2011. szeptember 25., vasárnap

Remélem nem veszitek zokon, hogy az előző kissé komor hangulatú kinézetet lecseréltem erre. Az igazat megvallva sokkal jobban tetszik, mint az előző, s a következő fejezetekhez is sokkal jobban fog illeni. :) Nem tervezem, hogy pár hónapon belül lecserélem a designot, szóval szokjatok hozzá, hogy karácsonyig ez lesz fenn! :)
Kicsit az elrendezés is megváltozott, szóval mielött reklamálnátok valami miatt, nézzetek körbe! Minden megvan! :D
Ciao, BirbusU.I.: Rob az eredeti képen - amit felhasználtam a fejléchez - olyan araynos. Nem? :D

2. könyv - Az új élet küszöbén - 11. fejezet

Meghoztam a következő fejezetet, ami most egy különleges alkalom miatt Robert szemszögéből íródott. Örültök? Remélem igen. Egyik kedves olvasom vetette fel az ötletet, hogy mi lenne, ha megírnák egy ilyen részt. Először nem tetszett az ötlet, hisz nem vagyok jó az ilyenekben, de mégis nekiálltam megírni, csak, hogy lássátok, hogy milyen buzgó vagyok, ha kapok egy komit. Meg is írtam. Vártaknál szerintem jobban sikerült. Szerencse, hogy nagyban nem befolyásolja az előre megírt fejezeteket, de legalább kicsit beláthatunk a másik fél színfalai mögé.
Mi az a különleges alkalom? Túl vagyok az idei év első kémia és matek dolgozatán. Remélem sokkal jobban sikerültek, mint gondolom.
Örülök, hogy kaptam 2 komit, de ez még mindig kevés. Láttátok gondolom a bal oldalt lévő szavazást. (Örülök annak a 3 igen szavazatnak...azt az 1 nemet nem tudom hova tenni [Aki ide jár és lézeng, az egyáltalán miért van itt? Aki meg olvas, az komizzon is! Ha valamire értékelitek a történetet, akkor igen is megérdemlek 1-2 szót, legyen az jó vagy rossz!] , de hát az is válasz. ;)) Gondolom, látjátok benne a furcsa élt is. Ha nem lesztek szorgalmasak, akkor kénytelen leszek én is lusta dög lenni, s nem fogok órákig gubbasztani a gép előtt, hanem kémiát fogok tanulni. Komolyan mondom! Na jó, a kémia részét nem, de akkor is! Erőltessétek meg magatokat és komizzatok. Kaptok egy hét próbaidőt, s ha jól teljesítetek, akkor én is megmaradok szorgalmas írónak, s egy rossz szavam se lesz rátok.
Ciao, Birbus
U.I.: Novella nem lesz. A bünti folytatódik, de következő hétvégén ismét jön a friss.
U.I.2: Nagyon örültem ám a Névtelen kommentnek!! :D
Hosszú éjszaka volt, mikor ébren vártalak téged,
Milyen boldog is voltam, hogy kattan a zár!
Milyen boldogan zártam az ajtót, s te jöttél hozzám,
Milyen boldog is voltam, hogy érez a szám!
Anygallány, hol jársz? Angyallány.
V'Moto-Rock : Angyallány

Robert

- Szia! Miért hívtál? Nem vettem fel? Sajnálom, de biztos nem érek rá, vagy szimplán csak elvesztettem a telefonom. Ne reménykedj, visszahívni nem foglak, hisz már így is mélyen kell a pénztárcámba nyúlni, hogy kifizessem a számlát, szóval várom mihamarabbi hívásod. - Üzenetrögzítő sípolása felébresztett az álmodozásból, s elkezdtem mesélni Neki.

- Szia. Időszűkében vagyok, de akartam hallani a hangod. Emlékszel, hogy mikor vetted fel ezt a rögzítődre? Mikor az első szabad hetemet együtt töltöttük, s nem volt jobb dolgunk - bár ötleteim lettek volna – ötlet híján ezzel ütöttük el a délutánunkat. Emlékszem, hogy több mint háromszor kezdtél bele, s emlékszem, mik voltak az indokok a nem fogadott hívásokra. - Valószínűleg a London felett elterülő gomolyfelhő - amiből nemsokára esni fog - leárnyékol minden rádióhullámot, s emiatt nem tudsz elérni. Túl valószínűtlen lett volna, ezért elvetettük. Most is a kezemben tartom a telefont, de biztos a Kings of Leont hallgatom, s ezért nem tudom fogadni a hívásod. Gyakran megesett vele hasonló, de más ezt nem tarthatta annyira viccesnek, mint mi ezért ezt is törölt. Valószínűleg most Mr. Pattinson tart a bűvkörében, s jobban érdekel a teste, mint a hívásod. Mit ne mondjak először izgatóan hatott rám, s a kaján vigyor, amit nekem szegezett teljesen elvette az eszem, s kis híján ez maradt, de aztán belegondoltunk, hogy az édesanyja nem biztos, hogy ehhez hasonlót akar hallani, mikor nem éri el a lányát. Aztán megszületett a végleges változat, amit már vagy ezredszer hallgatok. - Most mennem kell, de azt még el kell mondanom, hogy szeretlek. Bármit is tettél, s én tettem veled, mindig is szeretni foglak. - Ez volt talán az ezredik üzenet, amit a hangpostáján hagytam. Mobilja itt hever mellettem a kanapén, de még mindig abban reménykedem, hogy egyszer majd lehallgatja őket, s jobb belátásra tér és visszajön hozzám.

A bánat és a fájdalom ismét úrrá lett rajtam, s mint oly sokszor most is előkerült pár jól behűtött sör, amelyek még, ha csak egy órára is, de feledésbe burkolják az elmém és elfelejthetem, hogy milyen ember lettem, s hogy vele mit tettem.

Hisz kinek a hibája volt minden, ha nem az enyém? Kinek volt fontosabb a munkája, mint a párkapcsolata? A titkolózásaimmal, s minden más dologgal, amit csak tettem, fájdalmat okoztam neki, s magamnak. Csak a feledés maradt. Beletörődni még nem tudok a történtekbe, s talán nem is akarok.

Szerettem. Igazán, s még máig így érzek iránta, de ő félreérthetett? Csak őt akartam védeni. Védeni akartam mindentől: a médiától, az ócsárolásoktól, a rossz emberektől, a gonosztól s még a széltől is, de ennek pont az ellenkezettjét tettem: magamnak akartam, s ezzel együtt tálcán kínáltam a hiénáknak. Nem hogy a széltől, de még magamtól se sikerült megvédenem. Tornádóként feldúltam életét, s tönkretettem mindent, amit csak lehetett.

Megöltem benne mindent, ami csak létezett neki. Magamhoz láncoltam, s már csak azt tette, amit úgy vélt, hogy megteheti, de közben minden, ami különlegessé tette, eltűnt belőle. Én attól függetlenül szerettem, hisz tudtam, hogy ő más, annál, amit mutat sokkal több, de nem a reflektorfényben akarja leélni az életét.

Az utolsó hét emlékeit a vitáink, s a kisebb nagyobb veszekedéseink beszennyezték. Feszült voltam, s semmire se volt szükségem csak a közelségére, szerelmem, s egyben menyasszonyom jelenlétére, ölelésére, csókjaira, cirógatásaira és édes hangjára. Ehelyett egy forgatáson kellett robotolnom, mikor nagyon is tudtam, hogy helytelen, amit teszek. Ígéretemet szegtem meg ezzel, hisz tudtára adtam megesküdtem, hogy mellette leszek minden egyes nap, míg csak világra nem jön a gyermekünk, s az után is még tovább, míg élünk. Ehelyett becsaptam, rútul ott hagytam, ezzel együtt még több konfliktust szítottam köztünk, minek következménye meg is lett. Elvesztettük a közös gyermekünket, s a lehetőséget a közös életre. Utóbbiról ő döntött, s hiába hiszem elhamarkodottnak döntését, szívem egyik fele a fájdalomtól remeg, míg másik buzgón hisz abban, hogy neki így jobb lesz. S talán egyszer csak nekem is könnyebb lesz. Talán. Egyszer. De addig még sok idő hátra van. Túl sok.

- Hello Patti fiú. – A nagy semmiből termett előttem Tom, vagy csak lehet, hogy már most sok sört ittam? Idő kellett mire felfogtam, hogy itt áll előttem, s mire a szavakat összeszedtem magamban, már le is ült mellém.

- Mit keresel itt?

- Az elveszett ereklyék fosztogatóit.

- Tom már most elegem van a poénjaidból. Inkább menj, s szórakoztass mást.

- Csak az alkohol beszél belőled. Tudom, hogy szeretsz.

- Tévedsz.

- Én sose. Na szedd össze magad. Zuhanyozz le, aztán elmegyünk valahova.

- Mégis hova?

- Fellépek egy közeli amcsi pubban, s gondoltam eljöhetnél. Ott is lehet inni, s legalább megfogna a nap.

- Este a nap? – Még, hogy én ittam sokat.

- Muszáj belém kötnöd? Én próbálok érveket keresni, hogy végre elhagy ezt a nyomasztó házat, erre én vagyok lehordva.

- Kár erőlködnöd. Ma itthon fojtom piába a bánatom. Semmi kedvem a nyavalygós hangodat hallgatni.

- Kösz Patty. Ez szíven ütött. Pelenkás korunk óta nem mondtál még rám ilyen rosszat. Most kezdjelek el én is téged fikázni?

- Felesleges. Megy az magamnak is.

- Rob már több, mint három hónap eltelt azóta. Próbáld meg túltenni magad.

- Túltenni? S mégis hogyan? Lehetetlenség. Már csak abba is rossz belegondolni, hogy mi lett volna ha... ha mondjuk még mindig gyermeket várna. Vajon hasa mekkora lenne, s ha már pocakja megnőtt volna, a kis gyerek rugdosott volna? Vajon megtudhattuk volna, hogy fiú lesz vagy lány? Biztos. S vajon lány lett volna? Mindig is arra vágytam. Anyja hosszú barna haját, s mogyoróbarna szemét, s báját örökölhetné, s talán belőlem is egy picit, de nem sokat, hogy az összkép ne romoljon el. A csámpás lábaimat semmiképp nem kívánnám neki, s a tulajdonságaim zömét se. Legyen tiszta anyja: szókimondó, bátor, karizmatikus, s vidám, mulatságos. – Mély levegőt vettem, a feltörő képek miatt. Elképzeltem, ahogy a réten futkos, s én anyukáját ölelve nézem őt. Arcom minden pontjáról a színtiszta boldogság olvasható le, s nem a mérhetetlen szomorúság - Mellette lehettem volna, minden csodálatos és nehéz pillanatban. Foghattam volna a kezét, s lelket önthettem volna belé, de ehelyett nincs már semmim. Semmim. Légüres tér van a szívem helyett.

- De, hogy ha mindig rá gondolsz, akkor sose fogod túltenni magad.

- De elhiszed, hogy miden rá emlékeztet? Nemhiába, hagytam mindet hátra, ami hozzá kötött, a hazámat, a filmet, a barátaimat, de mégis mindenről eszembe jut. Nincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá, s hidd el, nem szándékosan, egyszerűen már belém égett.

Minden helyiségben érzem az illatát, pedig még csak nem is jártam vele itt soha azelőtt. Tudom, hogy most is elítélne, mert vedelem a töménytelen alkoholt. Nem kell a jelenléte, s mégis tudom, hogy mit tart helyesnek, s mi az, amit mindig is utált. Amióta elment nem hagytam mosatlanul az edényeket, nem szívtam el egyetlen egy nyamvadt cigit se a házba. Mindent úgy teszek, mintha várnám, hogy visszajön egyszer, s minden a régi kerékvágásba áll vissza.

Az, hogy ő velem van, már teljesen az életem részévé vált, s most ezt, hogy dobjam csak el, úgy magamtól? Keressek másik lányt? De hisz hozzá hasonló egy sincs. Vele terveztem el a jövőm. Mellette akartam elérni karrierem csúcsát, s családot is vele akartam alapítani. Ezek nem csak álmok voltak, hát nem érted? Annál sokkal több. Azt akartam, hogy egymás mellett öregedjünk meg, s hiába hangzik giccsesen, de a verandánkon mellette szerettem volna ülni a hintaszékben, s nézni szerettem volna a játszadozó unokáinkat. Ez olyan nagy kérés lett volna? Már olyan sokszor estem pofára, hogy már nekem is kijárna egyszer az, amit kívánok. Csak egyszer. Érted? Csak egyszer. – Éreztem, hogy utolsó erőfeszítésemmel küzdök az ellen, hogy a könnyim utat törjenek maguknak, hisz én egy erős, megtörhetetlen férfi vagyok, vagyis csak annak kellene lennem, de ebben a pillanatban a hiánya, s az elvesztésének fájdalma elviselhetetlen volt. Megtört a férfi, s a gátlásai felett fittyet hányva sírni kezdett.

