fejezet érkezése nagyon bizonytalan. Nekiálltam az írásának,d e több dolog is hátráltat benne. Sajnálom. Talán 1-2 nap és fel tudom rakni, de nem ígérgetek.
Ciao, Birbus

2011. október 23., vasárnap

Sajnálom, de csak szerdán tudom felrakni a következő fejezetet. Elmondhatatlanul örültem az 5 kommentnek, s most lehet, hogy én tűnők az ígéret megszegőnek, de egyszerűen képtelen voltam megírni a következő fejezetet az elmúlt héten. Sajnálom.Szerdáig mindent megteszek, hogy elkészüljön. Kifogásokra nem vagytok kíváncsiak gondolom. Még egyszer bocsánat.
Ciao, Birbus

2011. október 16., vasárnap

2. könyv - Az új élet küszöbén - 13. fejezet

Csak, hogy lássátok, hogy én mennyire gondoltam komolyan a mondottakat. Itt a következő fejezet, s anygon szépen köszönöm azt a 3 kommentet. Azt pdig sajnálom, hogy nagy unszolások árán sikerült kicsalogatnom tőletek. Tisztelet a kivételnek. S azt is sajnálom, hogy csak ennyit kaptam. Úgy gondoltam, hogy kdvet kaptok hozzá, s mondjuk kapok 1-3 vel többet. Na de nem is ragozom tovább.
Komikra válasz:
Liri17
Szerintem az utolsó sorok midnenkit sokkoltak, s ennek köszönhető az az 1 nem tetszik pipa. :D A rokont én is csak így írtam volna le, hisz nem egyenes ági rokon, na de majd kideül, hogy valójában ki is ő. :D Örülök, hogy tetszett!
Eszter98
Szerintem is izgalmas lett. :D Charlie Barbinak már nem a vérrokona, s ennek következtében Josh már nem is a rokon kategórába tartozik.. Na jó, lehet én írtam le hülyén. Bocsi! :D Azt leszövegzném, hogy semmi vérfertőzéses cuccról nem fogok írni!! :D Köszönet a többiek biztatásáért! :D
Aniw
Mr. Pine nekem is  atopp listásom. :D Ki tudná túltenni magát Robon? :D Esküszöm, hogy csinálok egy családfát. :D Köszönöm a komit! :)
Ciao, Birbus
U.I.: Továbbra is 3 kommentet várok!
"You won’t let go
But still keep on falling down
Remember how you save me now
From all of my wrongs, yeah"
James Morrison : I won't ket you go

Szemeiben értetlenség és fájdalom keringett, majd minden megváltozott. Minden olyan gyorsan történt, hogy a dolgokat fel se tudtam fogni. Átszelte a köztünk lévő pár centit, s ajkai az enyémekre tapadtak. Cselekedetébe beleborzongtam… de ez nem az a fajta érzés volt, mint amikor Ő tapasztja ajakit enyémnek. Ezt a csókot nem kívántam, s ezért rosszul esett. Amilyen gyorsan csak tudtam elkaptam a fejem, s a szemkontaktust kerülve magyarázkodtam:

- Josh kérlek ezt ne. Nem is ismersz.

- De úgy éreztem, mint, ha te is kívánnád.

- Josh nem láttad még a kezemen ezt a gyűrűt? – Felmutattam neki a jegygyűrűm, mely most az utolsó mentsvárként szolgált. Hogy hiheti azt, hogy nekem tetszik ő, mikor mást szeretek?

Tudomást se véve róla, sarkon fordultam, s elindultam haza. Tudtam, hogy követ. Az út hátralévő részét csendben tettük meg. Képtelen voltam felfogni, hogy most ez velem történik e meg. Hogy lehet egy ember közeledését ennyire félreérteni? Josh helyes meg minden, de nem múlja felül Őt, s most, hogy rá gondolok teljesen elfogott a szégyenérzet és a bűntudat. Hogy Lehettem ekkora balga, hogy nem veszem észre, hogy Josh közeledni próbál hozzám? Már az elején le kellett volna állítanom.

Mint az űzött vad, úgy rohantam be a szobámba, s zártam magam mögött be az ajtót. Az ágyra dőlve merengtem a mai napon.

Olyan sok pillanat volt, mikor kapcsolhattam volna, s észrevehettem volna, hogy Joshnak bejövök, vagy tudom is én... Amikor egész végig nyüstölt, hogy menjek el vele valahova, azok a lopott pillantások, s mindezek tetejébe az a csók. Lehetetlen, hogy ez mind velem történik meg. Miért kell itt lennie? Miért kell nekem itt lennem? Már rég egy másik férfi mellett kellene lennem. Vele, hisz oda köt az élet, de vajon képes vagyok rá, hogy szemébe nézzek, s beszéljek velem? Kell még egy kis idő. Tudom, szánalmas vagyok, de délek.

Felpattantam az ágyról, majd asztalomhoz ülve, kezembe ragadtam pár üres lapot és írni kezdtem. Mindenkinek írtam, s mindenről beszámoltam, ami velem történt. Megfogalmazódott bennem egy terv, melyet végbe viszek bármi áron is.

A kész tervel a fejemben pötyögtem be a keresőbe a nevét s informálódtam le felőle. Az immáron kész leveleket, iratomat, s váltóruhát egy táskába dobálva indultam kifelé, de azonnal Joshba botlottam.

- Hova, hova? – Érdeklődve végigmért rajtam.

- El.

- Beszéljük meg. Én nem akartalak elüldözni, sőt még megbántani se. – Szemében egy cseppnyi megbánást se láttam. Hogy lehet ennyire kétszínű?

- Ezen nincs mit megbeszélni. – Indultam volna el az ajtó felé, mikor megragadta a karom.

- Na de mégis hova mész?

- Los Angelesbe.

- És miért?

- Nem mindegy? – Kezem elrántva, szinte futva tettem meg a liftig az utat. Hiába siettem a lift nem az én tempómban haladt, s ennek köszönhetően Josh is utolért. Fantasztikus.

Mihelyst leértünk a mélygarázsba, odasiettem Charlie kocsijához, s bepattantam. Nagy meglepetésre Josh is ugyan így cselekedet..

- Szállj ki. – Parancsoltam rá.

- Dehogy. Nem képzelheted, hogy egyedül elengedlek egy ismeretlen országba egyedül úgy, hogy még azt se tudod, merre kell menni.

- Erre való a GPS. Szállj ki!

- Nem.

- Egyáltalán van jogosítványod?

- Szerinted?

