2011. augusztus 27., szombat

Novella 1.

Ezt a novellát egyik legjobb barátnőmnek írtam. Remélem, hogy érti, hogy miről szól, s miután kisírta magát jobb kedvre derül.
Nektek is szól ez, kedves olvasóim, hisz, ha rájöttök a nem is annyira burkolt célzásra, lényegre, akkor jobban fogjátok értékelni az időt. Remélem mindenkinek tetszik. :)
U.I.: Azért nem az LVJ következő részét hoztam, mert azt még nem akarjátok elolvasni. :D
U.I.2: Hogy miért most hoztam ezt a novellát? Egyszer a nethiánya okozta a problémát, tegnap meg a napom nagyon el lett szúrva. Nem magyarázkodom.
Ciao, Birbus
Emlékszel, mit ígértem? Barátok leszünk, amíg csak élünk. Életünk nem egy, de mi mégis egy úton lépkedünk. Én neked, s te nekem vagy a támaszom. Benned mindig megbízom. Érted kiállok, s ha messze is leszek tőled, a vállam meglesz, ahova támaszkodj. Nem vagyunk testvérek, mégis annak hiszlek téged.


Visszaemlékszem minden egyes szóra, mit akkor mondtam barátnőmnek, mikor el kellett búcsúznunk. Emlékszem arcán végig csorduló könnycseppekre, melyek minden érzését elárulták nekem. Mondtam neki, hogy ne pazarolja el a könnyeit, hisz szüksége lesz még rá. Nem ezt a szomorú elválást kell siratnia, inkább a jövőben megtörténő boldog pillanatokat. De nem hallgatott rám. Csak sírt tovább.

Akkor még nem tudta, hogy mi vár rá, hisz, hogy is tudhatná? Akkor még csak szárnyait próbálgatta, hiába kellett volna már velem repülnie.

Idővel elmentem, de mindig is figyeltem. Láttam, ahogy az életvidám lány tényleg azzá váll. Maszkja most már a saját arca lett. Persze voltak átsírt estéi, de reggel mindig nevetett és legbelül tudta, hogy ez a helyes.

Évek múltak el, s sokszor kicsordultak könnyei. Néha akkor, mikor elesett, néha akkor mikor semmi sem jött össze neki, mikor látta más boldogságát, mikor szívét összetörték, de voltak boldog könnyek is, mikor első igaz szerelme egy csokor rózsával köszöntötte születésnapján, vagy amikor kiderült, hogy felvették az egyetemre, mikor immáron vőlegénye letérdelt elé, s kezébe vette kezét és ráhúzta az eljegyzési gyűrűjét.

Ekkor a pillanatokkor nem voltam ott. Nem lehettem, hisz máshol voltam. Messze. Nagyon messze, de most itt vagyok, s fogom kezét, miközben az én arcomon folynak végig a könnyek. Rájövök, hogy már felnőtt, s én vagyok sokkal kevesebb. Itt áll előttem gyönyörű fehér ruhában, kezünkben szorongatjuk a rózsacsokrát, arcát fátyol takarja el, de tudom, hogy mit érez. Ugyan azt, amit én. Boldog vagyok, szívem repes, hogy ő már révbe ért. Lassan az oltár elé lép vőlegényéhez, s kimondják az igent. Új élete lesz onnantól, de tudom, hogy én már nem lehetek ugyan az, az övé.

Utoljára még felhajtom a fátylát, s mindkét orcájára csókot lehelek, majd utolsó jó tanácsom fülébe rebegem: Ez az a pillanat, amikor meg kell, könnyezned a percet. Lássa hát mindenki, mit érzel. A mosoly csak áltatásra való, de a könny az mindent eláruló.

Megöleltem majd fátylát ismét arcára emeltem. Még utoljára szemügyre vettem teljes valójában, hisz ez ismét egy pillanat, ami szívbe fog égni. Kezét elengedtem, kiléptem az ajtón, s a templomba lépkedve elmélkedtem.

Előbb nőttem fel, mint ő, s mégis mostanra ő a nő. Most rajtam a sor, hogy felálljak a padlóról. Mindig is hittem, hogy erős jellem vagyok, de valahogy nekem csak a rossz jutott. Nem sírtam, pedig sokszor volt, hogy megtehettem volna. Annyi rossz pillanat jutott ki nekem, hogy rossz is visszaemlékezni. Nekem szívemet nem egyszer törték össze, hanem százszor. Mindig csak olyanokat fogtam ki kik csak játékszerként tekintettek rám, s mikor lépni kellett volna, ők léptek tovább. Ott hagytak, néha a fájdalommal, néha a keserűséggel. Nem volt más választásom, hát beletörődtem.

Rám nem fényes jövő várt, se mesés gazdagság. A barátok kiket annak hittem már nincsenek már. Kihasználtnak éreztem magam, s egy senkinek. Lett volna esélyem, hogy megváltozzak, de nem tettem. Belehajszoltam magam a munkába, s életem értelmét vesztette. Tékozló lett a vándorból, s erről csak ő tehet.

Keserű könnyek csípték szememet, de egyszer csak egy kezet éreztem meg arcomon. Felnéztem, hogy lássam, ki az a bátor ki csak így megküzd a könnyemmel, mikor én már feladom. Öltönyt viselt, ami mi tagadás csodásan állt rajta. Kigombolt zakója alatt ingje csodásan vasalt. Feljebb haladva telt ajkakkal találtam magam szembe, mibe vétek lett volna nem belekóstolni, de mikor szemem még feljebb kúszott, rájöttem, hogy ismerem őt. Ő is egy volt a sok közül kit faképnél hagytam. Kék szemét bármelyik szempár közül megismerem. Szőke haja most rendezett, de máskor mennyire kusza volt. Most látom, csak mennyire szalad az idő, hisz már ő se az a szomszéd srác, akivel oly sokszor fogócskáztam a hátsó udvaron. Arca már férfié, s nem gyereké. Régi védelmező karjai, most még hosszabbak, s biztonságosabbak. Biztosra veszem, ha megfogom karját nem az a puhány, izomzattalan csontváz lenne, mint régen, hanem egy izmos erőtől duzzadó férfi.

- Ne sírj édes kis hamupipőkém a cipőd a lábadon. - Hangja nem olyan volt, mint amire emlékeztem. Sokkal mélyebb, de elragadóbb.

Válaszoltam volna, de inkább megöleltem. Érződtek a köztünk lévő méret különbségek, de ölelése mégis ugyan az volt. Úgy süppedtem bele karjába, mint még soha máskor. Közelsége, most más volt, nem baráti. Talán több annál, talán kevesebb? Tudjátok mit? Nem érdekel. Most itt van velem, s, hagy legyek önző. Kell a boldogság, mert, ha nem kapom meg, akkor lassan késő.

- Lassan kezdődik az esküvő. Le kellene ülnünk. - Halkan, lágyan suttogta fülembe, ami arra késztetette szívemet, hogy hevesebben verjen. Elengedtem hát, hogy ki ne derüljön, hogy számomra ő már nem csak egy barát. Lassan lehajtott fejjel foglaltam el a helyem, majd ő is mellém telepedett.

Igaza volt. Lassan az egész násznép helyet foglalt a padokban, majd az orgonából megszólalt a csodálatos dallam. Mindenki figyelme, köztük az enyém is az éppen bevonuló mennyasszonyra szegeződött. Volt, aki fényképezte, de én az emlékezetembe véstem. Fiatal koszorúslányok szórták előtte a rózsaszirmot, majd hosszú uszályával jól összeszedte azt. Barátnőm jobbján apja haladt lányát kísérve, majd mikor az oltárhoz értek lánya kezét vőlegényének adta, s így került át minden felelősség át válláról a másik férfiéra.