Szánalmasan nézhettem ki, ahogy barátom vállába sírom ki magam. Szántam magam, hogy eddig süllyedtem. Miért nem tudtam magam már rég túltenni ezen? Hányszor ért már szerelmi csalódás? Hányszor kellett már felkaparnom magam a padlóról? Szánalmasan viselkedem. A talpamra állhatnék, és végre küzdhetnék ahelyett, hogy a könnyebb utat választom.

De hogy is gondolhatok ilyeneket? Ő nem csak egy átlagos, hétköznapi lány volt, akit akkor kaptam meg, amikor csak akartam. Ő különleges volt. Mosolya gyógyír volt mindenre, s érzékien daloló hangja mindig betöltötte a szoba csendjét. Ő volt számomra az ideál. Mindent, amit csak szerettem egy nőben, Ő testesített meg. Gyönyörű mogyoróbarna szemeiből mindent ki tudtam olvasni, s mikor arra volt szükség, éppúgy tudott azokkal a szempárokkal az enyémekben kutatni. Tudta mikor van szükségem arra, hogy adjon egy percet lenyugodni, s én is tisztában voltam vele, hogy mikor kell megvigasztalnom, mikor kell bíztatnom, mikor kell hagynom, hogy gondolkodjon, hogy mikor kell hozzábújnom, s szeretnem.

Tudtam, de talán tévedtem? Kevés volt a tudás, s lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem? Tudhattam volna, hogy nincs minden rendben. Hisz, ha meginog egymásba vetett bizalmunk, akkor ott már vannak orvoslásra váró problémák, de ez megint kinek a hibája? Az enyém. Mesélnem kellett volna neki. Mesélnem a múltamról, melynek Ő nem volt a részese, s érzem, hogy ez így volt jó, hisz kellettek azok a szakítások melyek hozzá eljuttattak. De joga lett volna tudnia arról, hogy nem Ő volt az első kinek gyűrűt húztam a kezére. Viszont Ő volt az, akinél ezt visszavonhatatlanul is komolyan gondoltam. Nina más volt. Gyermekkorom óta ismertem. Barátból lett szerető, s az első szerelem hevében azt hittem, hogy vele akarom leélni az életem, pedig dehogy is szerettem volna. Ő okosabb volt, mintsem elfogadta volna a gyűrűt, faképnél hagyott, kisétált az ajtón.

Akkor az a csalódottság, máshoz nem is volt mérhető, de buta voltam, s hiszékeny. Amikor Ő ment el, az ezerszer jobban fájt. Sose képzeltem, hogy ez Velünk megtörténhet. Azt hittem, hogy örökké boldogok leszünk, s kitartunk egymás mellett jóban, rosszban, boldogságban és minden másban. Megint hiszékeny voltam? Talán a szerelem ismét elvette az eszem? Nem.

Itt vagyok 28 évesen, s már nem vagyok az az ügyefogyott kis Rob, akit a szülei babusgatnak. Felnőttem, s családra vágyom. Benne láttam meg a tökéletes társat, a gyermekeim anyát. Tudtam, hogy fogni fogja a kezem, mikor már alig birok élni, s a ráncoktól tükörbe se birok nézni. Tudtam, hogy a „Szeretlek.” a szájából nem csak egy ócska szónak hangzott. Értelme, s tartalma volt, de most megint itt vagyok. Lent a mélyben. Lesújtva a történtek miatt, s várom a csodát, hogy ismét láthassam, karomba zárhassam, édes ajkát csókokkal halmozhassam el, apró testét karomba zárhassam. De miért tűnik mindez vágyképnek?

- Gyere haver. Kell egy kis friss levegő. – Tom felkapart a kanapéról, s kivitt az erkélyre. Ismét ő van itt, hogy segítsen. Tudtam, hogy valamilyen szinten neki is köszönhetem a történteket, de ki lennék én, ha ítélkeznék felette? Megkapta már a magáét, s barátságát, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy most mellettem van. Itt van, s nem ítél el azért, ha esetleg könnyeket hullajtanék Érte. Megért. Most, mint oly sokszor komoly énjét elővéve, segít át a káoszon. Mellette érzem, hogy van remény arra, hogy minden jobb irányba haladhat.

Mikor megéreztem az arcomba csapódó levegőt, tudtam már, hogy Tom nem fog holmi amcsi pubban zenélni. Lemondja, s segít kicsit felejteni. Elbeszélget velem, s egy kicsit helyreráz, hisz arra van szükségem, nem?

2011. szeptember 17., szombat

2. könyv - Az új élet küszöbén - 10. fejezet

Mivel nagyon, de nagyon unatkoztam és több okból kifolyólag rengeteg időm volt ma, sikeresen megírtam az új fejezetet, amit most ti nagy örömmel olvashattok. Véleményeket nagyon szívesen fogadok és nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkező 5 pipát és az új rendszeres olvasónak a követését! Egy részről rosszul is esik, hogy csak ennyien jeleztek vissza, ahhoz képest, hogy mennyien látogatjátok az oldalt. Néha már kezdek meginogni és elönt a kétely, s felvetődik bennem a kérdés, hogy folytassam-e? Az írás mára már az életem része, de sok időt is vesz el a mindennapjaimból. Most őszintén, szankciókat kelljen bevezetnem azért, hogy halljak 1-2 szót?
Ciao, Birbus
U.I.: Előre megvan pár fejezet, szóval lesz egy két szabad hetem, hogy végig gondoljam, hogy folytatom-e. Novellákra ne is számítsatok. Legyen ez a büntetés.
Cause baby, you're all that I want
When you're lying here in my arms
I'm finding it hard to believe
We're in heaven
And love is all that I need
And I found it there in your heart
It isn't too hard to see
We're in heavenDj Sammy : Heaven

Charlie épphogy befejezte a reggelizést, már ment is be az irodába. Mihelyst záródott mögötte az ajtó Olívia minden tudóan rám nézett. Sejtettem, hogy nem hagyta csak úgy annyiban az előző témát, de most nem adtam meg neki magam, ha akar valamit, akkor majd rákérdez.

- Mesélj, mi jutott eszedbe? – Tudtam, hogy nagyobb a kíváncsisága, mint a türelme.

- Hát, őszintén szólva csak a szép emlékek. Olyan jó volt, anno pont úgy romantikázni, mint Ti. Hiányzik.

- Miért nem beszélsz Vele?

- Nem tudok. Képtelen vagyok rá.

- Ez nem igaz. Csak akarnod kell.

- Akkor nem akarom eléggé. – Kezdett felmenni bennem a pumpa. Nem hiszem el, hogy nem tud csak pár percre békén hagyni.

- Még egy próbát se akarsz tenni?

- Nem és kész. Ne nyaggass ezzel. – Magamból kikelve ordítottam le a fejét, de ahelyett, hogy megrémült volna tőlem, elmosolyodott és tovább folytatta az evést. – Most min nevetsz?

- Rajtad.

- És megtudhatom, hogy mi olyan vicces rajtam?

- Az érzelmi kitöréseid. Tisztára, mint régen. Akkor is, ha valami nem tetszett, kisebb hisztit csaptál.

- Sajnálom. – Azonnal ellágyultam, hisz nem szerettem ilyen lenni.

- Ne sajnáld. Ez vagy te. Mit kell ezen szégyellned?

- Sajnos igazad van, de már jó pár éve le akarom küzdeni ezt a tulajdonságomat. 17 évesen még jól állt, de most már nem illik rám. Most még saját magamtól is megijedek. – Feszülten felnevettem, majd eszembe jutottak a régi emlékek.

Régen, mikor még sokkal felszabadultabb voltam és élveztem az életet, sokszor voltam a mélyben is, s néha már kilátástalanul kapálóztam a felszínre, de valami mindig visszalökött. Néha egy csúnya beszólás a rosszakaróimtól, néha egy rossz nap az iskolában, néha a szüleim állandó szekálása. Nekem is volt sötét tinédzser korom, de akkor ott voltak nekem a barátaim, akik felvidítottak, szórakoztattak és elfelejtették velem, hogy a világ szörnyűségeire gondoljak.

Nélkülük volt a legnehezebb és most sincsenek itt. Nincsenek itt, hogy kordában tartsák haragomat, ami rettenetesen átjár és nincsenek itt, hogy lelket öntsenek belém. Nincsenek itt és megint kapálózom. Nincsenek itt és most magamtól kell annyi erőt szereznem, hogy nehogy hülyeséget csináljak, nehogy a régi rossz tulajdonságaim törjenek a felszínre és nehogy elveszítsem az igaz valóm, amit a világ gyötrelmei nem szennyeztek be.

- Ma hova akarsz elvinni? – Kérdeztem kissé nyugodtabban a konyhaajtónak dőlve.

- Nem hiszem, hogy előre akarnád tudni, mert akkor biztos nem jönnél el.

- Mit ne mondjak, te aztán nem csinálsz semmihez se kedvet az embereknek, de remélem, nem vásárolni akarsz.

- Nem, na de menj és öltözz. Nemsokára indulunk. – Miután megkaptam a parancsot, azonnal célba vettem a fürdőt és készülődni kezdtem. Bárhova is megyek, nem kellene szerintem pizsibe beállítanom.

Gyorsan lezuhanyoztam, majd törölközővel körül tekertem magam, s átsiettem a szobámba, hogy valami tiszta ruhát vehessek fel. Ismételten nem vittem túlzásba a színválasztás. Magamra vettem egy fekete szettet és kirobogtam a nappaliba.

- Mehetünk.

- Így sehova. – Végigmutatott rajtam, s karjait keresztbefonta maga előtt.

- Nem fogok átöltözni és kész. – Én is végigmutattam magamon, pont, mint ő és karjaimat összefontam magam előtt.

- Akkor legalább azt engedd meg, hogy egy kis alapozót kenjek rád, mert a végén még megijednek tőled.

- Rendben. – Lehuppantam a kanapéra és vártam, hogy rám kenje nagynéném azt a csodákra képes alapozóját. Kétlem, hogy élő embernek nézhetek ki annak a segítségével, de próba szerencse.

- Kész is vagyunk. Megnézed magad. – Fordítva elém tartotta a kis tükrét és rajtam állta döntés, hogy szembenézzek magammal. Nehéz döntés. Látni akarom magam meggyötörten? Látni akarom az arcomat, ami vajmi kevés eséllyel hasonlíthatott a régi képmásomra.

- Nem. – Felpattantam a helyemről és azonnal a cipős szekrény fele vettem az irányt és magamra rántgattam a sport csukám. – Mehetünk.

- Rendben. – Felkapta a táskáját, majd magunk mögött hagyva a lakást lementünk a földszintre. Lent minket már egy sötétített üvegű autó várt, amibe azon nyomban bepattantunk. Az utat – ami nagyon hosszúnak bizonyult-, csendben tettük meg. Én gondolataimban és a mellettünk elsuhanó városba merültem bele.

A mai napon már oly sokszor emlegetett férfin járt az eszem. Vajon most hol lehet? Londoni lakásunkban ül, és talán rajtam gondolkozik? Vagy most is valahol leissza magát? Talán a barátaival van? Talán a szüleivel, akik most mindennek gondolhatnak, csak embernek nem? Talán felfogta már, hogy mi történt velünk? Talán elfelejtett, tovább lépett? Talált magának valaki nálam jobbat? Talán mindenkivel megszakította a kapcsolatot? A szíve össze van törve, mint az enyém?

Ezeken gondolkoztam, s rá kellett jönnöm, hogy mindegyikre lehet igennel és nemmel is válaszolni. Sajnos már annyira jól ismertem Őt, hogy el tudjam képzelni, hogy mint sok veszekedésünk után beül egy pubba és a sárga földig issza magát, de ez most nem egy szimpla veszekedés volt. Én otthagytam. Eljöttem és nem tudom, hogy ilyen helyzetben ő mit csinál. Egyszer hagytam ott, akkor mikor még kapcsolatunk az elején tartott, de mikor visszamentem, akkor megígértem neki, hogy sose hagyom el. Most az ígéretemet szegtem meg, s gondolni se merek arra, hogy ezzel miket válthattam ki belőle.