- Nem akarok nagyon beleszólni ebbe az egészbe, de te fél Amerikát végig akarod szelni ezzel a kocsival, úgy, hogy még csak tele sincs a tank. Mellesleg 1 nap oda az út…

Nem lehetett leállítani. Beszélt, beszélt és beszélt. Azt hittem, hogy megüt a guta. Nem csak miatta, de az elhatározásomtól is. Igaza volt. Nem gondoltam át eléggé a dolgot, de aztán nem kellett sokáig várnom a megoldásra.

Mihelyst végiggondoltam, indítottam a kocsit, s elindultam a cél felé. Ahogy kiértünk a reptérre szaladtam a vevőszolgálathoz, s nagy könyörgések és némi anyagi juttatás fejben sikerült szereznem két jegyet a legközelebb induló gépre. Josh hajthatatlan volt. Olyan, mint egy pincsi kutya,d e most ez érdekelt a legkevésbé.

Alig egy óra várakozás után, végre becsekkolhattunk, s hamarosan már fel is szállt velünk a gép. A több órás úton, próbáltam Joshról tudomást se venni, s ő is láthatta rajtam, hogy most nagyon nincs kedvem arra, hogy a magyarázkodását vagy a hülye dumáját hallgassam.

A gép probléma nélkül landolt a LAX reptéren, s miután felvettük a csomagjainkat, nagy sietősen elindultam, hogy szerezzek egy taxit.

- Megvárhatnál!

- Kapkodd a lábad!

- De mégis hova megyünk?

- Majd meglátod. – A nagy nyüzsgésben, sikerült elcsípnem egy taxit, s mihelyst mindketten beültünk, bediktáltam a címet, s elindultunk a végső cél felé.

Gyomrom fel-le liftezett egész úton, s azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan is kellene köszöntenem. Vajon egy „Szia.” vagy egy „Hello.” elég lenne? Biztos nem. Eltűntem a világ elől, s nem hallott rólam hónapok óta. Nem ez lenne a legmegfelelőbb üdvözlés.

Pont időben érkeztünk meg a pub elé. Még nem kezdődött el a koncert, de biztos megtalálom valahol. Táskámat a kezemben tartva informálódtam le a pultnál, hogy merre is van. Az egyik asztalnál ült.

Semmit sem változott, talán kicsit bajszosabb lett. Megint az a régi piros, kockás ing, fehér trikó, s fekete nadrág volt rajta. Épp egy sört kortyolgatott.

Minden bátorságomat összeszedve, odaléptem hozzá, s köszöntöttem.

- Szia, Tom. – Arcán szín tiszta meglepettség, s érthetetlenség tükröződött, mikro felnézett rám.

- Úr Isten nem hiszek a szememnek. Te itt...de hogy...ezt nem értem. – Mihelyst tudatosult benne, hogy engem lát, felpattant a helyéről s ölelgetni kezdett. Sose hittem volna, hogy ennyire érzelgős.

- Mit gondoltál meghaltam? - Próbáltam egy elég rossz viccel oldani a hangulatot.

- Hogy mondhatsz ilyet. Dehogy is. Azt hittem, hogy soha többé nem akarsz látni.

- Ne butáskodj.

- De mit is keresel itt és ki ez a rinocérosz itt melletted. – Gondolom a mellettem álldogáló Joshra célzott.

- Ő itt Josh, amolyan testőrféle, bár ő jobb an végzi a dolgát, mint te. – Viccnek szántam a mondandóm, de láttam Tom arcán, hogy kijelentésemmel nagy kést szúrtam a szívébe, sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem csak én változtam meg. - És Josh ő itt az én egyik legviccesebb barátom.

- Ne essünk túlzásba. Már rég nem nevezhetnél a barátodnak. – Lekezeltek egymással, majd Joshnak enyhe célzással tudtára adtam, hogy jó lenne, ha pár asztallal odébb tenné le magát.

- Most rajtam a sor, hogy megkérdezzem, hogy képzelhetsz ilyet? – Leültünk majd folyattuk a csevejt.

- Minden miattam volt. Te nem tudod, hogy mekkora lelkiismeret furdalásom van. Mindent elbasztam. Rosszabb vagyok, mint egy pletykás öregasszony.

- Ne beszélj badarságokat. Neked köszönhetem, hogy felnyílt a szemem.

- Ezt, hogy érted?

- Rájöttem, hogy ez még korai lépés lett volna számunkra. Ha erős lett volna a kapcsolatunk, akkor már csak azoknak a meggyanúsítgatásoknak se kellett volna felmerülniük.

- De, hogy lehetsz ilyen nyugodt? Hogy tudsz erről így beszélni? Elvesztetted Ro...

- Ne mond ki! Kérlek, nem akarom hallani a nevét.

- Sajnálom. Megbántottalak.

- Tom, kérlek, figyelj. Lehet, megértesz mindent talán többet, is mint én. Ha egy hete is csak szóba került volna a baba, akkor hidd el, hogy az első hídról levetettem volna magam. Tudod nem sok hiányzott ahhoz, hogy az éltemet eldobjam, de sikerült felállnom a padlótól.

Megváltoztam. Ennél többet nem tudok mondani. Hiába mondanám el, hogy miben, neked hétköznapi váltás lenne, pedig nem az. Máig nem akarom elfogadni a tényt, hogy depresszióba estem, pedig nézz csak rám. Egy hajszál választ el attól, hogy feladjam, pedig már most azt érzem, hogy megtaláltam a célt az életemben, de tudod, amikor már úgy érzed, hogy beleroppansz a fájdalomba, s már a sírás is fáj, kell egy segítő kéz, aki megragad, s kisegít a mélyből.

Sajnos ez a személy nem az volt, akire a legjobban számítottam, s számitok mai napig. Hol van Ő? Hol volt mikor segítenie kellett volna? Hol volt mikor a támasza lett volna szükségem? Te nem érezted azt a mérhetetlen fájdalmat, s elárultságot, mint én. Tudod, hogy hányszor vártam csak azon az egy napon azt, hogy semmissé váljon minden, amit tett, s tettem és onnan kezdjük ahonnan minden elkezdődött? A kínok kínja között is csak azért könyörögtem, hogy mellettem legyen. Fogja a kezem, mikor már mindennek vége. De nem volt ott. Egyedül voltam a tudattal, hogy az életem megszűnik létezni. Onnantól kezdve már csak zuhantam, zuhantam le a mélybe. Se hang, se semmi. A nagy üresség fogadott. A szívem szilánkjai esőként hulltak utánam.

