2011. július 27., szerda

Helyzetjelentés...2

Úgy gondoltam, hogy öt nap után ismét jövők és írok nektek egy-kettő elgondolkoztató dologról. :)
Először is tisztáznék pár dolgot. Az a két hét, amit én kivettem szabinak, az nagyon bő határok között van értve, szóval a következő rész augusztus 7-én jön. Először még azt hittem, hogy ez pont két hét lesz, de elfelejtettem, hogy a július 31 napos. Van ez így, legalább is nálam. :D Mellesleg jobb is, hogy kicsit pontatlan vagyok, hisz anyumnak segítenem kell, szóval ez a hetem a munkáról szól. Pihenés ohne.
Másodszor pedig intés képen szeretnék írni a szülőkkel való információ megosztásról. Rátérek a lényegre. Néha amikor már tényleg semmi nem köt le, előveszem a mobilom és játszok rajta a Jewelsszel. Ha más nincs, akkor tényleg nagyon jó kis játék. Először a nővérkémnek mutattam meg. Rögtön beleszeretett. Utána jött apu. Szerelem volt első látásra, majd anyum, igen-igen, anyum is rászokott. Gyerekek ez kész agyrém. Reggel felkelek apám játszik vele. Délután anyu kezébe látom a mobilom, játszik. Este pedig a nővérem szórakozik vele, majd lefekvés előtt odanyomja a kezembe, hogy le van merülve a telefonom. Mondhatom szép. Tanulság? Mindenki szűrje le saját magának. Az tuti, hogy hamarosan új aksit kell vennem a mobilomba, mert ezt nem fogja sokáig kibírni.

A játék...
Harmadszor, hogy legyen egy kis Robert a bejegyzésben, kaptok egy két általam készített animációt. Ugye milyen édes a mi kis/nagy Robunk? :D
Kedvenc :D Az az arckifejezés.. ;)
Ciao, Birbus

2011. július 22., péntek

Helyzetjelentés...1

Nehéz az elszakadás. :) Két napja, hogy könnyes búcsút vettem tőletek, s már megint itt vagyok. Normális ez? Szívemhez nőtt ez az oldal és minden ezzel kapcsolatos dolog. A szünetem nagyon izgalmasan telik. Írok és közben érdekes kalandokba bonyolódom. :D

Na de most amiért jelentkeztem az Mr. Pattinsonunk haja. Leszögezném, hogy nekem úgy tökéletes Ő ahogy van, na de azért ez az új séró valami borzalom. Én a sugárzó szemébe és a formás fenekébe szerettem bele, de a túrni való haja is rettentően sexi ...VOLT. Tudom én, hogy a Cosmopolis miatt lett olyan amilyen, de értesüléseim szerint már végeztek a forgatással. Hát, akkor kérem szépen vágasd már le rendesen a hajad, mert a fél világ rajtad röhög, a másik fele meg a sok hülye rajongón, aki még így is egy tökéletes pasinak tart. Ha neked nem megy, akkor szerzek egy nullás gépet, s letolom a hajad.. Na akkor igazán különleges leszel.
Ez az arc kifejezés GYILKOL... :D
Ilyen hajjal is képes a haját túrni. Mondhatom szép. :D DE az a mosoly...kárpótol mindenért. :) *.*
Legközelebb, ha nem rendes frizurával jelenik meg, akkor én kirohanok a világból. Remélem ebben nincs benn KStew keze....
Ciao, Birbus

2011. július 20., szerda

Nyár...vakáció

Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Petőfi Sándor
Itt a nyár és bevallásom szerint Magyarország legszebb térségében lakom, a Balaton mellett. Nem felvágásképpen szeretném mondani, de ha kilépek az ajtón, akkor színte már lábat is moshatok a Balcsiba. (Kis túlzással, de igaz. :)) 17 éve ebben a gyönyörű tájban gyönyörködhetek, de ahelyett, hogy ezt tenném, máshova vágyom, s nem becsülöm meg azt a csodálatos ajándékot amit kaptam. Ti kicsiny országunk távolvi pontjából - jobb esetben - ide jöttök nyaralni, én meg máshova, csak, hogy ne legyek ebben az unalmas környezetben.
Félre ne értsétek! Nem siránkozni akarok, csak felvezetem a bejelentenivalóm. :D Lényegre térek. Két hétig kicsit én is szeretném élvezni egy picit a nyarat. Szabit veszek ki, ha megengeditek?! Kell egy kis idő, hogy pihenjek, kell egy kis idő, hogy egy olyan környezetből meríthessek ihletet, ami itt van nekem egy köpésre. Az írást semmi pénzért nem hagyom abba, sőt a két hét folyamán folyamatosan írok, de arra, hogy ne kelljen csekkolnom állandóan az oldalt és ne legyen ennem az a szorongás a visszajelzések miatt. Kell egy kis semmittevés, egy kis lazulás.