Az autó egyszer csak megállt egy hatalmas épület előtt. Semmi különleges nem volt benne, csak egy tábla díszelgett a falon, amit nem tudtam elolvasni, ezért rákérdeztem:

- Hol vagyunk?

- Ez a Remény gyermekotthon. – Ahogy kimondta, szívem összeszorult és könnyek jelentek meg szemem sarkában. „Gyermekotthon” ez visszhangzott a fejemben, s minden létező sebem a szívemen felszakadt és képtelen voltam tovább tartani magam a könnyeim utat törtek és a fájó emlékek, mint villámok, úgy cikáztak elmémben. Miért pont ide kellett hoznia? Ennyi idő után, miért akarja azt, hogy egy ilyen épületbe tegyem be a lábam? - Ide olyan gyermekek kerülnek kik elvesztették szüleiket, vagy elhagyták őket. – Szívem még jobban összeszorult. Nem szimplán csak gyermekekkel kell találkoznom, hanem olyanokkal, akik szomorúak, mert elhagyták őket.

Sírva nagynéném ölébe bújtam, s ő jólesően simogatta a hátam. Talán percek teltek el csak ugy, hogy én ölében sírtam, de még mindig képtelen voltam felfogni, hogy miért akar engem kínozni.

- De miért hoztál ide? Én képtelen vagyok oda bemenni. – Szipogva rá emeltem a tekintetem.

- Pedig meg fogod tenni. Képes vagy rá. – Hitetlenkedés futott bennem végig. Mi az, hogy képes vagyok rá? Nélküle ki se tenném a lábam a házból, nem, hogy önszántamból bemenjek ide. Kizárt. - Még sose beszéltem neked a gyermekeim elvesztéséről pedig lehet, ezzel kellett volna kezdenem. – Láthatta rajtam az elszántságot a maradásra és nekiállt mesélni. Arca a távolba révedt, s rezzenéstelenül, érzelemmentesen mesélt a saját veszteségeiről. - Csak látszat az erősségem. Nem mindig bírtam ki könnyek nélkül mesélni a sok bukásról, amit elszenvedtem.

Alig, hogy Charlieval elterveztük, hogy nekilátunk a családalapításnak, már meg is jelentek a terhesség jelei. Vettem egy házi tesztet és pozitív lett. Azonnal elújságoltam mindenkinek a hírt. Repdestem az örömtől hisz az egyik álmom teljesült valóra. Mindent előre elkészítettünk. A hasam még nem növekedett, de a gyerekszoba már készen volt. Minden egyes terhességről szóló könyvet elolvastam, hisz mindent profin akartam csinálni, de mindhiába. Egyik este görcsös fájdalomra ébredtem és éreztem, hogy alattam a lepedő nedves. Akkor még nem gondoltam semmire, majd Charliet azonnal felkeltettem és mikor megláttam, hogy a lepedő tiszta vér sokkot kaptam. Ha Charlie nem lett volna észnél, akkor ott véreztem volna el az ágyban. Korházba beérve még reménykedtem, hogy minden rendben lesz, de az orvos közölte, hogy spontán elvetéltem.

Egy világ dőlt össze bennem. Az álmom a családról megsemmisült, tovaszállt. Egy dolog tartotta bennem a lelket: az újabb próbálkozás, de hamar felhagytam azokkal is. Négy vetélés után az ember feladja a küzdelmet. Minden szertefoszlott. Mély depresszióba süllyedtem, s meg akartam halni. Nem érdekelt semmi se, csak az, hogy ne kelljen többé átélnem semmilyen fájdalmat se.

Nem tudsz róla, senki se tud, de egyszer öngyilkosságot követtem el. A gyógyszeres szekrényben lévő altatókat mind lenyeltem, s vártam a halált. Akkor úgy éreztem, hogy ez a megoldás, de tévedtem. Charlie majdnem belehalt abba, amit tettem. Ő talált rám, s élesztett újra, míg a mentők meg nem érkeztek. Neki köszönhetem, hogy még élek és neki köszönhetem, hogy ismét van miért küzdenem.

Miután kikerültem a korházból, leültünk és átbeszéltünk mindent. Addig a pillanatig azt hittem, hogy csak nekem fáj a négy élet elvesztése, de rá kellett jönnöm, hogy ő is szenvedett, gyötrődött. Tisztán emlékszem minden egyes szavára abból a beszélgetésből. Amikor láttam arcán lecsordulni a könnycseppeket, tudtam, hogy változtatnom kell, nem csak magamért, de érte is. Nem engedhettem, hogy tovább szenvedjen.

Azonnal el kezdtem járni egy pszichológushoz, aki rengeteg dologban segített. Sose hittem volna, hogy képes lennék önöm kézzel véget vetni életemnek, de tévedtem. Túl gyenge voltam.

Mára már másra vágyom. Itt önkénteskedem az árvaházban és nemsokára örökbe fogunk fogadni egy kislányt. Már két éve küzdünk Pennyért, de úgy látszik, hogy nemsokára magunkhoz vehetjük. – Ittam a szavait és most már nem magamat sajnáltam, hanem őt. Neki többször kellett ilyen helyzetbe kerülnie, mint nekem, de mégis itt van, bár ez köszönhető Charlienak is. Sose gondoltam volna, hogy ő egyszer már elengedte az életet és inkább a túlvilágra vágyott. Nem tudtam elképzelni, hogy ez ő lenne,de nem is megvetéssel néztem fel rá, hanem inkább tiszteltem a döntései miatt, hisz azért is sok erő kell, hogy mindent hátra hagyjon, de ahhoz még több, hogy küzdjön. Igazi példaképként tekintek rá és szánom, azok miatt, amiken keresztül ment.

- Tudod drágám te sokkal erősebb, vagy mint én, bár még mindig azt tartanám helyesnek, hogy beszélj Vele. Igaz itt vagyok én is, akire számíthatsz, de jobb lenne, ha vele is átbeszélnéd a dolgokat.

- Képtelen vagyok rá. Még kevés vagyok hozzá, s ahhoz is, hogy ide bemenjek.

- Ide be kell jönnöd. Nincs apelláta.

- De hát, hogy fogok én rájuk nézni?

- Mint magadra.

- De még tükörbe se merek nézni, nem, hogy rájuk.

- Itt az ideje leküzdened a félelmedet. Nem fog könnyebb lenni a lelked, hisz nekem se az, de végre már látni fogod a kiutat, amit keresel. – Nem pazarolt több szót a meggyőzésemre, kiszállt a kocsiból s maga után húzott. Lélegzet visszafojtva lépkedtem utána. Nem tudtam mire számítsak, bár volt egy sejtésem: mérhetetlen nagy fájdalomra.

Szorongva követtem, s vártam, hogy könnyeim mikor lepik ismét el a szemeimet. Amint beléptünk az ajtón, meghallottam a gyermekek hangos kacajait. Azonnal legyökerezett a lábam.

Nekik nem sírniuk kellene? Nem kellene szomorkodniuk, mert ide kerültek, mert elhagyták őket, mert nincsenek szüleik?

- Gyere. Ne félj. – Olívia ismét elkezdett maga után húzni, majd egy nagyszobába értünk be, ahonnan a hangok jöttek. A szoba tele volt gyermekekkel. Voltak, akik játszottak, babáztak, fogócskáztak. Voltak, akik színeztek, autókáztak és beszélgettek. Volt itt minden nemű és korú gyerek egészen a tipegődtől a kisiskolásokig.

Könnyeim ismét csak eleredtek a látottak miatt. Ezek a könnyek keserűek voltak, s nem is annyira szomorúak. Sajnáltam és korholtam magamat belülről, hogy nekem miért nem lehetett volna jobban ügyelnem magamra. Miért nem figyeltem oda a dolgokra, s kíméltem meg magam a stressztől, hisz akkor talán nekem is lehetett volna egy kis copfos lányom, aki édesen játszott volna Barbie babájával, vagy lett volna egy kis örök izgő-mozgó fiam, aki dinókkal és autókkal foglalta volna el magát. Esetleg ikreim is lehettek volna. Két egyforma tojás, vagy esetleg két teljesen különböző. De mindezek csak lehettek volna, hisz elrontottam mindent. Már nem lehet részem a szülői örömökben, legfeljebb egy ideig, de ezek után ki lenne képes mellettem megélni? Szoftverhibás vagyok.

- A néni miért sír? – A nagy zsivajt egy kislány közeli hangja törte meg. Lenéztem rá. Alig volt 4 éves. Megilletődve, s mégis bátran húzogatta a ruhám szegélyét. Nem tudtam ellenállni neki. Olyan tökéletes volt, hogy megkívánta, hogy válaszoljak neki. Leguggoltam elé. Ő könnyeimet apró kezével letörölte, aminek következtében szívemet melegség öntötte el. Puha kezei bársonyként hatottak a szívemnek, lelkemnek, s ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy karnyújtásnyira vagyok a boldogságtól.

- Szomorú vagyok. – Mondtam meg neki őszintén, amire kíváncsi volt.

- És miért szomorú a néni?

- Nekem is lehetett volna egy ilyen apró gyermekem, mint te.

- És mi történt vele?

- Elutazott e mennyországba.

- De akkor ne legyen szomorú a néni, mert nekem mindenki azt mondta, hogy anyukám és apukám jó helyen vannak ott fent és boldogok. Mindig vigyáznak rám. Biztos vagyok, hogy a gyermeke is jó helyekben van és mosolyog, mint a többi gyerek, de ha nem, akkor szólok anyunak, hogy ügyeljen rá és nevettesse meg. - Arcomon őszinte mosoly futott végig a kislány szavaitól. Nem ismertem még hozzá hasonló tisztalelkű és őszinte gyermeket. Hitt még abban, hogy a menyben miden jó és én voltam olyan balga, hogy hittem neki. Hittem, hogy az én kincsem most fenn van ott a tömegben és lenéz rám, mosolyog és védelmez egész életemen át.

2011. szeptember 14., szerda

Novella 2. - Egyszerűen gyönyörű

Na, itt is vagyok. Nem ilyen későre terveztem, de most ez s zavar. Még hátra van holnapra a tanulás és még sok egyéb dolog, de egyszerűen nem hittem, hogy ennyire megcsúszok az egész frissítéssel. Az egész egy ködös reggelen kezdődött, mikor álmos szemmel ébredtem... Folytathatnám, de kit érdekel?! Senkit. Itt ez az egy részes novella, amely nagyon a szívemhez nőtt. Félek őt kiengedni a kezeim közül, s kérlek titeket, hogy egy két szóval jellemezzétek ezt a kis szösszenetet, amit sikerült 9 oldalasra megírnom. :)
Jó olvasást és tanulást!
Ciao, Birbus
U.I.: Hétvégén - talán vasárnap - jön az One new life in London következő fejezete! :)

I stand still stepping on the shady streets
And I watched that man to a stranger
You think you only know me when you turn on the light
Now the room is lit, red danger

Complicating, circulating
New life, new life
Operating, generating
New life, new life

Transitions to another place
So the time will pass more slowly
Features fuse and your shadow's red
Like a film I've seen now show me

Your face is hidden and were out of sight
And the road just leads to nowhere
The stranger in the door is the same as before
So the question answers nowhere

I stand still stepping on the shady streets
And I watched that man to a stranger
You think you only know me when you turn on the light
Now the room is lit, red danger
Depheche Mode - New Life

Robert
Mindjárt felrobbanok. Itt ülök a székemben és várom, hogy végre 17-szerre is felvegyük ezt az átkozott jelenetet, de nem ám a másik főszereplő miatt. Miatta. Ez a kis csitri most forgatja élete legelső filmjét, de mellette mégis én tűnők a töketlen kezdőnek. Ez a csaj az idegeimre megy.

Három héttel ezelőtt még jó ötletnek tűnt elvállalni ezt a szerepet, hisz végre oly sok próbálkozás után végre eljött a megfelelő alkalom, hogy kitörjek Edward Cullen - a keservesen szerelmes vámpírfiú - árnyékából. Négy regényen és öt filmen túl még mindig csak a rám öltött karaktert látják bennem a produceres, rendezők. Még mindig annak a ficsúr angol srácra gondolnak, mikor meglátnak a válogatásokon és nem azt a Robert Pattinsont, aki nagy utat járt be a filmes szakmában, és rengeteget tanult, fejlődött az évek során.