Tom már nincs szívem, ami érezhetne bármit is. A fájdalom s agyász számomra nem egy érzés, hanem már az életem. Pár napja, úgy ahogy összeszedtem magam, s élek. Rossz szó, inkább mondjuk azt, hogy létezek. A mai napig nem akarok a tükörbe nézni, mert akkor szánnám magam, s ez az az egy dolog, amit senkitől se kérek. Túl kell lépni ezen, s tovább kell lépni.

- Neked sikerült.

- Nem és nem is fog. Tudod mindketten már az éltem részei voltak, s ezt megmásítani nem lehet.

- Hiányzik?

- Piszkosul.

- De akkor miért szöktél el? Miért hagytál csak úgy ott csapot, papot?

- Ez reflexszerűen megy nálam. Mikor bekapcsol w vészcsengő, akkor futni kell. Nincs mese. Megint csak azt tudom mondani, hogy nem te élted át azt, amit én. Mikor az első kábulatból felnyitottam a szemem, ő a sarokban ült és nézett kifelé az ablakon. Tudhatta, kellett tudnia, hogy ébren vagyok, de nem jött oda hozzám. Olyan volt, mint egy idegen, aki azt se tudja, mit keres a korterembe. Akkor tudtam, hogy itt a vége.

- Miből gondoltad azt, hogy így érzett? Ő mondta? Figyeltél talán rá egyszer is úgy igazából? Nem az én reszortom lenne erről beszélni, de tudnod kell, hogy akkor ő teljes valójában mit hitt. Az hitte csalódtál benne, félt, hogy majd őt fogod hibáztatni mindenért. Tudta, hogy tönkretett és mindent el kellett volna mondania, de félt. Amikor látott téged a kórházi ágyban majdnem összeesett. Az ágyba támaszkodott, hogy ne hagyja el magát. Az arcodat simogatta és nyugtatgatott, hogy minden rendbe jön. Akkor te mit sem sejtve aludtál. El voltál kábítva a fájdalmaid miatt.

Ott volt! Melletted! Igaz későn, de akkor is ott volt.

Amikor közölte velünk a kezelőorvosod, hogy elvetéltél, akkor is csaj a lelket tartotta benned, hogy felgyógyulsz, minden rendbe jön. Az álarc mögött össze volt zuhanva. Tudom, mert annak ellenére, hogy sikeresen behúzott nekem a történtek miatt, mégis az én vállamon sírta ki magát. Sírt. Érted sírt! – A hallottaktól a bennem lévő fájdalom még nagyobb lett, s ahogy elképzeltem Tom szavait arcomon a könnycseppek patakként hulltak alá.

- Most kínozni akarsz? Meg akarod nehezíteni a döntésem?

- Csak azt akarom, hogy tisztán láss és mégis miféle döntésről beszélsz?

- Mindent a maga idején. – Próbáltam terelni a témát, hisz elbizonytalanodtam. Ő kellett ahhoz, hogy eltántorítson a tervemtől.

- Hol laksz most?

- New Yorkban, a nénikémnél.

- Mikor szeretnél haza menni? Szüleid és a barátaid is rettenetesen aggodnak.

- Tudom, de még nem mehetek. Ha így látnának, belehalnánk az biztos. Teljesen rendbe kell hoznom magam, de ehhez kell még valamit tudnom.

- Azt, hogy mi van most vele? – Mint, ha a gondolataimban olvasna.

- Igen.

- Nem biztos, hogy akarod tudni. – Hirtelen ezernyi kép ugrott be Róla, s arról, hogy vajon mi módón tudta tönkre tenni életét.

- Ne! Ugye nem csináld semmi marhaságot! – Tom csak hallgatott. Ez volt a legrosszabb. - Tom mondj már valamit az istenért!

- Nem olvastál újságot?

- Szerinted arra volt időm?

- Nem.

- Mond már! – A pumpa már teljesen felment bennem, s izgatottan vártam, hogy mit válaszol.

- Elköltözött Londonból. – Sokként ért a hír. Otthagyta a szüleit? A házunkat? Minden apró kis emlékünket? Lehetetlen.

- Mi? De hát mi van a házzal és mi van vele? Miért ment el?

- Amiért te. Menekült, s az utolsó kérésedet teljesítette.

- De mit? Nem mondtam neki semmit. –Értetlenül meredtem rá. Én nem kértem tőle semmit.

- Emlékszel a levélre? - Hogyne emlékeznék. Minden egyes szó tisztán cseng a fülembe. Végső elkeseredésemben írtam. Kellett valami magyarázatot hagynom, hogy mi miért van, de nem üzente neki semmit. Nem kértem tőle se...

- Kérlek, mond, hogy nem...

- Továbblépett. – A maradék remény is szertefoszlott bennem. Az eddig érzett fájdalom fel sem ért azzal, amit Tom iménti egy mondata kiváltott belőlem. Már nincs miért felkelnem a padlóról. Nincs kiért élnem. Nincs többé életem.

- De hogy tehette?

- Szeret, és csak azt teszi, amit kértél tőle.

- Ha szeret, akkor nem tette volna ezt. Én szenvedek, ő meg ki tudja, éppen hol koktélozgat vagy adj isten kufircol egy kurvával.

- Soha még csak rá sem nézett egy lányra az óta. Elköltözött, de azzal együtt otthagyta a filmet, amit forgatott és most csak lézeng a nagyvilágban. Néha mikor sikerül kirángatnom, akkor eljön velem egy partira, de csak azért, hogy ne csak otthon üljön és vedeljen.

- Most ettől meg kellene nyugodnom?

- Te akartad, hogy így legyen. – Még a végén én leszek mindenért a hibás…

- De miért nem makacsolta meg magát és keresett meg?

- Keresett. Mindenki. De mindhiába. Mindenki figyelte a híradásokat, s figyeltük, hogy nem-e lett valami bajod. Apukád minden ismeretségét bevetve keresett, de te túl jól elbújtál. Minden követ megmozgattunk, de feladta mindenki a reményt. Már csak s várakozás maradt. Vártuk, hogy betedd a lábad az ajtón és azt mond, hogy megjöttem.

- Sajnálom. – Tényleg sajnáltam. Tudom mennyi rosszat okoztam, de eddig úgy gondoltam, hogy jó döntés volt.

- Ne tőlem kérj bocsánatot. Én, megértelek. Ugyan azt teszem minden áldott nap, mint te, pedig ideje lenne szembe nézni a mindennapi gondokkal.

- De az Istenért ez nem minden napi! Hányszor veszíti el az ember egyszerre a gyermekét és a szerelmét?