A szertartás mesébe illő volt. Örök szerelmet esküdtek egymásnak úgy igazából. Most már nem csak két idegen voltak egymásnak, hanem egy egész. Szívük-lelkük egybeforrt, s az igenekkel így lett minden kerek egész.

Kézen fogva, mosolyogva vonult ki az ifjú pár, majd mi is követtük őket. Mindenki gratulációját fejezte ki a frigyhez, s én se mehettem el csak egy szó nélkül.

- Gratulálok mindkettőtöknek, de nekem most mennem kell.


- De miért nem maradsz? Mi siettet annyira?


- Így is többet maradtam, mint kellett volna.


- Hogy mondhatsz ilyet?


- Emlékeztesselek, arra mit mondtam, mikor elmentem a nagyvilágba?


- Igen. Azt, hogy mindig a barátom leszel, s hogy mellettem leszel.


- Így van, de nekem most mennem kell. Nem maradhatok. Ne kérj indokot, mert nem adhatok. Mosolyogj egy utolsót rám, s így véslek utoljára emlékezetembe.

Utoljára megöleltem barátnőmet, majd tovább álltam. Tudom, mit érezhetett. Megbántottan, talán csalódottan, de sajnos nem beszélhettem neki a problémámról. Nem ronthattam el a nagy napját.

Teltek a napok. Nem kellett, hogy egy hónap is elmúljon, hisz a kor már markában tartott, szorongatott. Erőm elszállt, s helyét átvette a halál utáni sóvárgás. Minél előbb szabadulni akartam a fogva tartó kíntól, de előtte még maradék energiámat felhasználva kezembe tollat vettem és írni kezdtem.

Kedves barát!

Mikor ezt a levelet megkapod már nem élek. Máshol leszek, talán egy boldogabb helyen, nem ebben a szenny világban. De nem is szidom, hisz neked még sok ember évet le kell ott húznod férjeddel, s gyermekeiddel.

Csak annyit mondhatok, hogy mindent sajnálok. Sajnálom, hogy megismertél, sajnálom, hogy megszerettél, sajnálom, hogy viszont szerettelek, s hogy soha el nem felejthetsz. Sajnálom, hogy annyi boldog idő után csak úgy eljöttem, de hidd el, így volt könnyebb. Sajnálom, hogy így kell közölnöm veled, de nagyon szeretlek. Sajnálom, hogy így kellett közölnöm, hogy már sose tudlak megölelni, soha többé nem fogunk együtt nevetni, de mit tehet az ember az ellen, ami ellen nincs gyógyír? Hidd el küzdöttem, de elszállt minden erőm. Tudom, hogy majd meg fogod érteni, hisz már felvilágosítottalak az idő gyógyhatásáról. Minden sebet beforraszt, s a könnyeket elapasztja.

Nekem volt pár élhető évem, de neked több lesz. Használd ki minden percét. Mosolyogj, s ne búslakodj. Tanítsd meg jövendőbeli gyermekeidnek is azt, amit én tanítottam neked, s ha adódna olyan pillanat, amikor nem tudod, hogy mitévő legyél, gondolj csak rám. Én ott leszek bárhol, és segítek bármiben, hisz mint mondtam örökké barátok leszünk. Kettőn élete egy örök nyár. Mindketten élvezzük azt, ami kijutott, s egyszer majd találkozni fogunk, s az újra találkozás élménye semmivel se ér majd fel.

Levelemet egy köszönömmel zárom. Köszönöm, hogy vagy nekem, köszönöm, hogy sohase felejtesz el. Köszönöm, hogy, ha kellett számíthattam rád. Köszönöm, hogy életed forduló pontján én is ott lehettem, s hogy az én kő szívem is nagyot dobbanhatott egyszer-kétszer. Tudod szerelmes lettem, magába a szőke hercegbe. De csitt, erről csak mi tudhatunk. Legyen ez az utolsó kis titkunk, s innentől mindenki csak előre néz. Te és én is letöröljük a könnycseppünket, hisz lesz még alkalmunk, mikor felhasználhatjuk.

Utóirat: Várni foglak, ott ahol minden elkezdődik, s minden véget ér, ott a minden, s a semmi közepén.

A levél oda került ahol lennie kellett. Az egyik szív megszűnt létezni, míg a másik megszakadt. Miben reménykedhetett hát a sebzett szívű barát? Az időben. Várta a pillanatot, mikor majd a barát elvesztésének gondolata nem fáj majd, s várta a percet mikor ismét találkozhatnak, de addig is utolsó titkukat úgy is tartva kereste elhunyt barátnője hercegét, ki talán csókjával felélesztené. De mindhiába. Hiába pásztázta a síró emberek tömegét. Nem látott senkit, ki talán elnyerhette volna barátnője kegyét. Csak egy férfit látott ki lehetett volna a nagy ő, de hogy is lehetne pont ő, a szomszéd kis fiúcskából lett felnőtt?

2011. augusztus 24., szerda

Ismét jelentkezek, csak, hogy lássátok, hogy élek és nem felejtettelek el titeket. Kész a LVJ új fejezete, de sajnos ma semmi erőm, se kedvem megkeresni benne a helyeírási hibákat meg hasonló dolgokat. Tegnap napszúrást kaptam és ma élni sincs kedvem, de holnap mindenképp hozom a folytatást. :)
Ciao, Birbus

2011. augusztus 17., szerda

Rossz hírt kell közölnöm. Sajnos nem tudom betartani a határidőket, mert egy nagy probléma jött közbe. Már egy ideje észrevettem, hogy, ha huzamosabb ideig írok, olvasok vagy gépezek, a szemem elkezd viszketni, s könnyezni. Szemüveges vagyok, szóval ez engem nem lep meg. Már 1,5 éve nem voltam kontrollon és biztosra veszem, hogy sokat romlott a szemem. Sajnos most elmenni se tudok, mert nincs sok időm, ezért a türelmeteket kérem. Amint kész egy fejezet én hozom és olvashatjátok is, de egy nap max egy órát tudok írni, ami valljuk be, nem sok mindenre elég, de most inkább a saját egészségem a legfontosabb, mint az írás.
Ciao, Birbus

2011. augusztus 15., hétfő

2. könyv - Az új élet küszöbén - 8. fejezet

Ezt is sikerült egy kis késéssel meghoznom. Terjedelme nem hosszú, de pont ennyinek kell lennie. :) A LVJ folytatása valószínűleg ismételten csúszni fog két okból kifolyólag: 1. még egy szót nem írtam belőle, 2. ide-oda kell mászkálnom és ez rengeteg időt elvesz a napomból, sőt még az energiámat is elszívja. De minél előbb megpróbálom hozni a folytatást, legfeljebb majd nem lesz annyira az igazi.
Jó olvasást!
Ciao, Birbus
Saját magadtól ki véd meg végre?
Hol a boldogság bérlete félbetépve?
Egyetlen napot bír ki ítélet nélkül
Folyik a játék, mit teszel feltétül
Ha néha nem fájna, lehet, nem is tudnád, hogy
Van még szíved, ha egy ládába dugnád
 
- De mégis hova megyünk? - Keserű szájízzel, de elhagytam a szobámat. Kénytelen voltam követni Olíviát, ha meg akartam tudni, hogy hova akar elráncigálni.


- A könyvesboltba.

- A könyvesboltba? Miért megyünk oda? – Értetlenül néztem rá, hisz Ő nem egy olvasgatós fajta. Talán még újságot is ritkán vesz a kezébe.

- Tudtom szerint szeretsz olvasni.

- Szerettem.