Mindig csak piti szerelmes filmekbe kaptam ajánlatokat, amihez egyáltalán nem fűlt a fogam. Nem fogok egész pályafutásom során, mézédes hangon szerelmes dolgokat búgni a partnerem fülébe. Kinőttem ebből a szerepemből. Valami komolyra vágytam és most végre úgy látszott sikerül is a nagy váltás.

Kaptam egy fantasztikus ajánlatot egy háborús filmre. Azonnal lecsaptam a lehetőségre, hisz ez egy új terület volt számomra, ahova még sohase tettem be a lábam. Egy angol katonát alakítok, aki a második világháborúban elindul kelet felé, hogy a náci megszállás alatt lévő területeket felszabadítsa, ám ekkor jön a történetben a csavar. Magyarországon a katona - azaz én - megismerkedik egy ellenséges oldalon álló lánnyal, akibe azonnal beleszeret, s a lány is viszonozza az érzéseit, de a hite sokkal nagyobb annál mintsem elárulja hazáját, ezért záró képként megöl.

Igaz van ebben is egy kisebb érzelmi szál, de most végre én vagyok az áldozat és ez sokkal több színészi erőfeszítést kíván, de most azt érzem, hogy egy nagy senki vagyok.

Amikor az első filmes megbeszélésre mentem, már kialakult magamban egy kép a színésztársnőmmel kapcsolatban. Karakteréhez híven hosszú sötét barna haja, gyönyörű mogyoró barna szeme volt. Illedelmesen köszöntem neki, s még mindig öt elemezgetve foglaltam el a helyem. Olyan ismerős volt úgy egész valójában, de rajta nem vettem észre, hogy ismerne-e, sőt még csak rám se nézett. Mintha kerülte volna a tekintetemet már akkor is, bár még csak azt gondoltam, hogy rossz a kedve, és egyszerűen csak hagyni kell, de ahogy napokkal később ismét ellenszenvesen viselkedett velem, kezdtem azt hinni, hogy valami rosszat tettem. Próbáltam vele beszélgetni, próbáltam egy normális munkakapcsolatot kialakítani vele, de mikor látta a közeledésem azonnal szedte a sátorfáját, s odébb állt. Egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt az egészet, hisz mire fel lenne ő ennyire sznob. Tudtom szerint ez az első színészi alakítása és ilyenkor jobb kialakítani magunk körül egy csapatot, akik esetleg tovább tudják segíteni a karrierét az embernek, s nem lekezelően viselkedni a másikkal, de ő ezzel mit sem törődve, úgy viselkedik, ahogy kedve tartja. Igaz nincs semmi extra kérése. Nem hozattat kaviárt ebédre, nem kér külön kocsit, nem kér maga mellé gardedámot, de akkor se stimmel vele valami.

Hiába kérdezgettem felőle, sokat nem tudtam meg róla. Még a fodrászával se beszélget. A rendezőn kívül senkivel se tartja a kapcsolatot. Kezdem azt hinni, hogy csak miatta van most itt, s valamilyen akció során bekerült a filmiparba, bár a jó színészi játéka ezt cáfolja, s lehet, hogy tényleg meglátta benne Tom – a rendező – azt a kis pluszt, ami ehhez a karakterhez kell. Pont erre a szerepre született. Alacsony, törékeny teste csupa bájt sugallt, s minden férfi megfordult utána. Hazug lennék, ha azt mondanám, hogy nem kelltette fel a figyelmemet, de a kislányos külső valami egészen mást próbál eltakarni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a viselkedése.

Én itt őrlődöm magamban, próbálom visszafogni az indulataimat, hogy nehogy lehordjam itt mindenki előtt, s próbáltam összeszedni a gondolataimat, de egyre csak idegesítet az, hogy itt ül tőlem pár méterre és valami iszonyat hamisan énekel valamit.

- Nem fejeznéd be? – Ráförmedtem, de semmi hatást nem váltottam ezzel ki belőle.

- Nem. - Még hangosabban, s hamisabban kezdte el énekelni az IPodjából szóló dalt.

- A bunkósága határtalan – Állapítottam meg csak így magamban. Esküszöm, csak ma végezzünk a felvételekkel és akkor, ha akarja, vagy ha nem akkor is elbeszélgetek vele.

Alig öt perc múlva ismét nekiálltunk felvenni ezt a nyamvadt jelenetet és végre sikerült. Alig eszméltem fel a rendező szavai alól, Trisa már sehol se volt. Mint, ha a föld nyelte volna el. Megőrjít, de nem hagyom csak így annyiban. Azonnal elindultam az öltözője felé, s berontottam azon. Kár volt a nagy hév, hisz pont akkor öltözött át, s a fehérneműén kívül semmi sem volt rajta.

Nem hittem volna, hogy lehet egy nő ennyire tökéletes. Egyszerűen gyönyörű és kívánatos volt. Kecses dereka csak úgy hívogatta a kezemet, minta szírének hangja a matrózokat. Formás fenekébe már csak azért is belemarkolnék, hogy haljam a hangát, s megtudjam, hogy milyen is mikor valamit nagyon élvez, s nem olyan, mint egy frigid nő. Esküszöm be is próbálkoznék nála, ha normálisabb lenne.

- Mi a faszt képzelsz magadról? - Ahogy észrevett azonnal magára kapta a testét eltakaró köntöst. - Nem tanítottak meg kopogni? Húzz ki innen vagy hívok valakit, aki kidob. - Szinte köpte rám a szavakat, s a rettenetes dühtől valahogy még kívánatosabbnak találtam, mint eddig. Ahogy ordibált velem homlokán ránc jelent meg, ami valamilyen oknál fogva rettenetesen ismerős volt, bár sokkal jobban lekötött a telt ajka, ami nagyon hívogatta a saját szám.

De miket beszélek? Az előttem ordibáló nő egy dilis nőszemély. Többet képzel magáról, mint egybe véve az összes nő. Bele se szabad gondolnom, hogy milyen lenne ágyba bújni vele, bár biztos a hangosan nyögős csapatba tartozik…Na jó Robert Pattinson, most már leállhatsz. Ez a fúria még a rá pazarolt gondolatokat se érdemli meg.

Nem tehettem semmit, hisz igaza volt. Kopognom kellett volna, ezért jobbnak láttam bocsánatot kérni tőle és angolosan távozni. Bár ez a célomtól nem tántorít el.

Trisa
Esküszöm, felnégyelem ezt a mocskot, ha végre felöltöztem. Mit képzel magáról ez a tuskó? Csak így rám ront, mikor sejtheti, hogy éppen átöltözöm. Balfasz.

Magamra kaptam a ruháimat, majd cuccaimat beledobáltam a táskámba és elindultam kifelé. Alig, hogy kiléptem az ajtó beleütköztem Mr. Énvagyokmindenbe.

- Mit keresel még itt? Leskelődsz? Takarodj innen! Meg ne lássalak többet az öltözőm közelében te kéjenc. - Kezdett felmenni bennem a pumpa és jelenléte egyre jobban feszéjezett. Egyre több rég elfeledett kép kúszott szemem elé, melyeket azonnal elhessegettem.

- Beszélni szeretnék veled.

- Minek? - Ettől a pillanattól féltem. Mindig is kerültem, mióta megláttam, hisz nem szabad, hogy rájöjjön, ki vagyok.

- Nem ismerlek, és úgy érzem, hogy meg kellene beszélni a köztünk lévő félreértés, már, ha van.

- Nem ismersz és itt ez a fontos. Most megyek. Menj és cseverész a többiekkel, s engem meg hagyj békén. - Épp mentem volna el, mikor karom után kapott és visszahúzott közvetlen maga elé. Arcunk egymástól alig pár centire volt. Éreztem, ahogy szíve enyémmel egyszerre kapcsol gyorsabb ütemre. Éreztem bőrömön leheletét, mely egyre jobban vette el az eszem, s a képek ismét elmémbe kúsztak.

- Mit tennél 20.000£ért? – Nyakhajlatomba csókolt, s ezzel teljesen elvesztettem az eszem. Sose vágytam még ennyire férfi érintésére, de tudom, hogy én csak egy vagyok neki. Egy a sokból.

- Bármit, amire csak kérsz.

Akkor szükségem volt a pénzre, s megtettem, amit csak kért, kivéve egy dolgot, sose fedtem fel előtte igazi valómat. Ezért nem emlékszik rám. NEM EMLÉKEZHET! Nem élhetem ismét át azt az időszakot. Azóta más lettem. Megváltoztam.

- Ha azt mondtam beszélünk, akkor beszélünk.

- Tudni akarod, hogy ki vagyok? Mi tart vissza, hisz ismersz. Emlékezz vissza 2010 februárjára. - Elszakadtam tőle, s futva a kijárat fele tartottam. Ha maradtam volna, akkor nem biztos, hogy ellen tudtam volna állni annak, hogy szemébe mondjam, hogy egy kurva voltam és veled is ágyba bújtam, de te ebből semmire se emlékszel, mert piától bűzlöttél.

Igen. Ez a valóság. Egy könnyűvérű nő voltam, aki a testét használta arra, hogy meggazdagodjon. Szégyellem-e, hogy ezt tettem? Miden percét, de mit tehet az ember, ha ez maradt csak neki? Nem születtem bele a gazdagságba. Nem járt ki nekem sose a felhőtlen boldogság. Szüleimet kiskoromban elvesztettem, s nagyszüleimmel éltem, míg nem eldöntöttem, hogy világot látok. Budapest külvárosából London Soho negyedében kötöttem ki, ahol mondhatni luxus kurva voltam. Nem akárkikkel bújtam ágyba, s nem akármennyiért. Több miniszter, s híres ember ágyát melegítettem esténként, de nekik nem voltam több mint egy használati tárgy, s mikor megszedtem magam pénzzel, otthagytam ezt a lehetetlen munkát és ismét elkezdtem keresni valami újat.

Megpróbáltam életem a helyes irányba terelni. Próbáltam keresni önmagam, de még nem sikerült. Nem érzem magaménak a színészkedést se, hisz itt is annyiért vesznek meg amennyiért akarnak, de ez a lehetőség adódott, s úgy voltam, hogy már semmit se veszthetek ezzel, hisz mégis mit kellene feladnom ezzel? Nem volt barátom, mindig csak a munkának éltem, s nem viseltem volna el, hogy otthon is egy értem sóvárgó férfi várjon. Sokkal jobban szerettem a munka után kikapcsolni, s semmire se gondolni, és ehhez nem kellett senki se magam mellé. Egyedül élek, s csak nagyszüleimmel tartom a kapcsolatot, de sokat nem tudnak arról, hogy mit csináltam, bár azt örömmel újságoltam el nekik, hogy megkaptam ennek a filmnek a főszerepét.

Teljesen felspannolódtam, mikor kaptam egy hívást kedves barátomtól Timotitól, hogy van egy fantasztikus ajánlata. Amikor megtudtam, hogy színészkedni kell, gondoltam nem lesz nagyon nehéz, hisz évekig jártam színjátszó körökbe, s el tudtam hitetni a nézőkkel, hogy éppen boldog vagyok, vagy éppen szomorú, szóval nem tántorodtam el a lehetőségtől és elmentem a válogatásra. A rendező szerint volt bennem valami különleges, ami miatt én kaptam meg a főszerepet, de máig nem tudom, hogy mi az. Talán a származásom is közrejátszhatott? Ki tudja?!

Az első megbeszélésre is feldobottan, s reménytelien mentem. Reménykedtem, hogy végre hátat fordíthatok a múltamnak és újra kezdhetem írni a könyvemet, melyben én vagyok a főszereplő és az életem gyökeresen megváltozik. Minden balul sült el. A másik főszereplő egy ismeretlen ismerős volt a múltamból, mondhatni egy kuncsaftom, aki nem ismert fel, de bennem annál többször pörögtek végig a hosszúra nyúlt esténk kockái.

Azon az estén mikor a közvetítőm telefonált, hogy vár rám a Four Seasons hotelben egy sexre kiéhezett férfi, arra számítottam, hogy majd odaérek, s azonnal ágyak dönt és megdönget, de kellemesen csalódtam. Amint a szállodába értem, s felértem az emeletére elkapott az a szokásos görcs, ami minden egyes éjszaka előtt úrrá lesz rajtam. Megszokhattam volna már ennyi idő alatt, de valahogy mégse sikerült. Miután csengettem, ajtót nyitott nekem. Ott állt előttem félszegen és látszott rajta, hogy sose volt még ilyen helyzetben. Egy mosollyal próbáltam oldani a hangulatot.