- De ez is egy akadály mely eldönti, hogy mikre vagytok képesek.

- Már rég kiderült, hogy semmire. Nem így terveztem, de már képtelen vagyok bármit is úgy csinálni, ahogy elterveztem. Van itt pár levél. – Táskámból előkotortam a címezett borítékokat, majd kezébe nyomtam. - Arra kérnélek, hogy juttasd el a címzettekhez. Ha kérdezik, hogyan jutottál hozzájuk, mond azt, hogy nem mondhatod el. Egy szóval se kotyogatod ki, hogy hol vagyok! Ezt a levelet hagyd utoljára és kérlek, mellé add oda ezt is. - Záporoztak a könnyeim, de meg kellett tennem. Itt a vége. Mindennek.

Ujjamról lehúztam a gyémánt csodát, mely egykori szerelmünket jelképezte és remegő ujjakkal Tomnak adtam. - Kérlek, mond meg Neki, hogy sajnálom, de vissza kell adnom. Tudnia kell, hogy az a gyűrű nem engem illett, bár sokáig hittem azt.

- Én erre képtelen vagyok.

- Kérlek. Meg kell tenned.

- De mégis mi lesz veled?

- Tudod ezeket a leveleket végszükség esetére írtam. Akkorra, mikor már elfogyott a remény. Eljött a pillanat. Tovább kell lépnie mindenkinek.

- De mi a terved? – Rémülten rám kapta tekintetét, s tudtam mire gondol.

- Felejteni akarok. Mindent. Mindent, ami egyszer szép volt, s mindent, ami fáj.

- És hogy? Felvágod az ereid vagy mi?

- Arra képtelen lennék.

- Hát akkor? Megint elmenekülsz? Elköltözöl egy másik városba.

- Tom ne zavarj össze! Még én se tudom, de ez a helyes. Ebben biztos vagyok.

- Ebben nem lehetsz biztos, mert nem így van jól.

- Miért szerinted mit kellene csinálnom?

- Ezt – Felmutatta a jegygyűrűt. - visszahúzni az ujjadra, oda ahova való, s ezeket – A leveleket pedig elém dobta.- meg elégetni. Ha elfutsz, csak tovább fogsz süllyedni, de ha szembenézel a fájdalommal, s megpróbálod úgy tényleg igazából felkaparni magad a padlóról, akkor talán a darabokra hullott szíved is doboghatna.

- Nem tudom. Nem tudom már mi helyes és helytelen.

- Én igen, s amire készülsz az kész badarság. Te se gondolhatod komolyan, hogy csak így magad mögött hagysz mindent, s mindenkit? Nem hiányoznak a szüleid, a dédszüleid? A testvéred, és a lányok, na meg persze a srácok? És legfőképp nem hiányzik ő?

- De, de képtelen vagyok már tisztán gondolkodni.

- Akkor enged, hadd segítsek. - Bólintottam, hisz mi mást tehettem volna. - Ezt húzd vissza a helyére és sose vedd le onnan. Tudom, hogy ott a helye. - Engedtem a parancsának, s úgy cselekedtem, ahogy mondta. - Te is, csak nem akarod bevallani. Ezeket pedig most azonnal elégetem. – Elővette az öngyújtóját, s mit sem törődve azzal, hogy mit tartalmaz az a sok levél, nekiállt elégetni őket.

- Ne! Tudod menni ideig tartott megírni őket?

- Feleslegesen pazaroltad el az időt ilyen maszlagra. jobb lett volna, ha helyette inkább végiggondolod normálisan ezt a hülyeséget. – Miután az utolsó levelet is porrá égette, tekintetét rám emelte, s fürkészni kezdte arcom.

- És most? Mit kellene tennem?

- Találkoznotok kell.

2011. október 14., péntek

1 komment, s napi több, mint 30 látogató. Most kérlek ne várjátok el tőlem, hogy ezek után én még hozzam nektek a folyatást! Eddig reménykedtem benne, hogy tudjátok teljesíteni azt a nyamvadt 3 kommentet, de ezek után már nem fogok fáradozni. Elég bajom van enélkül is. A folytatás előre megvan. Rajtatok múlik, hogy felkerül-e. Nem fogok könyörögni. Ha itt a vége, akkor ennyi.
Birbus

2011. október 8., szombat

2. könyv - Az új élet küszöbén - 12. fejezet

Sziasztok!
Nagyon sok dolog közrejátszott a késében. Az első és a legnagyobb az iskola. Sajnos úgy néz ki, hogy a legkedvesebb tantárgyból - kémia - éppenséggel a bukás szélén állok. (Nem vagyok nagyon elkeseredve, mert okos vagyok és mindent megoldok.) Már év elején. Nem szeretném ragozni az egészet, de semmi sem az én hibám, hanem a drágalátos tanárnőnké. (Csak a kémiatanárom miatt mondtam le végül is teljesen az orvosi pályáról.)
Sajnos nem voltam a toppon mostanában, s ez tükrözte a tanulmányaimat is. Beszedtem egy-két rossz jegyet és úgy gondoltam, hogy ideje lenne végre nekiállnom tanulni. Többé-kevésbé sikerült is és sajnos ezért hanyagolnom kellett az írást. Anyukám még nincs felvilágosítva a kémia jegyeimről, ezért várható, hogy egyik pillanatról a másikra - esetleg szülői után - életem végéig eltilt a gépezéstől, de ezt közölni fogom veletek, szóval nem kell megijedni! :)
A szavazás eredménye, hogy 4en írnátok kommentet, ha kötelezném. Na, most akkor bevezetem a 3, azaz 3 - nem 4 - kommenthatárt. Ha megérkezik az a bizonyos 3 komment, akkor én boldog leszek és nem mellesleg időben felrakom a következő fejezetet. Nem félreérteni! Nem akkor rakom fel a következő fejezetet, mikor megvan a 3 komment, hanem azon a hétvégén, mikor összejött a 3. Még így is jószívű voltam, mert lehetett volna magasabb is a határ a szavazatok miatt. Ha nincs meg a 3 véleménynyilvánítás, akkor nem lesz fejezet se.
Most egy kicsit a fejezetről. Olyan lett amilyen. Remélem, sok jó pipát kapok és a kommentek is összejönnek. Sokakat váratlanul fognak érni a történtek, de minden azért történik, hogy a figyelmeteket fenntartsam. :) Mellesleg elég hosszúra sikeredett, szóval azt is díjjazni! Jó olvasást és TANULJATOK!! :)
Ciao, Birbus
U.I.: Novella nem lesz, ha nem haragudtok meg.
U.I.2: Mindjárt válaszolok  akommentekre! Nem felejtettem el! :)

Who's there to save the hero
When she's left all alone
And she's crying out for help.
Who's there to save the hero
Who's there to save the girl…
After she saves the world
After she saves the world.