- Most is szeretsz, csak elfeledkeztél róla, mert oly sok más dolog elvonta róla a figyelmed. - Igaza volt. De ezen most miért lepődöm meg? Nem szerettem mindig olvasni. Az egész könyv iránti rajongásom úgy tizennégy évesen kezdődött, amikor is megkaptam nagynénémtől húsvétra az első Szabó Magda könyvemet. Másnapra már ki is olvastam, s szüleim otthon található kisebb könyvtárnyi könyveit alig három év alatt kivégeztem. Az utánpótlásról pedig az ünnepek alkalmával gondoskodtak a családom tagjai. Mindegy volt számomra, hogy apu nagy sci-fi kedvenceit olvastam, vagy testvérem kedvelt romantikus regényeit, egy számított: valami újat tudjon mondani.

A sulis kötelező olvasmányokat viszont szó szerint rühelltem. Sose szerettem, ha rám erőltetnek valamit, ezért rendszerint, hogy letudjam az egész herce-hurcát, megkerestem a legrövidebb rövidített összefoglalót és azt olvastam el szigorúan csak egyszer. Nehogy belebetegedjek, így maradtam le oly mások által csodált, dicsért történetek elolvasásáról, mint Dante Isteni színjátéka, Shakespeare Hamletje vagy Csehov A Sirály című műve.

A fordulópont az érettségim évében következett be. Sajnos fel kellett hagynom az összes hobbimmal, közte a fényképezéssel és az olvasással. Szörnyű volt elfogadnom, hogy ezek után a száraz tankönyveket kell bújnom éjjel nappal, de mindig is vigasztalt a tudat, hogy sikerülni fog az érettségi. És jő világosság sikerült is levizsgáznom, de a hobbijaimra valahogy még mindig nem jutott időm a költözés miatt. Egyedül csak fényképezni lehetett volna lehetőségem, de azzal is fel kellett hagynom és mind miért? Miatta. Megváltoztatott. A szerelem elvette az eszem, s értékrendem teljesen felborult. Ő töltötte ki minden időmet, s most mindennek meglett a következménye.

Arcomon a legördülő könnycseppeknek nem tudtam engedelmeskedni, pedig mondtam, hogy „Ne most.”, „Ne.”, „Túl kell lépnem.”, de csak folytak, s folytak. Én meg álltam, s rázkódtam a sírástól.

Nem tudom meddig sírtam az emlékeken, de mikor visszatértem a valóságba Olívia ölelő karja fogott körbe, s csitítgatott. A belőle áradó melegség, amit a törődés és a segíteni próbálás váltott ki, nagyon jól esett, s idővel már csak szipogtam.

Lassan eltolt mellkasától, mélyen a szemembe nézett és megkérdezte:

- Mehetünk? - Hogyha most nemet mondanék, akkor biztosra veszem, hogy nem kellene elhagynom a szobám, de mi van, ha tényleg igaza van, s ki kellene mozdulnom? Neki mégis csak több "tapasztalata" van az ilyesmiben.

- Biztos, hogy jó ötlet?

- Hidd el, jobban leszel.

- Akkor adj pár percet, felveszem a pulcsim. - Biccentett egyet. Ezt igennek vettem, majd bementem a hálómba és a fekete farmer fekete póló mellé felvettem még egy fekete pulcsit is majd gyorsan berohantam a fürdőbe arcot mosni, de szigorúan csak úgy, hogy tükörképemmel ne találkozzak, majd kisebb erőgyűjtés után kiléptem a nappaliba, hogy csatlakozzak nagynénimhez, hogy elindulhassunk.

- Drágám nem volt valami színes kis ruha a szekrényben? Kicsit nyomasztó ez a full fekete szerelés.

- Most ehhez van kedvem. Gyászolok. - Tudtam én, hogy csak kedvességből kérdezte, de valahogy úgy éreztem, hogy nekem ki kell mondanom azt, amit, érzek, s ha tényleg úgy érzem, hogy gyászolnom kell a babám elvesztését, akkor miért hazudjak? Tudom, hogy neki is még ha rosszul éretni, de fontos, hogy igazat mondjak.

Válaszommal sikerült elhallgattatnom Olíviát és így egy szó nélkül felhúzhattam a lábamra a fekete bakancsom, ami még akkor volt rajtam, mikor idejöttem. Míg lementünk a húszon valahányadikról, elgondolkoztam a liftben, hogy hányadika lehet, s az hogy melyik hónapban járunk. Azt biztosra vettem, hogy már februárt javában elkerültük, de vajon mégis meddig lehettem elzárva a szobámba a külvilágtól.

- Ma hányadika van?

- Április tizenkettedike. - Mint a villámcsapás úgy nyilallt belém a felismerés miszerint több, mint 60 napot éltem le úgy az életemből, hogy semmire sem emlékszem. Tudatomnál voltam, de a napok sablonossága miatt az emlékeimben egybefolynak.

Ahogy kiléptünk az utcára azonnal fejembe húztam a csuklyát és lehajtott fejjel követtem a mellettem haladó nagynénim. Most nagyon jól esett volna, ha előkerült volna az a Mercedes a garázsból, de valami azt sugallja, hogy ez is valamiféle akadály, amit vennem kell.

- Charlei a Mercivel ment dolgozni?

- Nem. A garázsban van. Valahogy nincs kedvem ilyen gyönyörű időben fuvaroztatni magunkat bárhova is. Jót tesz ez a kis séta. Húzd már le a fejedről azt a kapucnit. - Alig mondta ki, máris lehúzta a fejemről az említett textilt én meg azonnal visszahúztam.

- Jobb így. Érzékeny vagyok a napra.

- Mióta?

- Ma óta. - Megint nem csak neki vittem be egy fájdalmas ütést, hanem magamnak is. Ismét sikerült magamat emlékeztetnem mindenre, s ennek köszönhetően az út hátralévő részében több szót nem váltottunk egymással. Én próbáltam visszatartani a könnyeimet, ő meg karon ragadva próbálta tartani bennem a lelket, s terelt a megfelelő irányba.

Alig fél órán belül odaértünk a könyves boltba. Amint beléptünk az ajtón, s szememet végigpásztáztam a sorokon, elfogott az izgatottság érzése. Kapucnim azonnal lekaptam a fejemről - illem - majd belevetettem magam a könyvek közé.

Ahogy pásztáztam a sorok között, s el-elolvastam pár megkapó könyv címét, olyan emlékek jelentek meg szemem előtt, amikre szívesen emlékszem. Azok, melyek valamelyik fantasztikus íróhoz vagy műfajhoz kapcsolódnak. Emlékszem mikor első sci-fi könyvemet olvastam el melynek kábé a felét nem értettem, ezért aput a nagy Star Wars fant kértem meg, hogy meséljen már nekem egy kicsit erről a műfajról, s hát sikerült annyira meglepnem kérésemmel, hogy majd fél napig mesélt nekem az idegenekről, s az űrhajókról. Azóta mondanom se kell, hogy tudom már, hogy a lézer kard az helyesen fénykard.

Ahogy a szemem megakadt egy újonnan megjelent könyvön melynek borítója annyira emlékeztetett James Petterson Sam levelei Jennifer című könyvének borítójára, s gondolataim rögtön –erre - az első olvasott drámai regényre kalandoztak. Emlékszem, hogy mikor mamámnál voltam, vittem magammal ezt a könyvet, s elhatároztam, hogy kiolvasom. Rövid volt alig kétszáz oldalas. Gondoltam könnyű esti olvasmány lesz. Tévedtem. Bármit is hittem addig a szeretetről, s szerelemről abban a pillanatban, hogy letettem a könyvet megváltozott. Sírva csuktam be a könyvet. A boldogság és a megragadó írói fogalmazás engem is elkapott, s mély benyomást keltett bennem.

- Találtál valamit? - Olíviától annyira megijedtem, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről.

- Találtam párat, de nem tudom, hogy el akarom-e olvasni őket. - Nem tudom miért, de bizonytalan voltam. Valahogy úgy éreztem, hogy nincs jogom elolvasni azokat a könyveket. Féltem, hogy akkor talán megszégyeníteném az írót.