Bemutatkozást kerültük, hisz sértené a szabályzatunkat, s a mégis kérdené, hogy ki vagyok egyszerűen csak hazudnom kellett. Beinvitált, s magabiztosan lépkedtem a nappalinak vélt helyiség felé, hisz nem volt veszteni valóm. Felismerhetetlenül el voltam maszkírozva. Szőke parókát és erős sminket viseltem. Ha akart volna se tudott volna felismerni, hisz feltételeztem, hogy magának már megalapozta az este hangulatát, mert a dohányzóasztalon már volt pár üres pezsgős üveg.


A benne lévő töménytelen alkohol ellenére mégse támadott nekem, hanem igenis udvariasan lesegítette rólam a kabátom, majd nagy meglepődöttségemre leültünk vacsorázni. Mit ne mondjak kellemesen telt az este első része. Kellemesen elbeszélgettünk. Érdekességképpen mindketten ugyan azokért a zenékért, könyvekért és más egyéb dolgokért rajongunk. Mérhetetlen melegség öntötte el a szívemet, de azonnal kis is hunyt, hisz emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő csak egy ügyfél, s ez nem egy randi, hanem a munkám, amit rendesen kell végeznem.


Vacsora végeztével átköltöztünk a kanapéra és folyattuk ott a beszélgetésünket ahol abbahagytuk, de aztán pár pillanat múlva a visszahúzódó fiúcska leple, hamar lehullt róla, se előjött belőle az igazi, mélyen lakozó férfi, kinek érintésébe egész testem beleremegett, s kivel az együttlétek nem voltak unottak, hanem mérhetetlenül vadak, mégis gyöngédek, s megbabonázók. Soha életemben nem éreztem még olyat, mint amit Ő nyújtott nekem akkor azon az estén.


A kelleténél többet éreztem, mint azt megengedhettem magamnak. Megtetszett, sőt örökké szívembe véste magát, de reggel ugyan úgy kellett távoznom, mint bármelyik másik férfitól: csöndben, észrevehetetlenül, semlegesen, érzelemmentesen. Az az éjszaka volt életem utolsó munkája prostituáltként.

Azóta féltem a pillanattól, hogy találkozni fogok vele, hisz nem tudtam mi lenne velem, ha még egyszer látnom kellene gyönyörű zöld szemeit, kócos, égnek meredező tincsit, s azt a mosolyt, amitől szívem mindenig hevesebben dobban, de ki lennék én, ha sikerült bármi is, amit szeretnék? Utolsó lehetőségként felöltöttem magamra a mások számára nagyon utált állarcom, s már nem csak a forgatásokon, de még a szünetekben is megjátszottam magam. Mosolyom eltűnt arcomról, számat csak végszükségben nyitotta ki, s ha lehetett menekültem előle és saját magam előle. Nem akartam érezni, hogy szívem hevesebb tempóra kapcsol, mikor hozzám ér, vagy csak hozzám beszél. Védekező mechanizmusom azonnal kapcsolt.

Csapzottan rontottam ki a stúdió ajtaján és azonnal elkezdtek villogni a vakuk, s egy másodperc alatt vagy ezer felöl hallottam a nevem. A pánikrohamom kezdett úrrá lenni rajtam, s fojtogatott az érzés, hogy ez a tucat lesifotós felülkerekedhet rajtam, s eltiporhatnak. Azonnal ökölbe szorult a kezem, s lehajtott fejjel törtem előre az utat. Próbáltam nem törődni a létezésükkel, de így, hogy tényleg egy apró kavicsnak érzem magam a sziklák között, nagyon nehéz megtartani az embernek a nyugalmát, főleg, hogy szívem szerint most tajtékoznék a miatt a pöcs miatt, s most még Clark sincs itt, hogy megvédjen.

Magam előtt próbáltam utat törni a kocsimhoz, majd miután szépen ügyesen szerencsétlenkedtem még egy sort, bepattantam a kormány mögé, táskám az anyós ülésre dobtam és elhajtottam, természetesen csak úgy, hogy vigyázzak a papparazzik életére.

A londoni forgalom a kelleténél jóval frusztrálóbb volt, pedig már megszokhattam volna az itt töltött két év alatt, hogy bevágnak elém a kocsik, s lazán átmennek a piroson és ezzel sok ember életét veszélyeztetik.

A dugónak, s tereléseknek hála később értem haza, mint gondoltam. Amint leparkoltam a lakásom előtt, a postaládából kivettem a prospektusokat, számlákat és felmentem a lépcsőn, majd a bejárati ajtót kinyitva beléptem az én kis kuckómba.

Az én kis szerelmem azonnal üdvözölt.

- Szia Hope. Na, mi volt ma itthon? Szomszéd cica megvan még? Betörő járt erre felé? - Felvettem az ölembe az én kis kutyulimat, és azonnal kényeztetgetni kezdtem, hisz olyan ő számomra, mint, ha a gyermekem lenne. Sajnáltam is mikor itthon kellett hagynom a mindennapos forgatás miatt, bár jól viselte. Neveltetésének köszönhetően semmit se rág szét és nem piszkítja be a házat.

Lassan abbahagytam Hope babusgatását, s ledobtam vállamról a táskám, lerugdostam lábamról a cipőm, s elindultam fel, hogy valami kényelmesebbe bújjak, mint a rajtam lévő szűk farmer.

Miután átvedlettem melegítőbe fogtam magam és kutyulim pórázát és nekiláttunk az késő esti sétánknak. Amint megtettük azt a kis kört a ház körül, belevetettem magam a szögtanulásba. Holnap sajnos húzós napunk lesz. Valószínűleg a napom nagy részét ott fogom tölteni, s el kell játszanom a legnehezebbet: szerelmesnek kell lennem. Fantasztikus.

Pár órával, s lappal később megéheztem, s nekiláttam a vacsi elkészítésének. Amint a sütőbe raktam a húst, elmentem és vettem egy lazító, megnyugtató fürdőt, ami bevallásom szerint pont kellett is a ma nap után.

Épphogy kiszálltam a kádból, s magam köré tekertem a törölközőt, meghallottam, hogy csengetnek, s hogy Hope hangosan nekiáll csaholni. Idő híján egy szál törölközőben caflattam le a lépcsőn, amin formámhoz mérten majdnem megcsúsztam, s miután a biztonságos talajra értem nagy hévvel kinyitottam az ajtót, bár ne tettem volna.

Szemében azonnal felfedeztem a megdöbbentséget, s elöntött a forróság mikor alaposan végigmért. Nem tudom miért, de mint azon a napon, most is vágyom az érintésére. De miket beszélek? Én utálom ezt a faszt, vagyis utálnom kellene.

Komoran szinte a fogaim között sziszegve kérdeztem meg tőle a legalapvetőbb kérdést:

- Mit keresel itt?

- Válaszokat. – Kérlek, Istenem csak most az egyszer legyen szerencsém és csak a holnapi napra kérdezzen rá! Kélek!

- Hirtelen milyen líraiak lettünk.

- Hirtelen milyen mások lettünk.

- Na, jó. Ne húzd az időmet. Mit akarsz itt?

- Tudni akarom, hogy te voltál-e az a lány a Luxury cégtől? – Végem. Nincs menekvés. Ezt akartam elkerülni, s most bekövetkezett.

- Rájöttél? – Megdöbbenve, s lesújtva kérdeztem, bár a választ már tudtam.

- Szóval te voltál az? – Mintha arcán ezernyi érzés futott volna végig. Egyszerre mintha dühös, majd csalódott lett volna, majd mintha a viszont látás öröme vegyült volna egy csöppnyi boldogsággal.

- Igen, de most hogy válaszoltam a kérdésedre, talán mehetnél is. – Próbáltam menteni a menthetőt, s visszavettem magamra a magabiztos Trisa álarcot.

- Nem csak ezt akarom tudni.

- Nincs időm itt erre a közjátékra.

- Pedig lesz. - Beinvitálás nélkül elhaladt mellettem, s a nappali felé vette az irányt.

- Mit képzelsz magadról? Beengedtelek? – Kiáltottam utána, s Hope is azonnal ugatni kezdett. Kis aranyom próbálta védeni anyucit, bár felesleges volt. Önvédelemből jeles vagyok.

- Én is tudok akaratos lenni. – Levágta magát a kanapémra, s mélyen a szemembe nézett.

- És ez engem-mit érdekel? Miattam maradj csak itt, de nekem dolgom van. – Fordultam volna sarkon, de utolsó megjegyzése szíven ütött.

- Esti műszak?

- Fordulj, fel ott ahol vagy. - Kitrappoltam a nappaliból egyenesen a konyhába, s így magára hagytam Mr. Akkorisbeszélekveledet. Nem tudom, hogy mit képzel magáról, de velem nem szórakozhat. Ha akar miattam még itt is aludhat, de az biztos, hogy hozzá nem szolok az utóbbi megjegyzése után.

Nem tudom miért, de fájt, amit mondott. Lekezelő hangsúlya csak biztosított arról, hogy megvet, s nem képzel többnek egy bábnál, akit ínye szerint mozgathat. Tudtam, hogy egy semmire kellő vagyok, de tőle a megvetés nagyon rosszul esett. Kellettek a bókok, s a dicsérő szavak, hogy megfeledkezzek a piszkos múltamról.

Szipogva, s könnyeimet törölve vettem ki a húst a sütőből, s leraktam a konyhapultra. Egyszer csak azt vettem észre, hogy két kéz közrefogja arcomat, s hüvelyujjak letörlik a szememből kibukó könnycseppeket.

- Sajnálom, hogy megbántottalak. – Szemében láttam a megbánást, ami nagyon jól esett nekem.

- Igazad van.

- Még, ha igen is, akkor se szabadott volna így beszélnem veled, egy nővel.

- Nem kell az illem, ha nem hiszel benne. Mire vagyok jó, ha arra sem, hogy én legyek a lelki szemetes? Hibáztass csak mindenért engem. Már kibírom. - Elszakadtam tőle, s reakcióját meg se várva megterítettem két főve a konyhaasztalnál. Még, ha meg is bántott, illik invitálni egy vacsorára, főleg úgy, hogy már kezd bennem minden védő gát összeomlani, s átadni magam a jelenléte jóleső melegségének.

Leültem a szokásos helyemre, s fejemmel jelentőség teljesen a másik megterített oldalra böktem. Értette a célzást és helyet foglalt szembe velem.

A jó étvágyon kívül nem hangzott el köztünk semmi más, egyszerűen csak mindketten élveztük a csendet.

- Nagyon finom volt. – Jólesően hátradőlt a székében, s hasát simogatta.

- Nem kell túlozni, de ha szeretnéd, akkor pakolok szívesen egy keveset. Én úgy se tudom megenni ezt egymagam. – Láttam, hogy meglepődött azon a mit mondtam, de mi tagadás én is.

- Miért vagy velem ilyen kedves?

- Nem tudok nem az lenni. Ilyen vagyok.

- Ne hazudj. Tudsz te igazi bunkó lenni, ha akarsz. – Igaza volt, ezért nem is sértődtem meg mondandóján.

- És, ha kell. - Lassan felálltam majd a piszkod edényeket összeszedve a mosogatóhoz álltam és nekiláttam tisztára súrolni a tányérokat. Egy kérdés szöget ütött a fejemben, s azonnal feltettem: Honnan jöttél rá, hogy én vagyok Az?

Távolról meg is érkezett a válasz:

- Tisztán emlékszem, hogy akkor hol forgattunk, hogy kikkel találkoztam. Bár nem is te voltál a legismerősebb... – „Nem is te voltál a legismerősebb”… akkor mégis mi?

- Hanem mi? - Pár másodperc múlva meghallottan a simogató hangját közvetlen a fülem mellől, s azonnal lefagytam a mozdulatban. Illata mézédes volt, s mégis férfias. Közelsége felkorbácsolta az érzéseimet.