Az egész napot a gyermekotthonban töltöttük. Alig lehetett elválasztani a kis lurkóktól. Önfeledten szórakoztunk, s úgy éreztem, hogy visszakaptam a szívem pár darabkáját. Ahogy mosolygós arcukra néztem, éreztem, hogy szívem megdobban. Oly rég vágyok már erre. Egy érzésre, ami rég feledésbe burkolózott, s mely megmozgatja belsőmet. Boldog vagyok? Talán igen, talán nem. Szeretnék az lenni? Igen? Nem?

Az itteni gyerekek mind elhitték, hogy ennél jobb helyen nem is lehetnének még akkor, sem amikor tudják, hogy szüleik már nem élnek vagy csak eldobták őket magukról, s nem voltak rászorulva, hogy ide kerüljenek. Az a lélek, ami ezekben a gyerekekben van, irigylésre méltó. Aliz – ő volt az a kislány, aki legelőször odajött hozzám – is optimistán néz a világ elé. Nem látja a rosszat, nem érzi az elvesztést, fájdalmát. Irigylem Őt, s a többi gyermeket is, hisz egytől egyig, mind életvidám és optimisták.

Gyerekként sokszor az ríkatott meg, hogy elestem a biciklivel, vagy elvették tőlem az oviba a babám. Nagyon fiatal voltam, s hiszékeny. Akkor még azt hittem, hogy azok lesznek életem legnagyobb traumái. Idővel rájöttem, hogy azok az esések, semmik voltak az élet nagy csatáiban szerzett sebekhez képest. Egy rossz, sértő szó most lelkemig hatol, s szívem belesajog. Gyerekként – akinek megadódott – szülei védelmező szárnyai alatt próbálgathatta saját szárnyait, s ha elesett, akkor mindig kisírhatta magát nekik.

Ilyen fiatalon mindenki tisztalelkű, hiszékeny volt, de az idő mindezt beszennyezte. Egyre csak cseperedünk és elkezdünk kételkedni a mondottakban. Elkezdünk félni, rettegni, hogy milyen rossz jöhet, de nekik már most szembe kell nézni a világgal. Ők mégis erősek.

Talán én vagyok az egyedüli gyenge ember, aki nem képes felállni a padlóról? Minden bizonnyal. Ők is képesek, akkor én miért ne lennék az? Egyszerűbb mosolyogni a világra, s nevetni, mint sírni és átkozni a napot. Egyszerűbb lenne, s talán boldogabb is lennék tőle. Csak egy picit. Csak annyira, hogy élni tudjak.

Olívia közölte velem, hogy Aliz az a kislány, akit örökbe szeretnének fogadni. Szóhoz se jutottam. Hirtelen képek ugrottak be, amiken együtt látom őket, s mit ne mondjak tetszett a kép, de valahogy mégis rosszul éreztem magam. Lehet, hogy durcásan hangzik, de nekem is megfordult már a fejemben, hogy esetleg örökbe fogadnék egy árvát, s én pont Alizra gondoltam. Hisz Ő olyan bájos, életvidám, játékos, szeretnivaló kislány. Minden napomat bearanyozná. Boldoggá tenne.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy én nem is akarom ezt. Előttem még ott az élet, s ha küzdök, van esélyem még, hogy magam alapítsak egy családot, s mástól venném el a lehetőséget a boldogságra, ha úgy döntenék, hogy magamhoz veszek egy árvát. És tessék. Pont nagynéném az, aki magához szeretné venni őt. Elvenném tőle az esélyt? Oly sokat szenvedett. Azért küzdött már évek óta, hogy hazavihesse Alizt, s sajátjaként nevelhesse. Megküzdött azért, hogy megadathasson neki a család.

Mellesleg, ha sikerül nekik megnyerniük ezt a kis angyalt, akkor annyiszor láthatom, amennyiszer csak akarom. Játszhatnék vele, s Ő lehetne az én kis mentorom, aki akár csak egy kacajával, mosolyával átsegítene mindenen. Kell a családunkba ez a kis lány. Kell mintanyiunknak Aliz múltja, a megküzdésének erélye, a remény jelenléte, s a boldogságának véget nem érő pillanata.

- Lassan indulnunk kellene. – Olívia szavai kicsit visszahúztak a valóságba, s ismét kezdtem érezni azt az űrt a mellkasomban.

- Muszáj?

- Sajnos igen, de hidd el én is szívesen maradnék még, de lassan ránk esteledik és a gyerekeknek ágyba kell kerülniük. – Észre se vettem, hogy így elsuhant a mai nap felettünk. Igaza volt, mennünk kell.

- De ugye még visszajövünk?

- Persze. – Rám mosolygott, majd nagy nehezen felálltam mellőlük, s könnyes búcsút vettem tőlük. Biztosra veszem, hogy holnap, ha semmi más programom nem lesz – és miért lenne – biztos, hogy visszajövök hozzájuk.

Az utat hazafele nagyon lassúnak tűnt, s minden egyes távolodó méterrel, csak szomorúbb lettem. Lassan hazaértünk, s én kedvtelenül léptem be a lakásba.

- Sziasztok, drágáim. Hol jártatok ma? – Mint, ha a rossz érzésem egy pillanat alatt elpárolgott volna, önfeledten, boldogan kezdtem el mesélni Charlienak a mai napom élményeit. Csodálatos érzés volt felidézni a mai napomat. Tudtam, hogy ez nem egyszeri esemény volt, hogy oda elmentem, hanem valaminek a kezdete. A távozásom szükséges rossz volt.

Miután minden egyes mai pillanatomról beszámoltam, a fáradság már mázsás súlyként nehezedett rám. Elköszönés után fáradtan bevánszorogtam a szobámba, s ruhástól az ágyba dőltem. Arcomon elalvás előtt egy gyermeki mosoly terült el, s a holnaphoz fűzött sok reménnyel ringatgattam magam álomba.

Reggel, mint a rakéta, úgy pattantam ki az ágyból, s, mintha az elmúlt hónapok történései nem is lettek volna, boldogan, dalolászva ágyaztam be, s mentem a konyhába, hogy megtudjam, mit tervez mára Olívia.