- Megvesszük őket. - Így is tettünk. Immáron három könyv kíséretében indultunk vissza.

- Ez valamiféle lecke volt számomra? - Elég rég óta foglalkoztatott már a kérdés.

- Úgy érzed?

- Igen.

- És szerinted mi volt a cél?

- Az, hogy kijöjjek a lakásból? Ne gondoljak a történtekre.

- Nem. Annál sokkal több. Az egyik vágyadat szeretném valóra váltani. Te még képtelen vagy túltenni magad a történteken, s ez egy ideig helyén is való. Én most csak megkönnyítem a dolgod azzal, hogy megmutatom a helyes utat. Megpróbállak terelgetni vissza önmagadhoz. Ezt kérted nem, de? Láttam az arcodon azt a régi önmagad, aki ha teljesen előbújik a mélyről, képes leszel emlékeidre boldogan visszatekinteni, s talán felejteni is. Könnyebb lesz majd élned.

- Megígéred mindezt nekem? Megígéred, hogy könnyebb lesz? Szeretnék emlékezni, de addig, amíg nehéz nem akarok.

- Megígérem, hisz tudom, hogy képes vagy rá. Tudod miért?

- Nem.

- Nincs rajtad a kapucni. - Rám mosolygott, s én is rá. A sok eltelt hónap óta először húzódott mosolyra a szám, s éreztem magam boldognak. Tudja, s én is tudom, hogy ez valaminek a kezdete. Önkénytelenül próbál a másik énem felszínre törni, s uralni engem.

Immáron csukja nélkül, lehajtott fejjel haladtam az úton. A napsugarak már kevésbe voltak oly gyilkosok. Tudtam, csak időre van szükségem ahhoz, hogy egyszer majd úgy lépkedjek ezen az úton, hogy ne legyen mellettem egy segítő kar, ki támogat, s a szemem végre ne az utat fürkéssze, hanem a nagy New York nyüzsgő embertömegét.

2011. augusztus 10., szerda

Lapra vetett jövő - 3. fejezet

Az álmaink lassan valóra válnak, csakhogy valóra válásuk után talán már nem is emlékeztetnek önmagunkra, arra, amire valaha vágytunk.

Nana c. film
- Mi? Na, ne vicceljetek velem. - Az ötlettől keserűen felnevettem. - Hol a kandi kamera?

- Ez nem vicc. Nem is örülsz?

- Őszintén?! Egyáltalán nem. Nem erre a sorsra szántam a könyvem.

- De így sokkal több emberhez eljuthat a történet, s nem mellesleg, ha jól sikerül a film, akkor a többszörösét is megkeresheted, mint a könnyeid eddigi bevétele.

- Gondol csak bele, mekkora sikere van a Harry Potternek és a Twilightnak.

- Személy szerint egyiket sem láttam. – Mindkettőjük arcán egyszerre jelent meg a döbbenet. Tehetek róla, hogy egy kissé el vagyok szigetelődve a külvilágtól?! - És a könyv még csak egy hónapja került a polcokra. Nem kellene rögtön a „B” lehetőségre gondolni, ami alapból nem volt benne a tervben.

- De ez nagy lehetőség Mel. Nem szabad, hogy hagyd elúszni ezt a hajót.

- Ha beleegyeznék, akkor úgyis egy teljesen más történet lesz. Csomó ferdítéssel, s téves dolgokkal.

- Ez nem igaz. Szabad kezet kapnál. Mindenbe lenne beleszólásod. A te segítségeddel választanánk ki a színészeket, s mindenben kikérnénk a tanácsod, hisz tudom, hogy mennyit jelent számodra ez a könyv.

- Nem tudod elképzelni. Senki se tudja. Mindenem ez a könyv. Ez nem egy egyszerű fikció. Annál ezerszer több. Nem hiszem, hogy bárki is alkalmas lenne arra, hogy eljátssza a főszereplő karakterét. Nem hiszem, hogy találunk egy olyan ember, aki ilyeneket megélt.

- Csak jó színésznek kell lennie.

- A jó ez esetben nagyon kevés. Kiválónak kell lennie.

- Ez már beleegyezés?

- Csak egy feltétellel!

- Halljuk.

- Az akaratom legyen egyenértékű a tiéddel. Szóval, amit mondok az úgy lesz.

- Nem lesz ez egy kicsit nagy kérés?

- Szinte ugyan ezt javasoltad te is, csak kicsit kibővítettem a tanácsadó hatáskörét.

- Rendben, de nélkülem nem hozhatsz döntést.

- Nem is ez volt a célom. Egyszerűen csak mindennek egyeznie kell.

- Akkor kezet rá, s holnap aláírhatjuk a papírokat. – Nagyon biztos lehetett abban, hogy elfogadom az ajánlatát, hisz tudtom szerint az ilyesmit a főnökkel is meg kellene beszélni. Majd meglátjuk, milyen papírokat tol elém. Minden esetre lesz szükségem segítségre a szerződés átnézésében.

- Rendben. - Kézrázás és gyors adat csere után elköszöntem tőlük, s Mariért mentem az oviba, vagyis csak mentem volna, mert a főutcán a nagy rohanásba hátulról nekem jött egy kocsi.

- A faszba. Csodálatos. – Azonnal kipattantam a kocsiból és a kocsimat kezdtem el fixírozni. A nagy horpadást elnézve nagyon jól jön majd a plusz pénz.

- Elnézést nem láttam, hogy előttem áll. – Egy nálam jóval magas, enyhén hajléktalan beütési alak sétált mellém. Valószínűleg ő jött nekem a … mi az Úr Isten? Egy Bentley? Ennek a suttyónak, hogy futja egy ilyen isteni kocsira. Biztos apucika a zsebébe nyúlt.

Bentley ... Őt kérem Karácsonyra :D
Mel VW Bogara :)  ... ezt Húsvétra kérem :D

- Nem látta? Maga vak? Nem hiszem el, hogy ennyi marha van az utakon, mint maga. A jogsiját az autójával együtt nyerte? Most ezt, hogy fogom kifizetni maga szerint? - Az ő szuper drága tank kocsiján persze egy karcolás se látszott. Még csak az kellene. Rámenne még a házam is a károk kifizetésére. - Szerencsétlen, ütődött. - Kiborulásomat nyugodtan hallgatta, ami még jobban idegesített, s amikor pénzt akart adni mérgembe elhajítottam. - Nem kell a nyamvadt pénze. - Maradék önbecsülésemet összeszedve, fel emelet fővel távoztam a helyszínről.

Amint az óvodához értem már teljesen lenyugodtam, s tisztán látva az előbbi koccanást, el kell magam könyvelnem egy nagy marhának. Oké, hogy kiosztottam, s leordítottam a fejét, de legalább a pénzt elhozhattam volna, ha a betétlapot nem töltettem ki vele. Már mindegy. Késő bánat.

Összeszedtem Mariont, s hazamentünk. Mari ismét elment játszani, nekem meg megmaradt a házimunka. Elhanyagoltam mostanság a házat, s minden tiszta por és a szennyes kosárba már bele se férnek a piszkos ruhák. Egész estig nem is volt megállás. Mostam, porszívóztam, teregettem, mostam, mosogattam, Mariont megvacsoráztattam, portalanítottam és ismét teregettem. Miután az utolsó frissen mosott póló is a szárogatóra került hatalmas sóhaj közepette lerogytam a kanapéra. Leszívta a maradék energiámat a takarítás.

"Ha most innen meg kell mozdulnom, akkor meghalok." - Gondoltam magamban, s mintha az előbbi kis belső monológomat a Nagyfőnök meg se hallotta volna, édes kis bogaram rohant be a nappaliba, s vetette magát az ölembe.

- Süssünk muffint!