- Amit először megismertem az a tested volt, a magas dombként elterülő melleid, a lapos, völgyként elterülő hasad, a keskeny csípőd, melyet úgy vonz a kezem, mint tüdőmet a levegő, s a feneked melybe olyan jó belemarkolni, a hosszú lábaid melyekkel képes vagy a bűvkörödbe vonni. - Az említet testtájaimat kezével végig is barangolt, s egy- egy helye érintése hatására halk sóhaj hagyta el a számat, majd hirtelen maga felé fordított, s ismét megszólalt:

- De a legjobban a szemedre ismertem rá. Ilyen szempárt azelőtt, s az óta még nem láttam. Idő kellett csak hogy rájöjjek, hogy te voltál az.

- Valójában miért jöttél? – Rekedtesen kérdeztem rá a tényekre.

- Tudni akartam, hogy az óta vagy azelőtt volt e jobb mással, vagy velem más volt? –Éreztem, hogy most őszintének kell lennem, s hát, amit éreztem mondtam.

- Nem lehet összehasonlítani őket. A te érintésed kívántam, míg a többiét utáltam.

- És most is ugyan úgy kívánod?

- Igen. - Lassan, s mégis szenvedélyesen ostromolni kezdte ajkaimat. Először még nem tudtam, hogy mit akarok, majd megadtam magam, s visszacsókoltam. Karjaimat nyaka köré fontam, míg ő szorosan tartotta derekamat. Kezeim hajába fúrtam, minek következtében halk morgás hagyta el a torkát, s ez kellett ahhoz, hogy feleszméljek abból, hogy most mit is teszek.

Egy éve megfogadtam magamnak, hogy csak akkor adom magam oda valakinek, ha szeretem, de ez jelen esetben kicsit sántít. Én érzek valamit, de nem tudom, hogy neki ez mit jelentene. Pozitív értelemben feszülté tesz gyomrom, összeszorul az, s költői eszközökkel élve repdesnek benne a pillangók, de az ő részéről mit jelent vajon? Mit érez? Csak a sexre kellek neki?

Elszakadtam tőle, s zihálva dőltem neki a mosogatónak, s ő is dőlt velem, mert még mostanáig se eresztette el a derekam.

- Sajnálom. Nem kelt volna. Kérlek, ne értsd félre a szándékom. Nem azért csináltam amiért, hanem azért mert kívántam a csókodat, azóta nem éreztem ilyet, mióta velem töltötted az estét. Senkinek se volt még csókja ennyire édes és ajka ennyire kívánatos.

- De Robert mit szeretnél tőlem? Nem vagyok már játékszer kire ráunsz, s ha már nem kellek eldobsz. Azon szakasza az életemnek, mikor megismertél már nincs többé. Ha azt a lányt keresed, akkor most menj el, mert soha többé nem találod.

- Nekem nem az hiányzik. Csodálatos este volt. Igaz nem emlékszek midben percére pontosan, de a felvillanó képek sokasága rabul ejtett. Azóta is, s nem csak a mai nap, mikor rádöbbentem, hogy ki is vagy valójában. Álmomba mindig visszatérő vendég voltál, s az idő előrehaladásával már létezni se tudtam volna az édes emlékek nélkül. Felforgattad az életem, s most, hogy rád találtam, vagyis újból találkoztunk, nem tehetem meg, hogy csak úgy elmegyek, nem léphetek ki azon az ajtón úgy, hogy elfelejtelek, s úgy dolgozunk egymással, mint, ha soha semmi közünk nem lett volna egymáshoz.

És nem is tette. Mézédes csókkal pecsételtük meg a jövőnket. Együtt vagyunk. Megismertük egymást. Együtt élünk és tervezzük a közös jövőnket. Mindketten egyet akarunk: családot, gyerekeket, boldog hosszú jövőt egymás mellett. Múltamra többé nem kellett gondolnom, s az oltár előtt ezzel az idézettel biztosított arról, hogy soha többé nem kell visszaemlékeznem rá:

Amikor a nekem okozott sérelmekről s ártalmakról úgy feledkezem meg, ahogy egy hajó megfeledkezik a maga mögött hagyott hullámokról, vagy a talpunk megfeledkezik a nyomokról, melyeket a porban hagy... vagyis nem nézünk utána, elbocsátjuk, elengedjük, magunk mögött hagyjuk, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás. (...) A gyűlöletet, a sértettséget, a bosszúvágyat, a haragot eldobja az ember, mint egy kinőtt ruhát, s nem hurcolja tovább magával. Hagyja elmerülni, eltűnni, az örök feledés homályába borulni.
- Müller Péter
Gyerekek, amikor én megláttam ezt a videót, azt hittem, hogy meghalok. Én már látni akarom a Breaking Dawn-t!!!!! Most miért kell nekik ilyen videókkal kínozni a népet?? :O
Robert, alias Edward, olyan kis aranyos. Valahogy sokkal férfiasabb. :) Remélem, hogy hamarosan láthatjuk már az 1. részt, mert, már megöl a kíváncsiság, hogy mi, s hogyan lesz benne. Meg persze élvezni szeretném Robot a vásznon. :D
Gondoltam ezt így leközlöm nektek, s hamarosan olvashatjátok is a novellát, csak annak még kell egy kis idő, hogy álljon.
Ciao, Birbus

2011. szeptember 10., szombat

2. könyv - Az új élet küszöbén - 9. fejezet

Meghoztam a következő fejezetet. Remélem tetszeni fog. :) Sajnos úgy néz ki, hogy hetente csak egyszer lesz új fejezet, mert nagyon húzós lesz a suli. Jövő héttől bármelyik napon írhatunk dogákat és a kémia tanár már ígérgeti, hogy nemsokára írunk, szóval tanulnom is kellene. (Tavaly pont azt az órát választottam a töri írásához, szóval csak annyit tudok, hogy mi az etil alkohol képlete.) Sajnos tavaly nem nagyon erőltettem meg magam és nem akarom, hogy velem is megtörténjen az, mint sokakkal, hogy érettségi előtt döbbennek rá, hogy tanulni kellett volna. Mondjuk, nekem még van ezen az éven kívül kettő - nem buktam, csak egy évig nyelvet tanultam -, de már most érzem, hogy nem lesz annyira mesébe illő az érettségim, mint ahogy azt a történetben leírtam.
Mindig kavarog bennem valami, amit le kell írnom, szóval számíthattok hét közben pár novellára, de nem mondok semmit biztosra, viszont a hétvégi ONLIL törinek a folyatatása mindig megérkezik. Most, hogy kicsit felpörgetem az eseményeket, sokkal több ihletem lett, mint azelőtt. :)
Nektek is jó tanulást, bár ki szeret tanulni? Ha időtök engedi, akkor kikapcsolódás képen olvassatok, akár engem, akár mást. :D
Ciao, Birbus
"Bár az élet megtréfál
Szétesnél, de fel kell állj
Vár a holnap
Végtelen borzongás"

Amint visszaértünk a lakásba, azonnal a tágas nappaliban helyet foglalt fotelbe huppantam, s miután kényelembe helyeztem magam, kezembe vettem az első olvasásra szánt könyvet. Úgy gondoltam kell egy kis idő, hogy összebarátkozzak ezzel az új szerzeményemmel, s rögtön nem is álltam neki olvasni. Nem lehet csak úgy hirtelenjében nekirugaszkodni, főleg nem ennyi idő kihagyás után. Furcsa érzés volt ismét a kezemben tartani valami különlegeset, hisz minden megirt könyv az. Valakinek a különleges, és megmásíthatatlan alkotása melybe beleírta szívét lelkét. Ezért is kell velük gyengéden bánni.

Először elemezni kell a borítót, s a címet. Nem baj, ha semmitmondók, s nem a töménytelen motívumokra kell figyelni, inkább az árulkodó jelekre, melyek sugallhatják a tartalmat. Utána, ha már az ismerkedés megtörtént kinyithatod a könyvet és elkezdheted olvasni a lelkét.

Az ember is olyan, mint egy könyv. Sokan csak a borító alapján ítélik meg a másikat, de a nagy rohanásban nem adnak esélyt, hogy az megmutathassa igazi valóját, s az elitélés után már semmi kedve az embernek vennie a fáradságot, hogy olvashasson a sorokba, hogy megismerje a másikat, pedig lehet, hogy egy különleges emberre talál, talán egy eddig ismeretlen gyémántra.

Úgy tettem, mint régen. Követtem a magamban felalított szabályokat, s olvasni kezdtem. Ilyenkor kikapcsolok, s elmerülök abban az olvasottakban. Követem az instrukciókat, s én is eljutok oda ahová a főszereplő.

Látom szemeim előtt az elterülő rétet, hol ezernyi virág nyílik, s királykisasszonyok szaladgálnak mezítláb, önfeledten kiáltozva, boldogan. Látom a hatalmas hegyet, melyet meg kell másznom, s látom az akadályokat, a magasságot, s a lelassító havat. Érzem, hogy küszködők minden egyes leírt szó után, mert elképzelem, hogy a főhős is ezt teszi. Könnybe lábad szemem mikor elolvasom a szerelmes párok dialógusát és reménykedek, hogy van ilyen csöpögős pillanat az én világomban is, bár más a képzelet, s más a mese. Más a valóság, s más az álom. Hiába szeretném, nem lehet csak azokban élni. Egyszer be kell csuknom a kezemben tartott könyvet és a saját valóságomban kell tovább léteznem. Nem képzelhetem azt, hogy engem is, mint sok más hercegkisasszonyt egy herceg fog megvédeni a gonosztól, hisz példának ott lebeg a keserves életem. Tudom, hogy nem mindig van Happy End, de addig, míg olvasok, hihetek ebben és reménykedhetek, hogy ez megváltozik.

Olvasás közben csak úgy repül az idő, és észre se venni az órák múlását, csak akkor eszmél fel az ember, mikor már összefolynak előtte a betűk, s egyszerűen képtelen tovább olvasni.

- Ideje volt végre már kicsi szünetet tartanod. – Olívia kedvesen mosolygott rám, míg Charlie nagyban lakmározott valami nagyon finomnak kinéző ételt. Leraktam a kanapéra a háromnegyedéig kiolvasott könyvet, majd én is helyet foglaltam az asztalnál, mint a többiek.

- De látom, pont időben jöttem. Mit eszünk? - Mindkettőjük arcán egy erős meglepődöttség futott végig. - Most mi az?

- Enni szeretnél? – Charlie félénken feltette nekem a kérdést, de nem értem mire fel ez a nagy riadalom.

- Általában azt teszi az ember, ha éhes, nem?

- De, de. - Szabadkozott azonnal Charlie azonnal. - Csak hát furcsa ezt pont a te szádból hallani.

- Baj, hogy próbálok megváltozni? Baj, hogy próbálom az életem egy jobb irányba terelni?

- Isten ments, de jobb mindent apránként csinálni. Nem kell már holnap hazautaznod. – Nagynéném is beszállt a beszélgetésbe.

- Pedig most, hogy így mondod, az lesz. - Olívia majdnem félrenyelte az előbb kortyolt vizet.

- MI? Komolyan gondolod? – Hitetlenkedett Charlie.

- Nem tudom, hogy mi lenne a helyes, de hiányzik minden. Ma mikor felkeltem még azt se akartam elhinni, hogy egyszer majd kijövők abból a szobából. Remélni se mertem, hogy lesz majd egy normális életem, de most, hogy kinyílt a szemem és látom a segítségeteket és olyan tanácsokkal láttok el, ami tényleg segít, tudom, vagyis remélem, hogy egyszer majd normálisan tudok élni. Egy nap alatt nem lehet kiölni magamból a fájdalmat, de hiányzik az otthonom. Itt is jól érzem magam a körülményekhez képest, de haza vágyom. Csak az a baj, hogy ne tudom, hogy hova. A családomhoz-e, vagy a szívem másik feléhez. Ő is hiányzik, viszont ott van az a másik visszarántó érzés is, a csalódás, ami itt tart.

- Aludj rá még párat, mert holnapra mást terveztem. – Olívia mondhatni kitérő választ adott a kijelentéseimre és valahogy éreztem, hogy az előbbi monológomról még beszélni fogunk, de vajon miért nem most? Charlie miatt vagy egyszerűen csak elege lett belőlem?

- Feleslegesen kérdezném, hogy mit?

- Teljesen.

- Akkor inkább nem is teszem. - Mertem magamnak a vacsorából, s nekiláttam az evésnek. Nem volt nagy étvágyam mégis lenyeltem pár falatot, csak, hogy mégis legyen valami a gyomromban, s ha a tükörbe nézek - ami valljuk be, nem hamar fog bekövetkezni, mert sejtem, hogy sokkot kapnék - nehogy egy csontváz nézzen vissza rám.