Arcomról a mosoly azonnal lefagyott, mikor megláttam Őt nekem háttal a pultnak dőlve. Jellegzetes kockás ingjét ezer közül is felismertem, de mégis más volt. Kusza haja nem meredezett égnek. Rövidre volt nyírva, s mint, ha színe se lett volna az eredeti. Mintha Ő lenne az, s mégis más.

Az ismeretlen ismerős lassan – talán én érzékeltem így, hisz teljenek le voltam sokkolva – megfordult, majd rá kellett jönnöm, hogy az előbbi jelenet csak agyam furcsa játéka volt velem, hisz a velem szemben álló férfi számomra teljesen ismeretlen volt.

Az izgatottság érzését, hamar átvette a szorongás bensőmben. Ha nem Ő, akkor mégis ki? Mit keres itt?

- Ki maga? – Félénken neki intéztem a kérdésem.

- Oh, szia. Josh vagyok, te gondolom Bari. – Arcán egy hatalmas mosoly terült szét, ami a kelleténél nagyobb hatást fejtett ki belőlem. Késztetést éreztem, hogy én is viszonozzam ezt a gesztust, de képtelenség. Nem tehetem. Nem is ismerem.

- Igen, de te ki vagy? –Még mindig nem tudtam, hogy mit keres itt a lakásban, s miért iszik a kedvenc bögrémből.

- Charlie unokaöccse. – Kezdett elpárologni belőlem az iránta érzett rossz érzés, de még mindig kételkedtem, hogy tényleg az-e akinek mondja magát, hisz, ha ő igen is létezne, akkor Charlie mesélt volna róla. Én pedig emlékeztem volna rá. Vagy elfelejtettem mégis? Megeshet..

- Nem is tudtam, hogy van neki unokaöccse. – Elmerengtem, hogy vajon mikor mesélhetett nekem róla, de nem emlékeztem vissza. Majd rá kell kérdeznem.

- Pedig élek.

- Mit keresel itt? – Most már kissé erélyesebben tettem fel neki a kérdésem, s türelmetlenül vártam a válaszra.

- Mi ez, valami faggatás? – Hangosan felnevetett, majd elszántságomat látva a z arcomon rögtön azonnal abba is hagyta.

- Nem, csak pusztán kíváncsi vagyok, hogy mit keresel itt.

- Látogatóba jöttem. – Semleges hangnemben közölte velem a tényeket, melyre én is hasonlóképpen válaszoltam.

- És meddig maradsz?

- Mondhatom, nagyon szívéjesen fogadsz. – Arcán kis fintor jelent meg, melytől rosszul éreztem magam. Ha tényleg valahogy a családom része, már pedig ezt állítja, akkor nem kellene vele így viselkednem. Megérdemli, hogy emberszámba vegyem.

- Bocs, csak egy kicsit még fáradt vagyok így hajnalok hajnalán, s egyáltalán nem voltam arra felkészülve, hogy egy idegent fogok találni a konyhában, mellesleg nekem senki se mondta, hogy jössz.

- Meglepetésnek szántam. – Mégis kinek? Nekem? Mégis miért jut ez rögtön az eszembe? Le kell állnom. Gondolom Charlienak és Olíviának szeretett volna örömöt okozni, na de Ők vajon hol vannak?

- Hol vannak Chaliék?

- Nem mondtam volna még, hogy elmentek?

- Elmentek? Hová? – Fujtatva huppantam le a székre, s kedvtelenül hallgattam tovább Josh mondandóját. Mérges voltam rájuk, mert itt hagytak Vele, meg magammal. Egyedül vagyok.

- Washingtonba kellett repülniük valami üzleti tárgyalás miatt. Ne nézz rám így. Én is ma tudtam meg. Még szerencse, hogy van kulcsom a lakáshoz, mert máksülben kinn kellett volna dekkolnom, amíg te fel nem ébredsz.

- És meddig lesznek távol? Nekem miért nem szóltak?

- Azt mondták, hogy egy hét múlva jönnek, de ezt még nem lehet előre tudni. Hogy neked miért nem szóltak, azt nem tudom.

- Na, mindegy. Majd elrendezem velük. Kérsz kávét? – Biztos voltam, hogy minél hamarabb felhívom őket, de addig is rendes házigazdaként kellene viselkednem.

- Kösz nem élek vele. – Biccentettem majd tovább gondolkoztam a mai napon. Biztos, hogy egyedül semmiképpen nem megyek el a gyerekekhez, de akkor mégis mit csináljak:

- Te nem iszol? – Tekintetem Joshra emeltem, s érdeklődve figyelt.

- Nem, nem kifejezetten szeretem. Csak udvariasságból kérdeztem meg. – Ismét felkuncogott. - Most mégis min nevetsz?

- Rajtad.

- Mindenkinek mániája engem kiröhögni? Csak tudnám, mi olyan vicces. – A durcás hangulat hamar elért. Most kedvem lenne ismét csak a szobámba bevackolni magam, s nem törődni semmivel.

- Reggel mindig ilyen kómás vagy?

- Voltam már rosszabbul is. – Kedvtelenül felkeltem a székről, majd a nappali kanapéjába fészkeltem magam, s érdektelenül kapcsolgattam a csatornák között.

- Na és ma mit csinálunk? – Hirtelen lehuppant mellém Josh, pont rá a lábamra, amitől halkan felszisszentem, de semmibe se véve ezt nyugodtan nézte a tévét. Nem hiszem el, hogy neki pont ide kellett ülnie és mit is mondott? Mit csinálunk ma? MI?

- Mi? Mi nem csinálunk semmit.

- Ne mond komolyan, hogy itthon fogsz gubbasztani egész nap!

- Pedig ezt terveztem. - Lett volna még ötletem, de én ezzel a Josh gyerekkel el nem megyek sehova. Ki tudja, hogy nevelkedett. Még a szeme se áll jól. - Ha nincs kedved, akkor nem kell csatlakozni.

- Nincs kedvem romantikától csöpögős filmeket nézni, kösz. – Fintorral az arcán meredt a tévére.

- Akkor lehet menni. – Mit sem törődve mondandómmal, feltette a következő kérdését.

- M lenne, ha körbevezetnél a városban?- Csak kicsit lepődtem meg a kérdésén. Még, hogy én?

- Én?

- Te!

- Jó vicc. Tekints körbe, s meglátod, hogy én New Yorkból eddig mennyit láttam.

- Te innen ki se mozdultál? Mi vagy te mormota? – Hahotázva még jobban belefészkelte magát mellém, amitől kezdett rossz érzésem lenni. Kissé el is távolodtam.