- Jaj, édesem miért nem szoltál előbb? Most nagyon fáradt vagyok.

- Lécci! - Bevetette azokat az ellenállhatatlan boci szemeit. Ki tudna ennek ellenállni?

- Na jó, de semmi liszt csata, vagy hasonló.

- Igenis kapitány! - Lepattant rólam, majd szalutált.

- Csak tudnám, honnan tanulsz ilyeneket.

- Tudod Cloe néninél sok filmet szoktunk nézni.

- Most ezen lepődjek meg?! - Megjegyzésem inkább csak magamnak szólt, hisz tudom, hogy milyen Cloe. Ismerem, mint a rossz pénzt. Vannak kivetnivalóim a nevelési technikájában, amit majd meg is osztok vele.

Mari nagy hévvel én meg annál sokkal kevesebbel hozzáláttunk a nagy sütésfőzésnek. Készületek alatt kiderült, hogy holnap lesz Kevin születésnapja és az én édes kis bogaram megígérte neki, hogy süt valamit ajándék céljából.

Mondani se kell, hogy angyalkám nagy lendülete jócskán alábbhagyott a sütés vége fele, s a végén nyafogások közepette tudtuk csak berakni a sütőbe a tésztát. Elfáradt, s ezt, mit sem bizonyítja jobban, fürdés után rögtön lefeküdt, s pár másodperc múlva már csak a halk szuszogását lehetett hallani. Olyan édesen aludt, hogy azt hittem, hogy azonnal felzabálom, de aztán eszembe jutott, hogy rám még vár a konyha, ami a tiltás ellenére egy csatamezőre hasonlít. Gyorsan megpróbáltam rendet rakni miközben a kész muffinokra vártam. Mire végeztem azt hittem, hogy a fáradtságtól mindjárt összeesek.

Alig van fél kilenc, de én már nagyon az ágyba vágyom. Jaj de előtte még van egy kis elrendeznivalóm. Kezembe vettem a mobilom majd drága barátnőmnek pötyögtem egy SMS-t

Szia! Holnap háromra kölcsön szeretném kérni Henryt, ha nem gond és, ha ráér. Majd elmesélem, hogy miről van szó, s készülj fel egy letolásra. Hozzám jöjjön! Köszi.

Leraktam a mobilt az éjjeliszekrényre, majd nagy nehezen átvedlettem pizsamába és ágyba zuhantam. Nekem se kellett sok, azonnal elnyomott az álom.

Álmomban egy nagy stúdióban voltam. Körülöttem rohangásztak az emberek, s megállás nélkül beszéltek és beszéltek, amitől elkapott a bezártság érzet. Menekülőre fogtam volna, de a fáradtságtól egyszerűen képtelen voltam még a kezemet is megmozdítani, s lábam mintha oda lett volna ragasztva a padlóhoz.


Mint egy szobor, megkövülve álltam a terem közepén. A pánik egyre csak nőtt. Segítséget szerettem volna kérni, de számon egy szó se jött ki. Csak tátogtam. De mégse ez volt a legszörnyűbb.


Segélykérésem közben észrevettem a felállított díszletben azt a hajléktalanra hasonlító férfit, aki minap belém jött. Ugyan az a szakadt fekete farmer, és ódivatú kockás ing, baseball sapka volt rajta. A pánikom azonnal iszonyatos dühbe ment át, - s mintha ez lett volna a cél - lábaim szabad utat kaptak, é s elindultam felé, hogy megmondjam neki a magamét. Lassan, de határozottan szeltem a köztünk lévő kilométereknek tűnő távolságot.


Közeledő lépteim hallatára megfordult a férfi. Azonnal megálltam, s lábaim ismét földbe gyökereztek. Arcából nem láttam sokat a gyér megvilágítás miatt, de a sötétben a szeme, mint a macskáknak, világított. Nem is. Inkább izzott. Zöld színű szeme beleégett az enyémbe. Tekintetéből nem olvastam ki semmit, de azt tudtam, hogy menekülnöm kell. De nem tudtam.


Ismét segítségért kiáltottam, de mint az előbb, most se jött ki semmi a számon. A félelem teljesen úrrá lett rajtam, s ekkor az ismeretlen ismerős elindult felém. Szeme még mindig az enyémbe mélyedt, s az eddig oly soknak vélt távolságot, három lépésből átszelte. A félelemtől az adrenalin csak úgy termelődött bennem, s szívem a torkomban dobogott. Egy lépés választott el tőle, de azt is azonnal átszelte, s hajamat oldalra söpörte. Értetlenül néztem rá, de szeméből csak az elszántság volt kiolvasható. Nem tudtam mire készül, de ha tudtam volna, se tehettem volna ellene semmit se. Tehetetlen áldozat vagyok, s ő ki tudja, hogy ki. Lehet, hogy egy gyilkos, vagy Isten tudja, hogy mi.


Az után a dolgok, mint egy gyorsított film, úgy folyt le előttem. Az idegen immár kissé világosabb arcán szája mosolyra húzódott, s ez által kibuktak a hosszura nőtt szemfogai. A sokktól, ha akartam volna se tudtam volna elfutni, hisz a lábam még jobban földbe gyökerezett, majd utolsó sujtásként hamar utolért a vég. Az idegen hosszú metszőfogait egy pillanat alatt belemélyesztette a nyakamba. Minden elsötétült.

Zihálva ébredtem. Kész agyrém. Álmomra tisztán emlékeztem, de nem tudtam mire vélni. Mit keres az a férfi benne? Egyáltalán mi volt ez az egész? Vámpírok nem léteznek, de mégis olyan élethű volt, hogy majdnem szívinfarktust kaptam. Gyönyörű kékeszöld szemei, hogy lehetnek, hisz nem is láttam őket? És mi az, hogy gyönyörű? Undorodom attól a férfitól. A pokol legmélyebb bugyrában a helye! De vajon akkor miért pont ezt álmodtam meg?

Na jó. Ez csak egy álom. Általában az álmok nem válnak valóra szóval semmi értelme ezen rágódnom. Biztos a tegnap reggeli és délutáni incidenseket összerakta az agyam és ezt kellett álmodnom. Ennyi. Nem kell túlbonyolítani.

Gyorsan felkeltem, majd kezdetét vette a reggeli rutin: fürdőszobába be-ki, ruha le-fel, reggeli készítés, Marion felkeltése, elvinni őt az oviba, majd munkába állni. Mindez kevesebb, mint 2 óra alatt. Esküszöm, valami díjat érdemelnék, de lehet, hogy hamarosan meg is kapom a sokévnyi munka jutalmát. Nem tervezek, majd délután minden kiderül.

U.I.:  Remélem, hogy tetszett. Valószínűleg a szombati O.N.L.I.L. következő része tolódik, mert hazajön a tesóm barátja külföldről és vele kell egy picit foglalkozni. :) Igyekszem, de szólok előre, hogyha mégse lesz fenn a 8. fejezet. :)