Miután végeztünk, váltottunk még pár szót, majd elvonultam a szobámba. Gyorsan átvedlettem magam a pizsamának használt pólóba és sortba, majd ágyba dugtam magam. Órák múlásával rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok olyan jól, mint hittem. Rémálomból felijedve, verejtékezve ébredtem. Ez az egy álom, rémkép minden elalvásom után az elmémbe kúszik, s feldúl bennem mindent.

Fehér menyasszonyi ruhában állok, s hatalmasra nőtt hasamat simogatom. Tekintetem körbefut a szobán. Minden olyan ismerős. A képeken a falak, az ágytakaró, az íróasztalon heverő könyvek mind az egykori szobám elmaradhatatlan tartozékai. De valahogy mégis minden más volt. Már nem éreztem magaménak. Idegenként álltam a szoba közepén, s nem tudtam, hogy mi keresnivalóm ott. Semmi sem köt már oda. Se a festmények a falon, se az illatok.


Megszólalt bennem a vészcsengő, s fejvesztve rohantam kifelé a szobából, ki a házból. Rohantam az utcán, s éreztem, hogy valami üldöz. Visszanéztem a fejem mellett és láttam az utánam loholó zsákmányra vadászó hiénákat, kiknek éles metszőfogaik csak arra vártak, hogy áthasíthassák a bőrömet, s a halálba hajszolhassanak.


Fejvesztve rohantam most már minden elöl. Ám egyszer csak egy angyalszerű alakot véltem felfedezni az utca túlsó oldalán. Lassítottam tempómon és megfontolt léptekkel leléptem az útra, hogy közelebb kerülhessek ahhoz a tündöklő angyalhoz, kinek csak sziluettjét láttam. Vakító fehérsége mindennél jobban hívogatott, s ki lettem volna én, hogy ellenálljak neki.


Lépéseket tettem felé, de mielőtt még odaértem volna hozzá, felszállt róla az agyamat elvakító fehérség, s rájöttem, hogy Ő áll előttem. Nem egy agyal, hanem maga az ördög.

Minden éjjel mikor sikerül lehunynom a szemem, ezt álmodom. Mindig menekülök, s mindig ráébredek, hogy minden más, mint ahogyan azt elképzeltem, de egy valami szöget ütött a fejemben. Mindig várandós vagyok, s ez sose változik meg. Ez talán valamiféle jel, vagy sugallat, hogy az én meg nem született gyermekem egész végig velem lesz? Ő anyuci őrangyala? Ő az ki megvéd a rossztól?

Az biztos, hogy valamiért neki is megadatott a lehetőség, hogy világra jöjjön, de az én hibám miatt most nem fejlődhet, nem növekedhet, nem születhet meg. De higgyek abban, hogy ennek így kellett történnie? Hisz mint mondják, „Ember tervez, Isten végez”. Ennek kellett azért történnie, hogy eljöjjek? Mindennek van oka, de ennek vajon mi?

Ágyamon fekve merengtem, míg a nap fel nem jött a horizonton, s miután az első napsugarak beszöktek a szobámba, felkeltem majd kimentem reggelit készíteni. Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy már lekéstem a tojásrántotta sütésről.

- Te már ilyenkor ébren vagy? – Meglepődve álltam meg a konyhapultnál és néztem, ahogy Charlie a férfiakat megszégyenítő mozdulatokkal, s talán rutinnal készíti el a reggeli hírhedt vastag palacsintát, amit én is, mint sokan mások imádtam, főleg juharsziruppal leöntve a tetején.

- Nem csak az alkalmazottaimnak kell beérniük nyolcra, hanem nekem is. Tudod, vannak reggeli megbeszéléseim meg hasonló dolgok, de különben is, inkább nekem kellene meglepődnöm, hogy előmerészkedtél a szobádból.

- Nem vagyok barlanglakó, szóval ezen nincs min meglepődni. – Miután elővettem egy tányért és egy villát, s helyet foglaltam az egyik bárszéken, én is nekiálltam jóízűen lakmározni.

- Csak mostanában nem ilyen voltál.

- Tudom, de ha mindig emlékeztettek a múltra, akkor sose leszek képes tovább lépni, s folyamatosan csak a keserves emlékeken fogok gyötrődni. Ezt akarod? Én nem. A mának, s nem a múltnak, nem a jövőnek akarok élni.

- Carpe diem?

- Valami olyasmi, de mégse ugyan az, amit szeretnék. Csak folytatni szeretném az élet anélkül, hogy a múlton, a megtörtént dolgokon siránkozzak.

- Helyes. Akkor mától csak előre?

- Majd meglátjuk, hogy merre, de semmiképp se vissza az időben. Mindennek megvan az oka, amiért meg kellett történnie, és ki tudja, lehet, hogy ez kellett ahhoz, hogy magamra találjak.

- Mindenkinek szép jó reggelt. – Nagynéném elég kómás fejjel betotyogott a konyhába, majd köszöntött minket. Rám mosolygott, Charliet pedig szájon csókolta.

Most irigyeltem őket. Ők mióta ismerik egymást, oda vannak a másikért és nem csak szerelmesek egymásba, hanem eközben barátok is. Mindent megbeszélnek egymással, s az egyik problémája a másiké is és ezt ők együttes erővel oldják meg.

Rájuk nézve, mint, ha a szüleimet látnám. Ők voltak az örökös példáim. Boldogságuk mindig átragadt rám, mikor láttam őket összebújva TV-t nézni a kanapén. Kezdetektől fogva szerették egymást és engem és a nővéremet a rendíthetetlen családis szeretetben neveltek fel. Minden egyes nap megbizonyosodhattunk arról, hogy ők nem csak egymásért élnek, hanem értünk is, hisz egész álló nap robotoltak, csak, hogy nekünk meg legyen mindenünk, amire szükségünk van. Mindig is azt mondták, hogy nekik ezt kell tenniük, hisz mi a gyermekeik vagyunk, kikről egész életük végéig gondoskodniuk kell. Nekik mindig is az örökös kislányuk leszek, akivel törődni kell, s mint régen, mikor elestem a biciklivel és sírtam ők vigasztaltak meg, s most is ez hiányzik.

Tudom, hogy mekkora fájdalmat okoztam nekik, hogy eltűntem a világ elől. Rettenetes fájdalmat érezhetnek, hisz egyszerre elvesztettek engem is és az unokájukat is. Elvesztették a dédelgetett álmukat, hogy kezükbe tarthatják majd egyszer a gyermekem és babusgathatják. Abba bele se akarok gondolni, hogy talán ők is engem hibáztatnak.

Én a tökéletes életről, családról csak álmodozhatok. Vele azt hittem, hogy minden szép, minden jó lesz, de tévedtem. A boldogság csak valami délibáb volt, s mikor közelebb értem hozzá, eltűnt és jöttek a veszekedések, a viták. Mindig kibékültünk, hisz életem Nélküle el se tudtam képzelni, de vajon az első adandó alkalomkor ott kellett volna hagynom? Talán akkor nem éltünk volna ilyen sok szörnyűséget. Talán akkor most más lennék.

De átéltem volna az igaz szerelmet, ha azon az estén nem csókólom vissza? Vajon éreztem volna egy férfi ölelését ennyire hívogatónak, s melegnek? Éreztem volna bárkinek is csókjait, érintését ennyire hívogatónak, s édesnek, lágynak? Néztem volna valakire olyan áhítattal, mint Rá? Többet kaptam Tőle az együttléteinktől, mint az előző kapcsolatomtól. Mellette annak érezhettem magam, még, ha nem is a legszebbnek, de valahogy mégis elhittem, hogy Számára én vagyok az egyetlen. Elhittem, hogy neki én vagyok az igazi. Elhittem, hogy van jövőnk. Azt is elhittem, hogy Mi egyek vagyunk.

Arcomon könnycseppek folytak végig a felbukkan képek láttán. Szívemet melegség és hiányérzet öntötte el, mikor rágondoltam. Hiányzott az arca, melyet most kedvem lett volna megsimogatni. Hiányzott a szeme, melybe vétek lett volna nem bele nézni. Hiányzott a szája, mellyel olya sok mézédes csókot adott. Hiányzott a haja, mely mindig kuszán ágaskodott felfele, s melybe mindig imádtam beletúrni. Hiányzott az érintése, amit, ha megéreztem bőrömön azonnal libabőrös lettem. Hiányzott Ő maga, egész valójában. Hiányzott, hogy fülembe suttogja, hogy „Szeretlek.”, s még, ha hazudta is, annyira jól esett, hogy az leírhatatlan. Hiányoztak hazug szavai, melyekkel hitegetet, de mégis boldogságot okozott.

Könnyeimet a lehető leggyorsabban szerettem volna letörölni, de mégis észrevette őket Olívia.

- Mi a baj, drágám?

- Emlékek. – Próbáltam mosolyt erőltetni arcomra és próbáltam vidáman visszagondolni azokra a boldog napokra.

2011. szeptember 3., szombat

Lapra vetett jövő - 4. fejezet

Megérkezett ez is. Tudom, hogy elég sok idő telt el az előző fejezettől, de sajnos nem volt időm. Egész héten iskola lázban égek. Egyik nap könyveket, másik nap füzeteket, harmadik nap pedig más elengedhetetlen dolgot kellett venni az iskolakezdésre és az se könnyítette meg a dolgom, hogy meleg van, s ilyenkor élni sincs kedvem, főleg nem egy meleg laptop közelében tölteni több órát. Sajnos a szemem miatt is késtem, de lassan kész lesz az új szemüvegem, s akkor végre gőzerővel tudok írni.
Most ezt a történetet folytattam, mert ez úgy, ahogy készen volt, csak itt-ott kellett egy picit feltuningolni. Az ONLIL történetem nem tudom, hogy mikor folytatódik. Sajnos ihlet kevés van hozzá, de addig nem hagyom abba a próbálkozást, amíg élek. :) Lehet, hogy legközelebb egy novellát hozok, de semmi sem biztos mostanában. Lehet, hogy vissza kell térnem a heti egy frissítéshez, mert kemény lesz ez az évem. Sajnos tanulnom kell. :/
De addig is amíg megy a ventillátor, s a villanyszámla nem lesz 50.000Ft - közel vagyunk hozzá -, addig hozom a fejezeteket, de ha nem kapnátok életjeleket, akkor se csüggedjetek, mert minden nap gondolok rátok, csak éppen elátkozlak titeket, hogy miért kell lelkiismeret furdalásomnak lennie. :D
Ciao, Birbus
A remény erőssé tesz, a félelem megöl.
Karen Marie Moning


Miután a munkaidőm lejárt azonnal kocsiba pattantam és elindultam haza. Az utat hamar megtettem, s mihelyst a komódra dobtam a kulcsokat elkezdtem leráncigálni magamról a ruháim, majd a fürdőbe érve azonnal a zuhany alá vetettem magam, s a délelőtt koszát hamar lemostam magamról. Sietnem kellett, ezért nem sokat tökölhettem az ellazító vízsugár alatt. Már így is késésben vagyok.


Olyan bolondok háza volt benn a pubban, hogy az hihetetlen. Azt hinné az ember, hogy senkit se vonz London, de mindig meg kell lepődnöm, hogy van olyan elvetemült, aki eljön, mondjuk Egyiptomból, csak, hogy valami mást lásson. De szegények arra későn jönnek rá, hogy kár volt ideutazniuk. Mi látványosságot nyújt, az, hogy máshogy közelednek az autók vagy, hogy van egy folyó a város közepén, vagy egyáltalán az, hogy itt van a Parlament? Tudtommal mindenhol van, nem?! Mindig elszörnyülködöm azon, hogy velem ellentétben mindenki más mennyire kíváncsi és mennyire nagy tudásszomjjal rendelkeznek. Én megelégszem azzal, amim van, s amit tudok, bár egyszer én is olyan voltam, mint ők, de az óta már sok víz lefolyt a Temzén.

Amint végeztem a fürdéssel, azonnal magam köré csavartam egy törölközőt, s próbáltam az ide-oda futkosásban összepakolni a táskám, bár ebben is megzavartak, mikor csöngettek. Rohantam és azonnal ajtót nyitottam.

- Öh szia. – Kitágult szemekkel nézett végig rajtam Henry. Mondjuk őt vártam, de már annyi idő van?