- Most ez poén akart lenni?

- Valami olyasmi, de látom nem vagy vevő rá. Mindig ilyen nyers vagy?
- Mondtam már, hogy még korán van.

- Ez nem kifogás. Nem vagyok szimpatikus neked? – Most mondjam el, hogy mi is a véleményem róla? Nem hiszem, hogy tényleg akarja tudni.

- Most ez, hogy tartozik ide?

- Gondolom, utálsz, vagy valami ilyesmi.

- Nem is ismerlek és ez itt a fontos. Idegen vagy, s a neveden kívül nem tudok sok mindent. Most így, hogy legyek veled más?

- Mit akarsz tudni rólam?

- Semmit.

- De valami biztosan érdekel.

- Nem. Mi lenne, ha nem nyaggatnál? – Kikapcsoltam a tévét, majd elindultam a konyhába, hogy valamit bekapjak, erre, mint a pincsi kutya úgy követte minden lépésem. már kezdett legem lenni. - Most komolya az őrületbe akarsz kergetni?

- Nem állt szándékomban. – Édesen elmosolyodott. Mi? Édesen? Hajaj. Na, most kell egy kis friss levegő.

- Istenem elmegyek veled várost nézni, csak utána hagy békén. – Belementem a dologba, mert akkor lehet, hogy végre békén agy.

- Ez az! - Ujjongva ugrándozott előttem, mint valami öt éves.

Gyorsan bekaptam egy szendvicset, majd otthagytam, s elmentem, hogy magamra kaphassak egy kényelmes ruhát. Hamar elkészültünk s útnak indultunk. Az úton egész végig azon gondolkoztam, elmélkedtem, hogy hogyan is mehettem bele ebbe az egészbe. Előre látom, hogy nem volt helyes döntés.

Céltalanul sétáltunk az utcákon, s azon kattogott az agyam, hogy vajon mit is mutathatnék meg neki. Őszintén megvallva egyetlen egy hely se jutott eszembe a Central Parkon kívül. Szégyellenem kellene magam, mert anno rengetegszer voltam itt, de csak arra emlékszik vissza az ember, ami mély nyomot hagyott a szívében, s ahogy felderengenek azok a nyári délutánok, mikor csak ültem a füvön, s néztem a zajos, nyüzsgő New York közepén elterülő hatalmas parkot, ami csak a madarak csicsergésétől, a száguldozó biciklisektől hangos parkot, boldogság kerített hatalmába.

Sokszor volt, hogy egy álló nap csak ültem ott és nem csináltam semmit, de a tétlenség minden mással felért. Idegen városban voltam, de az a hely, mintha haza repített volna.

- Na és most hol vagyunk? – Na, jó. Nem alkotok róla véleményt, de több esze is lehetne. Ott egy kis tábla, amiről le lehet olvasni, hogy a Central Park kapujában állunk.

- Central Park.

- Nem mondod komolyan, hogy ide hoztál?

- Miért mire számítottál? – Értetlenül néztem rá.

- Mondjuk egy-két múzeumra vagy bárra.

- Azokat minden nap láthatsz, de ilyen helyet ritkán.

Karon ragadtam, s a park belseje felé kezdtem húzni, majd mikor megérkeztünk a megfelelő helyre földre huppantam, s őt is magam után húzva elterültünk a fűben.

- Nem csodálatos érzés itt lenni?

- Nem akarlak elkeseríteni, de szerinted hány kutya vizelhette le itt a földet?

- Hangulatromboló. – Tudomást sem véve róla ismét átéreztem a hely hangulatát. A boldogságom ismét előtérbe került, s kellemes izgatottság öntötte el szívemet. Ismét tininek éreztem magam, s a gondok melyeket átéltem a semmibe vesztek. A régi voltam. Úgy éreztem, hogy én is olyan vagyok, mint az égboltot átszelő madarak: szabad. Repülni lett volna kedvem, s akkor úgy is éreztem, hogy képes lettem volna rá. Az ésszerűség a múlté.

- Szeretsz itt lenni? – Josh hangja kicsit visszarántott a valóságba, de mégis mintha nem is magam lettem volna, válaszoltam neki.

- Az nem kifejezés. Utoljára 16 éves koromban voltam itt, s most, hogy ismét itt fekhetek valami felfoghatatlan, de te, hogy hogy nem voltál még sose itt, mármint a Nagy Almában?

- Sose volt alkalmam. Charlie sokszor látogatott meg minket, s invitált is, hogy jöjjek ide vele, de tudod ott a suli.

- Hova jársz iskolába?

- A michigani egyetemre.

- Sokat nem mondtál ezzel. – Halkan felnevettem, majd figyelmemet a felettünk elterülő kék égboltra szegeztem, ismét…

- És te mivel ütöd el az idődet itt? Suli? Munka?

- Egyik se. Mondhatni vakáción vagyok.

- Valakinek, de jól megy. – Nem szerettem volna tovább firtatni a dolgokat, ezért témát váltottam.

Amennyire féltem a Joshhal eltöltött naptól, hogy annál nagyobbat kellett benne csalódnom. Fesztelenül, s kötetlenül el lehet vele beszélgetni, s mintha már ezer éve ismerne, úgy kezel, pedig alig egy napja, hogy találkoztunk.

Beszélgetés közben ügyesen válogatja meg a témákat, mintha tudná, hogy miken mentem keresztül. A kínos szituációkat poénnal oldja meg, s néha már kezdtem azt hinni, hogy ő másként tekint rám, de azt se tudom megmondani, hogy mi az a más. Összezavar.

Gyakran elkaptam tekintetét, mikor engem fürkészett szemeivel, de nem tudtam hova tenni, s így belegondolva nem is akarom. Felesleges ilyenen kattogtatni az agyam.

- Ideje lenne mennünk. – Lassan ránk esteledik, s olyankor nem a legbiztonságosabb ez a hely, bármennyire is szeretem, s hiába van mellettem Ő. Felpattantam a helyemről, s vártam, hogy Ő is kövesse mozdulataimat.

- Anyu csak még fél órát maradjunk! – Mondata teljesen lesokkolt. Ismerős érzések buggyantak a felszínre, s a boldogság azonnal elillant. Éreztem, hogy csak állok és meredek a semmibe. Éreztem arcomon végigfolyó könnycseppeket, de nem tudtam mit kell tennem. Eddig olyan jó volt, most pedig ismét kezdek zuhanni a mélybe. – Megbántottalak? – Azonnal felpattant a földről, s elém sietve arcomat kezdte fürkészni. Furcsa volt a közelemben érezni. Úgy szerettem volna ölelésébe fúrni magam. Agyam kikapcsolt, s ezt meg is tettem.