2011. augusztus 7., vasárnap

2. könyv - Az új élet küszöbén - 7. fejezet

Ismét itt vagyok. Vége a vakációmnak, s nem lesz már több Helyzetjelentés, pedig milyen poénos lett az első. Na de mindegy is. Őszintén szólva nem sokat írtam az elmúlt pár héten. Én azt hittem pedig nem. Inkább csak vázlatféleségek lettek az irományaim, hisz ma elég sokáig kellett még bővítgetnem, hogy elfogadhatónak találjam. Egy két dolgot megtanultam az alatt az írás nélkül eltöltött idő alatt. Sokat olvastam és pár dolgot megfigyeltem:
1. Nem a fejezetek hossza határozza meg egy könyv sikerességét, hanem a tartalom.
2. Nem csak a boldog vég érinti meg az ember szívét. Ott van az a csúf halál is, ami néha akaratlanul is bekopogtat az ajtón. Nem szabad róla sem elfeledkezni.
3. Ne a történetet ítéld meg, hanem az érzéseket, amiket kivált belőled. Csak akkor jó egy író, ha rá tud venni téged arra, hogy összeborzong a rémisztő leírásokon, nevess egy kellemetlen szituáción, amit a főszereplő él át vagy sírj, mikor már te is érzed, hogy a fájdalom átjárja a tested. (Én még messze állok ettől, de próbálkozom.)
4. A helyesírás csak másodlagos dolog. Csak az számít, hogy az olvasó értse, s elképzelje a te megírt világodat. Más nem számít.
Én ennek a pár pontnak a segítségével fogok tovább haladni. Ezeket szem előtt tartva fogom írni a következő fejezeteket, s remélem, hogy egyszer majd nekem is sikerül beírnom magam a történelem könyvekbe...Na jó, legyen inkább irodalom könyv...
U.I.: Remélem, tetszik ez a fejezet is és kapok egy két jó esetleg rossz szót. :)
U.I.2: LVJ következő része szerdán érkezik.
Ciao, Birbus
Mi lenne, ha kitörölnék mindent amit tettem
És egy mozdulattal elsöppörném mindezt körülöttem.
Ha egy napot másként élnék meg, a múltamban csak egyet,
Talán én is úgy élhetnék, ahogy mások ezt az egyet.
Nem látom már meg, de néha gondolok még arra,
Mi lett volna, ha a kezdeteknél nem fordulok balra.
Ha könyebb úton indulok el, az életemmel szemben,
Talán más lennék és nem jutottam, volna ilyen messze.
Children of Distance - Mi lenne ha...

Charlie
- Ideje lenne végre már enned valamit. - Két hete, hogy befogadtam legkedvesebb unokahúgom, s mióta itt van, mindig csak csipegeti az ételt. Rettenetesen lesoványodott, arca beesett. A benti gubbasztás miatt fehér bőre most még jobban hasonlít egy porcelánbabáéra.


- Nem kérek. Nem vagyok éhes. – Lehajtott fejjel ült tovább a konyhaasztal mellett.

- Barbi nézz magadra! Kell enned! Ez nem kérés, hanem parancs. Elegem van ebből. Befogadtalak, nem kérdeztem semmit se. Laciéknak nem szóltam, hogy itt vagy, pedig kerestek, s tudod, hogy anyád milyen ideges tud lenni. Bujtatlak a világ elől, de nem tudom, hogy miért. Az időm és a türelmem véges. Elegem van abból, hogy állandóan csak fekszel, s a semmit tevés tönkretesz.

- Drágám hagyd. – Nejem próbált csitítani, de most már tényleg elfogyott a türelmem.

- Nem hagyom! Úgy szeretlek, mint a saját lányomat. A szívem szakadt meg, mikor megláttalak a reptéren, s most is, mikor látom, valami nyomaszt, belülről emészt fel. Mond el, hogy mi történt. Segíteni szeretnék. - Lassan rám emelte tekintetét, amiből rettenetes nagy fájdalmat és szomorúságot tudtam csak kiolvasni. Sehol a régi boldogság apró szikrája. Tekintetét azonnal lekapta rólam, majd mindentudóan nejemre nézett.

- Elvesztette a kisbabáját.

- Mi? - Vele ez nem történhetett meg. Őszintén szólva kisebb sokkot kaptam mikor megtudtam, hogy gyermeket vár, de ami neki boldogságot okoz, az nekem is. De most már tudom, hogy miért ilyen bezárkózott, s hogy miért nem boldog. - Sajnálom drágám. - Épp öleltem volna meg, de befutott előlem a szobájába.

- Most hagyd.

- Miért nem szoltál?

- Megkért rá, hogy tartsam előtted titokban.

- Titokban tartani? Mégis meddig? Jobb lett volna, ha tudok róla, akkor legalább tudtam volna segíteni neki. Orvoshoz is kell vinni.

- Szerinted könnyű neki erről beszélni? Mellesleg már mindent elrendeztem. A londoni korházból „szökött” ide. Felhívtam őket, s mondták, hogy nem lesz semmi probléma belőle. Már amúgy is kész volt a zárójelentés. Csak az éjszakát kellett volna benn töltenie, de eljött. Spontán vetélés volt. Nem kellett műteni, de mondták, hogy nagyon figyeljünk rá. Nehéz volt elintézni, hogy ne szóljanak senkinek se, de megoldottam.

- Rendben, de miért pont hozzánk jött?

- Most ezt komolyan kérdezed? Gondolkozz! Segítségért, s vigaszért. Mindenki tud a próbálkozásainkról. Én tudom, hogy milyen érzés elveszíteni egy babát, tudom, hogy milyen mocskosnak, s gyilkosnak érezni magam.

- De drágám nem tehetsz róla. – Nem csak ő volt a hibás. Egyszerűen nekünk nem adódhat eg egy közös gyermek. Ezzel kell együtt élnünk, s ezt el kell fogadnunk.

- Tudom, de ő még nem. Nekem mindig is ott voltál te.

- Mi van Roberttel?

- Nem mondott róla sokat, de azt biztosra tudom, hogy Ő se tudja, hogy itt van.

- Még szép. Nem is fogja megtudni. Kezdetektől fogva óvtam ettől a szeméttől, de nem hitt nekem. Ki tudja, hogy mit művelt vele.

- Jaj Charlie ne kombinálj. Tisztára olyan vagy, mint Barbi. A sok stressz miatt ment el a baba.

- És vajon azt a sok stresszt ki váltotta ki?! Robert tette tönkre, s ezt csak így nem fogom hagyni.

- Mit tennél? Lejáratod a média előtt? Nem teheted ezt. Bármennyire is hihetetlen, Barbi se szeretné ezt. Láttad a kezét? Rajta van a gyűrű. Emlékezni akar rá, mert szereti, csak nehéz neki, mert közben magát okolja a történtekért.

- Nem szeretheti. – Ha megtalálom az a kölyköt, esküszöm, kiherélem.

- Őszintén mit akarsz tenni? Ez nem William Shakespeare Rómeó és Júlia szerelmi drámája.

- Majd meglátjuk.

Barbi
Bárki is játszik most velem kegyetlen játékot, azt kérem, hagyja abba. Lassan beleörülök.

Rettegek a reggeltől, mert akkor eszembe jut, hogy Ő már nincs mellettem, s rájövök, hogy Őt elvesztettem. Minden reggel csalódnom kell. Mindent tönkretettem, s mim maradt? Semmi, csak a nyamvadt életem, melyet félek eldobni, pedig milyen egyszerű lenne levetni magam egy hídról vagy csak kinyitni a gyógyszeres szekrényt és pár altatót bevenni.

De nem teszem, mert félek. Félek elmenni, félek itt hagyni a nyomorúságom, inkább szenvedek. Talán ez a legjobb büntetés számomra.

Huszonegy éves korára mit kíván az ember? Nem tudom, de az biztos, nem azt, ami nekem jutott. Az biztos, hogy a boldogságban úszkáltam, s magaménak tudhattam a világ leg szeretettre méltóbb emberét, de közben felszállt a rózsaszín köd, s megláttam a valóságot, de már késő volt, hisz hibáztam: magamat és hátralévő életem odaadtam Neki. Boldogok voltunk, majd, mint áldozatára az oroszlán, lecsapott ránk a múlt. Keserűbbnél-keserűbb fekete foltok fedték fel magukat, melyek megmérgeztek Minket.