- Ne, ne, ne. Csak azt ne mond, hogy már három van!

- Nyugi. - Az idegességtől, hogy sikerül ismételten valahonnan elkésnem, főleg, hogy az egy rettenetesen fontos találkozóról, teljesen felpörögtem, s kapkodtam, s még Henry nyugtatgatása se segített.

- Hogy nyugodjak meg? Á nem találom a táskám. – Hova a fenébe raktam. Elnyelte a föld. Tisztán emlékszem, hogy a kanapéra dobtam, mikor csöngettek. De itt nincs. Istenem!

- Előbb nem ruhát kellene felvenned? – Végig mutatott rajtam, s rá kellett döbbennem, hogy igaza van. Még mindig egy szál törölközőben vagyok. Gondolom ezért lehetett annyira megilletődve, de most ez érdekel legkevésbé.

- Ő, de igen. A francokat. Egy pillanat. - Azonnal berohantam a hálóba, s a szekrényben kezdtem keresgélni valami elfogadható gönc után.

- Rá érünk, bármi is legyen az. Amúgy miért is kellek neked?

- Egy szerződést kellene átnézned. - Nadrágom, s a blúzom felvétele közben próbáltam közölni a tényeket. - Kaptam egy, hogy is fogalmaztak.. „fantasztikus” ajánlatot egy filmstúdiótól. A nemrég kiadott könyvemet meg szeretnék filmesíteni. Kábé ennyi. - Már harci díszben álltam a nappaliban, amikor ő teljesen nyugodtan elnyúlva a kanapémon kapcsolgatta a TV-n a csatornákat. - Jó lenne menni, nem?

- Nem szeretnél valamit kérdezni? - Fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni, de abba biztos voltam, ha most nem indulunk el, akkor megölöm.

- Kérsz valamit inni?

- Másik kérdés. - Még mindig halál nyugodtan nézte a TV-m, amire így visszagondolva nem is kért engedélyt. Bennem a pumpa egyre csak ment fel.

- Enni?

- Erőltesd meg a csöppnyi agyad. - Ennyi volt.

- Nincs időm veled szórakozni. – Kistáskámmal – amit sikeresen megtaláltam a konyhapulton - kicsaptam a kezéből a távirányítót, majd a leggonoszabb tekintetemet elővéve rárivalltam. - Segítesz vagy sem?

- Ezt a kérdést vártam, csak sokkal szebben.

- Ááá. Férfiak! - Égnek emeltem a szemem, majd legmézesmázosabb hangomat elővéve megkértem Henryt, hogy segítsen. - Mélyen tisztelt Dr. Henry Clowds kérem, segítsen nekem, hogy a világban lévő sok gonosz ember egyike verjenek át. Kérem szépen.

- Így kell ezt kérni. Na, menjünk. - Győzelemittas mosollyal az arcán felpattant a kanapéról, s elindult az ajtó felé. Amilyen gyorsan csak lehetett én is követtem. Kiléptünk a házból, majd kivételesen Henry kocsijába ültünk be. Azonnal elmondtam az úti célt, s alig tíz perc alatt a megbeszélt helyen voltunk hála Henry vezetési technikájának.

- Szia Melanie. – Ahogy beléptünk a kávézóba, rögtön az első asztalnál ott ült Chris, s köszöntött minket.

- Szia Chris. Kérlek, had mutassam be egyik jó barátomat Dr. Henry Clowdsot, aki ügyvéd, s azért hívtam el, hogy átnézze a szerződést.

- Üdvözlöm. - Vele is kezet rázott, majd helyet foglaltunk. - Ugye nem gondolod azt, hogy átverlek.

- Oh, dehogy is. – Füllentettem, hisz jobb, ha magabiztosságot sugallok, mert a végén még egy alamuszi nyuszival fog azonosítani, ami nem áll messze a valóságtól, de másoknak ezt nem kell tudniuk. - Számomra ez nem bizalmatlanság, csak épp körültekintettség. Biztosra szeretnék menni. Elég furcsa ez az egész számomra, szóval nem tudom, hogy mi hogy megy, de azt biztosra tudom, hogy nem értek az ilyen papírokhoz, s hallottam már olyan eseteket, hogy aláírattak valakivel egy örökbefogadási szerződést a tudta nélkül.

- Ilyet aztán nem tennék. Na de a tárgyra térve. – Kutakodni kezdett a táskájában, majd elém told egy vagy 100 lapból álló köteget. Reménykedjünk, hogy ez valami gyújtós, s nem a szerződés, mert sajnálnám Henryt, ha ezt mind végig kellene olvasnia. - Itt a szerződés és a kérésed szerint külön belefoglaltam, hogy mindenbe van beleszólásod. – Egy sajnálkozó mosollyal barátom elé toltam a szerződést, s a számomra a legfontosabb dologra tereltem a beszélgetést.

- Jó. És a piszkos anyagiakról mit tudnál mondani? – Szégyen, nem szégyen, anyu úgy tanított, hogy legyek mindig egyenes másokkal szembe.

- Bele a közepébe. Ez tetszik. Benne van a szerződésben is, hogy a stúdiónak van erre a filmre szánt összeg kerete. Nekem ebből kell gazdálkodnom. Ebből fizetem a színészeket, ebből bérlem a forgatás számára a helyeket. Amint a film behozza a hozzá kötött reményeket, s profitot termel, akkor a profit 10 százaléka a te zsebedben landol, plusz a könyvednek a megfilmesítési jogát megvennénk tőled 10.000£ ért.

- Hogy mennyiért? – Kisebb sokk lett úrrá rajtam. Még sose volt ennyi pénzem. A legtöbb, amit megkerestem életembe az 320£ volt, de az is hamar elfogyott a sok tartozás miatt, de most talán előremenőleg ki tudnék fizetni több hónapot is, s lehet, hogy, ha sikerül, akkor az eltervezett három év helyett, két évig kell robotolnom, mint egy rabszolga, s aztán talán egy új életet kezdhetek.

- Hát igen. Nem sok, de a filmmel sokkal többet fogsz kaszálni. Tuti siker.

- Te nem értesz. Ez is rengeteg pénz már így magában is. Hol van benne a buktató? Túl szép, hogy igaz legyen.

- Szerintem nincs semmi buktató, egyedül talán csak az, hogy egész naposak a forgatások és a kérésed miatt, neked is jelen kell lenned, ami tudom, hogy nehéz, mert dolgozol.

- A munka még megoldható, de Marion? - Kérdésemet immáron már nem a rendezőnek, hanem Henrynek tettem fel. A munkahelyemen megbeszélhetem, hogy pár hónapig kicsit hanyagoljanak, de Mariont nevelnem kell. Óvodába kell vinnem, etetnem kell. Kezd ez az egész lehetetlennek tűnni.

- Olívia nevében is mondhatom, hogy szívesen vigyázunk rá, de nekünk is dolgoznunk kell. – Igaza volt, s nem mellesleg, már így is rettentő sokat tettek értem az évek során. Nem támaszkodhatok mindig rájuk.

- Ha megtudom, hogy miről is van szó, akkor talán segíthetek. – Hogyan mondjam el? Egyáltalán el kellene mondanom? Sose szeretem volna, ha a közelebbi ismerőseimen kívül bárki is tud a múltamról.

- Nem szerettem volna ezt neked elmondani, de lehet, hogy tényleg tudsz segíteni. Tömören csak annyi, hogy egyedül nevelem a hat éves testvérem. A történet, aminek a megfilmesítésén dolgozol, az kisebb csúsztatásokkal az én életem.

- Saj…

- Csak ezt ne. Nem kell, hogy bárki is sajnálkozzon emiatt. Minden okból történik. Mindenkinek az élete előre meg van írva. Nekem ez jutott és remélem, ez köztünk maradhat.

- Rendben. Természetesen lakat a számon. És van is egy ötletem. Mivel nem szeretnéd, hogy kiderüljön ez az egész, ezért gondolom a húgodat nem szeretnéd behozni a forgatásra.

- Úgy valahogy. – Még csak az kellene. Nem is való neki a média világa. Ahhoz senki se lehet eléggé felnőtt, még, ha tapasztalt is…

- Mi lenne, ha bébiszitterre bíznád, aki akkor van mellette, mikor te távol vagy?

- Nem is tudom. Rengeteg pénzbe kerülne az is,s nem engedhetem meg magamnak.

- Természetesen a stúdió állja.

- Ne hülyéskedj. Ebbe már csak elvből nem mehetek bele. Nem szeretném kihasználni a jóhiszeműséged. Tudod anyukám mindig arra tanított, hogy dolgozzak meg azért, amit szeretnék, és ezt most se szeretném másképp.

- Rendben. Akkor van egy ajánlatom. A stúdió felbérel egy bébiszittert Marion mellé, te pedig megírod a forgató könyvet.

- Ez jó ajánlat lenne, ha tudnék forgató könyvet írni. – Keserűen felnevettem, hisz jó ajánlatnak hangzott, de sajnosa könyv se hozta meg a siket, akkor egy forgatókönyvet, hogyan tudnék megírni?

- Természetesen Christopher Nolan a segítségedre lesz. Legelőször őt szerettem volna erre a posztra. Nagyon tehetséges a szakmájában és nagyon jó barátom. Szívesen elvállalja a munkát.

- Akkor inkább hagyjuk ezt a profira. Én inkább csak elmondom neki az ötleteimet.

- Nekem megfelel ez is.

- Oké. Már csak az időről nem esett szó. Mikor állunk neki forgatni a filmet? Meddig tartana a forgatás? És hasonlók.

- Szerencsénkre a stúdiónak is nagyon tetszett a könyv és minél hamarabb a mozikba szeretnék látni, de addig még rengeteg dolgunk van. Meg kell írnotok a forgató könyvet, szereplőket és helyeket kell választani. El kell készítenem a végleges költségvetést. Pár hét múlva már a forgatásról is többet tudok mondani, de az eddigi tapasztalataim szerint fél éven belül készen leszünk a forgatással, aztán még hátra van a vágás és a hasonló munkálatok.

- Huh. Sok dolgunk lesz.

- Bizonyán, de ha kell, adok időt végiggondolni. Tudom, hogy nehéz döntést hozni, hisz minden idődet a filmnek kell szentelned. Nekem is hátra kell hagynom ilyenkor a feleségem és a gyermekeimet. Tudom milyen nehéz.

- Nem kell idő. Már kellőképp végiggondoltam. Most elítélhetsz, de kell minden fillér, és ha ezért nem is a lelkem, de a könyvemet és pár hónapot fel kell áldoznom. Ha a szerződéssel minden rendben, akkor már alá is írom.

- Minden rendben, de az említett bébiszittert is bele kell foglalni az esedékes konfliktusok elkerülése érdekében. – Csodálom, hogy ennyi idő alatt elolvasta az egészet,d e hát profi Henry az ilyesmiben.

- Azt még ma elintézem és a kiadóján keresztül eljuttatom hozzád. Nekem sajnos holnap már vissza kell repülnöm az államokba, de mindenről értesítelek.

- Köszönöm.

- Már várom a közös munkát. – Felállt, majd kezet nyújtva elköszönt mindkettőnktől.

- Én is. Szia.

- Szia, és viszlát.

- Köszönöm, hogy eljöttél és segítettél.

- Szívesen, de ezt meg kell hálálnod valahogy.

- Uh és mit kellene csinálnom? Emlékeztetlek, hogy jegyben jársz a legjobb barátnőmmel. – Tudtam, hogy semmi olyasmire nem lenne képes, de jobb közölni vele a tényállásokat.

- Miket képzelsz rólam? Csak arra szerettelek volna megkérni, hogy én is had szerepeljek a filmbe.

- Sokat kérsz. Meg amúgy se egy filmsztár arccal rendelkezel.

- Én a filmbe, mint színész? Dehogy. Csak a karakterem. Mondjuk, lehetne egy ügyvédje a férfinak.

- Meglátom, hogy mit tehetek.

- Ha ez nem jön össze, akkor kénytelen vagyok sztriptízt kérni tőled.
Élek. Remélem nem teljesen felejtettetek el. Én titeket nem, csak sajnos nem volt időm fellépni és hozni az új fejezetet, de most, hogy hétvége van, megprobálom megírni az ONLIL 9. fejezetét és talán fel is sikerül raknom, de ha az nem is, akkor a LVJ következő részét hozom, amin is sokat kell még dolgoznom, de értetek mindent. :)
Ciao, Birbus