Védelmező karjai azonnal körbezártak derekam, s magához a legközelebb vonva próbált segíteni, csitítani a sírásom. Nagy nehezen sikerült abbahagynom a sírást, de még mindig szipogva eltávolodtam tőle, d az előbbi feltett kérdését figyelmen kívül hagyva bocsánatkérő szemekkel néztem rá.

Szemeiben értetlenség és fájdalom keringett, majd minden megváltozott. Minden olyan gyorsan történt, hogy a dolgokat fel se tudtam fogni. Átszelte a köztünk lévő pár centit, s ajkai az enyémekre tapadtak. Cselekedetébe beleborzongtam…

Chris Pine alias Josh ;)
Central Park

2011. október 5., szerda

2. könyv - Az új élet küszöbén - 12. fejezet ... részlet

Sajnos se kedvem, se időm most az írással foglalkozni. Majd mindent elmondok, de most csak annyi futja tőlem, hogy kaptok egy kis részletet a folytatásból, mert megérdemlitek. Hogy mikor tudom hozni a következő fejezetet, az még rejtély.
Ciao, BirbusU.I.: Kommentekre is válaszolok majd, csak adjatok egy kis időt!!

Az egész napot a gyermekotthonban töltöttük. Alig lehetett elválasztani a kis lurkóktól. Önfeledten szórakoztunk, s úgy éreztem, hogy visszakaptam a szívem pár darabkáját. Ahogy mosolygós arcukra néztem, éreztem, hogy szívem megdobban. Oly rég vágyok már erre. Egy érzésre, ami rég feledésbe burkolózott, s mely megmozgatja belsőmet. Boldog vagyok? Talán igen, talán nem. Szeretnék az lenni? Igen? Nem?


Az itteni gyerekek mind elhitték, hogy ennél jobb helyen nem is lehetnének még akkor, sem amikor tudják, hogy szüleik már nem élnek vagy csak eldobták őket magukról, s nem voltak rászorulva, hogy ide kerüljenek. Az a lélek, ami ezekben a gyerekekben van, irigylésre méltó. Aliz – ő volt az a kislány, aki legelőször odajött hozzám – is optimistán néz a világ elé. Nem látja a rosszat, nem érzi az elvesztést, fájdalmát. Irigylem Őt, s a többi gyermeket is, hisz egytől egyig, mind életvidám és optimisták.

Gyerekként sokszor az ríkatott meg, hogy elestem a biciklivel, vagy elvették tőlem az oviba a babám. Nagyon fiatal voltam, s hiszékeny. Akkor még azt hittem, hogy azok lesznek életem legnagyobb traumái. Idővel rájöttem, hogy azok az esések, semmik voltak az élet nagy csatáiban szerzett sebekhez képest. Egy rossz, sértő szó most lelkemig hatol, s szívem belesajog. Gyerekként – akinek megadódott – szülei védelmező szárnyai alatt próbálgathatta saját szárnyait, s ha elesett, akkor mindig kisírhatta magát nekik.

Ilyen fiatalon mindenki tisztalelkű, hiszékeny volt, de az idő mindezt beszennyezte. Egyre csak cseperedünk és elkezdünk kételkedni a mondottakban. Elkezdünk félni, rettegni, hogy milyen rossz jöhet, de nekik már most szembe kell nézni a világgal. Ők mégis erősek.

Talán én vagyok az egyedüli gyenge ember, aki nem képes felállni a padlóról? Minden bizonnyal. Ők is képesek, akkor én miért ne lennék az? Egyszerűbb mosolyogni a világra, s nevetni, mint sírni és átkozni a napot. Egyszerűbb lenne, s talán boldogabb is lennék tőle. Csak egy picit. Csak annyira, hogy élni tudjak.

Olívia közölte velem, hogy Aliz az a kislány, akit örökbe szeretnének fogadni. Szóhoz se jutottam. Hirtelen képek ugrottak be, amiken együtt látom őket, s mit ne mondjak tetszett a kép, de valahogy mégis rosszul éreztem magam. Lehet, hogy durcásan hangzik, de nekem is megfordult már a fejemben, hogy esetleg örökbe fogadnék egy árvát, s én pont Alizra gondoltam. Hisz Ő olyan bájos, életvidám, játékos, szeretnivaló kislány. Minden napomat bearanyozná. Boldoggá tenne.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy én nem is akarom ezt. Előttem még ott az élet, s ha küzdök, van esélyem még, hogy magam alapítsak egy családot, s mástól venném el a lehetőséget a boldogságra, ha úgy döntenék, hogy magamhoz veszek egy árvát. És tessék. Pont nagynéném az, aki magához szeretné venni őt. Elvenném tőle az esélyt? Oly sokat szenvedett. Azért küzdött már évek óta, hogy hazavihesse Alizt, s sajátjaként nevelhesse. Megküzdött azért, hogy megadathasson neki a család.

Mellesleg, ha sikerül nekik megnyerniük ezt a kis angyalt, akkor annyiszor láthatom, amennyiszer csak akarom. Játszhatnék vele, s Ő lehetne az én kis mentorom, aki akár csak egy kacajával, mosolyával átsegítene mindenen. Kell a családunkba ez a kis lány. Kell mintanyiunknak Aliz múltja, a megküzdésének erélye, a remény jelenléte, s a boldogságának véget nem érő pillanata.

- Lassan indulnunk kellene. – Olívia szavai kicsit visszahúztak a valóságba, s ismét kezdtem érezni azt az űrt a mellkasomban.

- Muszáj?

- Sajnos igen, de hidd el én is szívesen maradnék még, de lassan ránk esteledik és a gyerekeknek ágyba kell kerülniük. – Észre se vettem, hogy így elsuhant a mai nap felettünk. Igaza volt, mennünk kell.

- De ugye még visszajövünk?

- Persze. – Rám mosolygott, majd nagy nehezen felálltam mellőlük, s könnyes búcsút vettem tőlük. Biztosra veszem, hogy holnap, ha semmi más programom nem lesz – és miért lenne – biztos, hogy visszajövök hozzájuk.

Az utat hazafele nagyon lassúnak tűnt, s minden egyes távolodó méterrel, csak szomorúbb lettem.

2011. október 2., vasárnap

Szerdán jön az új rész. Nincs időm magyarázatra! Majd megkapjátok szerdán...
Ciao, Birbus