Aztán egy nap azon eszméltem fel, hogy fekszem egy korházi szobában, körülöttem nyüzsgő emberek. Nézek, de semmit sem észlelek, de egy pontot tisztán kiveszek. Ő ott ül a sarokban kifelé bámul az ablakon. Arca érzelemmentesen kémleli a borús eget, mely fölénk tornyosult. Abban a pillanatban tudtam, hogy eddigi napjaim csak egy álom volt, átélt képzeletvilág, melyből felébredtem. De ébredésem keserűbb volt bárminél, hisz Őt elhagytam, s mielőtt még Ő megszülethetett volna, elvesztettem, megöltem.

Menekülnöm kellett. Ez maradt már csak meg a régi életemből. Először menekültem mások pillanata elöl, majd előle, hisz képtelen lettem volna tovább játszani a szerepem. Menekültem a korházból, majd Londonból egészen idáig New Yorkig. Hátrahagytam mindent, s egyedül csak egy váltóruhával eljöttem az ismeretlenbe a gondok. Hamarosan itt is át kellett élnem a fájdalmat, fel kellett idéznem az elvesztés görcsinek érzését, s a sírás visszatérő sós ízét. Mesélnem kellett, mert kérték, de közben nem is sejtették, hogy ismét csak egy kést döfnek a szívembe. Tűröm. Legalább is egy darabig, míg a marcangoló fájdalom teljesen fel nem emészt, s a sírásom el nem apad, míg mindennek vége nem lesz.

Több napja, hete, hónapja hogy itt vagyok. Nem tudom. Időérzékem elszállt. Nem is érdekel. Most, is mint mindig ideiglenes szobám legeldugottabb sarkában ülök, s gondolkozom. Minden napom sablonszerű. Felkelek, vagy csak kinyitom a szemem a kihagyott vagy átsírt éjszaka után. Lezuhanyozok, de a mocsok nem jön le rólam. Hiába is akarom, de nem sikerül. Levakarhatatlanul rám égett a bűn. Régi itt hagyott ruháimat felveszem, majd elfoglalom a helyem a sarkomban.

Figyelem az ablakon keresztül a nyüzsgő New Yorkot, ahol régen annyiszor töltöttem az időmet testvéremmel, s ahol mindig feltaláltuk magunkat, de most csak itt benn gubbasztok a szobában, s csak nézek kifele. Eltűnt a város varázsa. Mára értékét vesztette szememben. Inkább csak egy zavaroktól átszőtt hely ez, hova utolsó lehetősség híján menekültem. Itt már nem vár rám semmi boldogság. Hiába keresem, már itt se találhatom régi énem. Mára már azt se tudom, hogy ki vagyok valójában. Mindig máshoz igazodtam, s sose éltem igazán. Mindig lekötöttem magam valamihez vagy valakihez. Most ennek iszom a levét, de mégis érzem, hogy valahonnan nagyon mélyről vissza kell szereznem a régi énem, azt a lányt, aki nem sírt mikor megbántottak, s nem tört darabokra a szíve, mikor elvesztett valamit. A gyermekem elvesztése nem mérhető egy plüss vagy bármi hasonló elvesztéséhez, de ez ellen már nem tehetek semmit se.

Vissza kell építenem magam köré a falat, melyet pár évvel ezelőtt leromboltak. Az védett meg minden érzelmi bukástól, de most nincs és mennyi rossz történt velem az óta. Magamra kell ismét öltenem a maszkot, mellyel mindenkit áltattam, s mellyel, mindenkivel elhitettem anno, hogy milyen jó nekem. Pedig voltak olyan napjaim, mikor azt éreztem, hogy itt a vége, feladom, de a többiek mindig csak a mosolyom látta, s mikor egyedül voltam akkor se hagytam el magam, hisz magamnak is hazudtam. Elhitettem magammal is, hogy jól vagyok, pedig a kesetűség majd megfojtott. Most is ugyan ezt teszem. Megpróbálom elhitetni magamnak, hogy a dolgok meg sem történtek, s talán egyszer majd könnyebb lesz a szívem.

Letöröltem arcomon végigfolyó könnyeim, s most, már ha kérdezik, mi van velem, elmondom, hogy meg vagyok, s ha tudni akarják mi történt Velünk, hát hallgatok. Beszélni róla nem, de elhitetni, hogy nem fáj, azt tudom. Túllépni az elvesztésén talán sohasem fogok, de elfogadom a tényt, hogy boldog sohasem lehetek.

- Szia kincsem, beszélhetnénk? – Halk kopogás után nagynéném lépett be az ajtómon. Ő volt talán az egyetlen nő a közelemben, aki megtapasztalhatta azt a fájdalmat, amit én. Most egyedül csak ő maradt nekem, hogy segítsen. Ezért is vagyok itt.

- Igen. – Válaszoltam, de csak egy elfúló sóhajnak tűnt az egész. Alig maradt már bennem élet. Mintha csak a szellemem létezne, s a testem lassan kezdene elhagyni, de ezt is csak magamnak köszönhetem.

Leült az ágyam szélére, velem szembe, s csak nézett. Nézett a semmibe, s gondolkozott. Ismerős. Pont ezt teszem én is. Családi vonás.

- Tudom, hogy számodra fáj erről beszélni és megértem, ha időre van szükséged, de mi lenne, ha nekem mesélnél egy kicsit? Hidd el sokkal jobb lesz. Mond el mit éreztél. – Tudtam, hogy neki igaza van, de mégis hogy álljak neki? Magamban is nehéz visszaidézni az egészet, nem, hogy másnak is elmondani, de mi van, ha igaza van, és ez segít?

Lassan megpróbáltam összeszedtem magam. Tudtam, hogy könnyek nélkül nem tudok erről beszélni, de megpróbáltam, de már az elején eltört a mécses, s patakokban kezdtek el folyni szememből a könnyek, s a felidézett emlékek hatására szívemet ismét az ismerős fájdalom járta át.

- Amikor belém nyílalt a fájdalom és láttam, hogy vérzek tudtam, hogy innen már nincs vissza út. Ijedtnek és tehetetlennek éreztem magam. Egyszerűen képtelen voltam megakadályozni, hogy megtörténjen. Egész idő alatt mialatt benn voltam a korházba csak önmagam árnyéka voltam. Hallottam, s néztem mindent, de semmit sem érzékeltem. Az elvesztés gyötrelme ködként telepedett rám, s úgy érzem, hogy még most sincs belőle szabadulás. Az orvos sajnálattól csengő szavait még ma is tisztán hallom. Tisztán emlékszem minden szavára, amit mondott nekem, bár tudtam már akkor is, hogy felesleges is bármit is mondania, mert tudtam, hogy már vége. Ennyi volt. Azt éreztem, s érzem, hogy óriási fájdalom szakadt rám, s nincs kiút. Kell idő, hogy eltemessem magamban a fájdalmat, de az egyik énem nem szeretné. A másik énem érezni akarja a fájdalmat, az elszigeteltséget, s a magányt, hisz, hogy tudnék így kilépni a világba? Szégyentelen vagyok.

- Ne mondj ilyen butaságokat.

- Ezek nem butaságok. Ezt érzem.

- Tudom, de akkor se érezd magad így.

- Miért? Kit hibáztassak, ha nem magam? Én tehetek arról, hogy meghalt.

- Ne hibáztass senkit se. Ennek meg kellett történnie.

- Dehogy is. Én tettem tönkre az életem azzal, hogy leálltam Vele. Ha nem költözök Londonba, akkor még most is otthon lennék, s talán már rég egyetemre járnék. Tönkretettem az életem.

- Még van esélyed változtatni, de először túl kell lenned a gyászon, s utána tiszta fejjel kell gondolkoznod.

- Hiába akarom nem sikerül. Próbálok gondolataimat másfele terelni, de valahogy mindig csak az jut az eszembe, ahogy már a karomba tartom gyönge kis testét, s érzem szívének ütemes dobogását. Ehelyett most itt vagyok végtelenül a fájdalommal szembe.

- Én itt vagyok és még sokan mások. Miért nem beszélsz Ro…

- Ne.. ne mond ki a nevét. – Nem is tudom, hogy miért, de még Rá gondolni is fájt. Talán az Ő elvesztése volt a legrosszabb. Fáj, amit vele tettem, de amit Ő velem, az sokkal jobban kínoz bármi másnál. - Ne kínozz. Az Ő életét is tönkre tettem. El kell, hogy felejtsem, s hogy ő is ugyan ezt tegye.

- Tisztába vagy vele, hogy, ha ezt teszed, akkor elköveted életed legnagyobb hibáját?

- Azt már rég elkövettem, mikor igent mondtam neki. Hátat kellett volna fordítanom neki, s ki kellett volna sétálnom az ajtón. Ott kellett volna hagynom.

- De hisz boldog vagy vele.

- Csak voltam. Te nem tudod, hogy milyen azon izgulni, hogy mikor derül ki még egy eltitkolt dolog Charlireról, hát én ezzel az érzéssel éltem szinte minden nap. Bevallom, nem vagyok könnyű eset, de, ha még az elején tisztázta volna velem a dolgokat, akkor talán semmi sem történt volna meg. Talán össze se jöttünk volna. De ha mégis, akkor nem idegeskedtem volna annyit. Talán most még mindig terhes lennék, s a gyerekünkről álmodoznék, de azok az álmok nem rémálmok lennének, hanem boldog jövőképek.

- Nem gondolom, hogy szánt szándékkal titkolta előtte a dolgokat.

- Pedig elhiheted. Te azért elmondtad volna Charlienak, ha előtte valaki már eljegyzett, nem?

- Persze, de Ő is? – Látszott a döbbenet az arcán. Ki várta volna el pont Tőle ezt? Senki.

- Igen. Valami Nina nevezetű lánnyal már állt olyan szoros kapcsolatban, hogy megkérje a kezét. Őt is hitegette azzal, hogy szereti, s talán szerette is. És ki vagyok én? Egy pótlék, akivel kedve szerint játszadozott, s ha úgy esett neki jól tönkretett.

- Neked is volt már előtte kapcsolatod.

- Igen, de én mindnet elmondtam neki, sőt én komolyan gondoltam vele a dolgokat, nem, mint ő. Szerettem, s ő is engem, de csak elhitette. Szerelmes férfi az olyan, aki otthon hagyja a jegyesét egyedül, mikor terhes és inkább elmegy forgatni valami nyamvadt filmet? Odaadtam magam neki. Ő volt eddigi életem egyetlen szerelme, s ez így is marad. Selejtes vagyok. Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek.

- Marhaság. Felkelni. Megyünk. – Magabiztossággal, s kissé ingerülten ejtette ki a szavakat. Megrémültem. Olívia mindig is a nyugalom példaképe volt. Sose láttam még őt ilyennek.

- Hova?

- El itthonról.

- Én nem akarok. Adj még egy kis időt. Szükségem van rá.

- Kaptál eleget. Látom rajtad, hogy a segítségem nélkül már nem tudsz felkelni a padlóról. Hát nyújtom a kezem, s fogadd el. Együtt leküzdjük a rosszat, s magadra találhatsz.

U.I.3: Itt van pár mellékszereplő képe. Tudtom szerint még Charlieról és Olivíáról nem raktam fel képeket.
Olívia - Nagynéni

Charlie - Nagybácsi .. ;) :D
U.I.4: Egy bejegyzéssel lejebb megtaláljátok a köszönetnyílvánításomat és az éves összefogalaót. :D

Egy év ... köszönöm ....

Egy év. Ti ezt el tudjátok képzelni? Egy éve, hogy nekiálltam megírni az One new life in London című történetemet, s mára már a 37. fejezetnél tartok, amiből az első 30 fejezet lezárta a kezdeteket, s most a szebb jövő felé kalauzollak titeket. De mindez nem jöhetett volna létre apukám örökölt „tehetsége” nélkül. Nem mondom azt, hogy amit csinálom 100%-ig tökéletes, de addig, amíg van érdeklődés a történet iránt, s ott lesznek a barátaim – a Csapat -, akik támogatnak, nem hagyom abba.
Nagyon sokat köszönhetek a Csapatnak. Legelőször is a barátságukat. Nélkülük nem is lennék az, aki vagyok. Igaz beleegyezésük nélkül lettek a történetem szereplői, mára szinte egytől egyik olvassák, s szerintem már nem bánják, hogy mégis szerepelnek ebben a történetben, s véleményükkel, ötletükkel, ők is hozzáadtak a folyatásokhoz. Köszönöm.
És ott vagytok ti drága ismeretlen, ismerős olvasok. Érzem, hogy ti vagytok többen. Sose tettem kötelezővé a véleménynyilvánítást, de néha-néha kaptam kedves kommenteket tőletek. Nagyon sokat számítottak a kedves és biztató szavak. Ti talán nem is értékelitek olyan nagyra, de aki már írt történetet, az igen is tudja, hogy nagyon jó kapni egy két biztató szavat, vagy esetleg negatív kritikát. Köszönöm nektek: titzy, Repcsi, csibimoon, Kiki95, Stefi, Lil, liri17. Köszönöm, hogy egykor írtatok, hogy közületek van, aki még mindig ír nekem. Nem ismerlek titeket, de a szívembe zártátok magatokat.
Drága rendszeres olvasók! Köszönöm, hogy már 20an vagytok. Örülök, hogy ennyire tetszik nektek a történet, hogy még képesek vagytok a történet rendszeres olvasói lenni. Remélem a jövőben a számotok gyarapodni fog és, ha lesz időtők, akkor néha majd komiztok is.
Kedves névtelenségbe burkolózó többiek! Sziasztok. Gondoltam nektek is köszönök, hisz ti is sokan vagytok. Tegnap mindössze 88an néztétek meg az oldalt. Ebből, ha nagyon akarom, akkor mind a 20 rendszeres olvasó ide látogatott, de még mindig maradt 68 ismeretlen. Ezek ti vagytok. Köszönöm nektek is azt, hogy talán csak egy röpke pillanatra is, de itt voltatok.
Most jöjjön egy kis statisztika:
Oldalmegjelenítések száma ma : 34 (15:51)
Oldalmegjelenítések száma tegnap : 88
Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban : 1 940
Oldalmegjelenítési előzmények (összes) : 17 516
Úgy gondolom, hogy ez nagyon szép teljesítmény. Köszönöm.
Legtöbbet megjelenített fejezet a 11. volt. 285 oldalmegjelenítés. Nagy szám. Utána olvastam és már tudom, vagyis sejtem, hogy miért tetszik annyira. Persze, hogy a 18as tartalmú volt. Ti kis perverzek.
Ez a táblázat volt számomra a legmegdöbbentőbb, s mégis szívmelengető:
Oldalmegjelenítések száma országonként
Magyarország : 16 107
Dánia : 351
Szlovákia : 274
Egyesült Királyság : 228
Románia : 123
Egyesült Államok : 109
Németország : 104
Ausztria : 33
Olaszország : 15
Szerbia : 15
Biztosra veszem, hogy a többség csak a véletlenek útján került ide, de akad közöttük olyan, aki visszajön és olvassa az írásaimat. Köszönöm nektek a lehetőséget, hogy alkothattam valami olyasmit, ami talán fennmarad, s minek segítségévvel, kicsit kiléphetek az árnyékból. Egyet jegyezzetek meg: Olvasni nem szégyen, s ha kedved tartja, hát írj, még, ha csak magadnak is!
P.S.: I love you….
U.I.2: Ezt majdnem kihagytam:
Rob és Barbi.
Ez az általam kreált kép talán sejtet valamit a hamarosan felkerülő fejezetből. Mégegyszer köszönök Mindent!
Ciao, Birbus