Remélem megértetek és mikor visszatérek a folytatásokkal, akkor nem arra kell visszatérnem, hogy már senkit se érdekel Rob és Barbi története és rossz néven venném, ha már a LVJ se érdekelne titeket. :)
Szóval augusztus 7-én jövök és hozom a folytatásokat, mellesleg akkor lesz a történet - One new life in London - egy éves évordulója!! :D
U.I.: Ne hiányoljatok ám annyira! Ha unatkoztok, akkor emeljétek le a polcról az Alkonyatot és olvassátok el még egyszer! :D Vagy tartsatok Alkonyat maratont és nézzétek meg az eddigi összes részt egy délután.
U.I.2: Néha azért benézek! Nem eladni a házat! Majd hozok Mr. Tökéletesférfinkról képeket, csak, hogy csorgathassátok a nyálatokat és álmodozhassatok!
A fiú rohan, hogy meglelje álmai összetört fehér szilánkját, mert ha elengedi kezei közül, akkor eltűnik a távoli szél hangjai között. A jóság, melyet egyszer látott, már eltűnt örökre. Megy előre magányosan, csak a lábai elé nézve. Örökké azt a daloló hangot hallgatta, mely a reggellel eltűnt.
Air című film
Ciao, Birbus 

2011. július 17., vasárnap

2. könyv - Az új élet küszöbén - 6. fejezet

Csak annyit fűznék hozzá ehhez a fejezethez, hogy a tesóm válasza igen volt... Nem lett hosszú, de annál érzelem dúsabb..
U.I.: Szerdán jön a LPJ következő fejezete.
U.I.2: Pipáknak, kominak nagyon tudok örülni. :)
U.I.3: A búcsúlevél kissé hosszú és kusza lett. Sajnálom, de nem az én asztalom az ilyesmi, sőt még egy kis segítség is kellett a megírásához. :/
Ciao, Birbus

Hát, baby-baby, én hagylak menni,
nem segít a fájdalom,
egy könnycsepp sincs az arcomon.
Kérve kérni, összenézni,
vesztes volnék jól tudom,
legördülni nem hagyom.

Robert

Elmegyek, de magammal elviszem emléked. Fáj ez az óra, fáj ez a nap, tudom, hogy már nem látlak soha többet. Nem fogom megvárni, hogy az emberek majd sajnálkozva súgjanak össze a hátam mögött. Nem akarom, hogy én legyek a példa arra, miként tudja valaki tönkretenni az életét egy férfi miatt, inkább csak elmegyek.
Sírok. Nem csak a szemem, de még a szívem is könnyezik. Nem akartam ezt, azt reméltem, te leszel az utolsó kivel leélhetem életem, s reméltem, hogy már megtaláltalak. Nem is lesz több, ebben biztos vagyok, de te se maradsz már meg nekem.
Talán ezt sem kellene tennem, de bátor leszek. Nincs jogom tönkretenni az életed, de nem bírom ki, hogy ne írjak pár sort neked.
Nem lett volna szabad eddig eljutnunk. Nem szabadott volna beléd szeretnem. Te nem álltál még egy kapcsolatra készen, hisz titkolóztál előttem. Köszönöm, hogy szerethettelek, de egy világot törtél össze bennem. Meg tört a szívem,s elhagyott a  remény. Én megtettem Érted egy csomó dolgot, feladtam Érted ezt-az, szeretgettelek, s minden Rád áldozott gondolattal, nappal, héttel, hónappal értékesebb lettél számomra. Szeretetből, szívből tettem mindent, s teszem most is ezzel a búcsúlevéllel.
Ne bántsál engem. Ne nézz rám csúnyán, azért mert bennem csalódtál. Csalódnod kellett hisz így hozta a sors, ami köztünk volt az csupán csak álom volt.
Azt akarom, hogy sose felejts el. Az én szemem jusson eszedbe, ha az égre nézel, rám gondolj, bárki is érjen hozzád. Bene leszek minden pillanatodban, mint te mos az enyémben, de ne! Inkább felejts el! Felejts el engem, ne is gondolj rám. Ne mond, hogy valaha is ismertél engem. Szeressen téged más nálam jobban! Légy vőlegény, ha eljön majd az idő. Az oltár előtt és hulló könnyek közt valj másnak esküt.
Fáj most a szíved, ha levelem olvasod?  Talán rám se gondolsz, hogy én most sírok!? Harag van ennem, s a keserűség mardossa belsőm, hisz elvesztettem mindazt, ami nekem a világot jelentette: babánkat, s hamarosan téged.
Rettenetesen sok fájdalmat okoztunk egymásnak és most mindent tönkretettem. Először téged, hisz neked nem egy ilyen átlag lány kell. Hiába tagadod, a te helyed a médiában van és ebben hátráltattalak, de most vége. Élj, hisz már nem jövök vissza. Nincs miért. Megöltem őt.. Megöltem!
Én-e levelemben mindent elmondtam neked.

Búcsúzom tőled, szia édesem!

Már vagy ezredszerre olvasom szerelmem utolsó levelét, melyet hátrahagyott. Elment. Itt hagyott. Örökre.

Pár napig még reménykedtem, hogy csak egy jó vicc ez, s majd belép az ajtón.. de nem. Lassan négy hónapja, hogy már nincs mellettem. Nem ölelhetem magamhoz, nem becézgethetem, nem szerethetem. Magamra maradtam bánatomban és ezt csak magamnak köszönhetem.

Először azt se tudtam, hogy mi ez. Utolsó nekem szánt levelét szorongattam kezemben, s reméltem, hogy ez  csak egy álom, s egyszer csak felébredek. De nem. Nem lehet minden úgy, ahogy én elképzelem. Miért nem lehet az ember csak úgy veszteség nélkül boldog? Miért kell mindig szenvednünk? És miért kell így fizetni a sok szép pillanatért? Miért pont Ő és miért pont én?

Mikor itthon voltam vele ara a hétvégére úgy gondoltam, hogy minden rendben. Boldogabb, de kissé gondterhelten mentem vissza forgatni. Semmi jele nem volt annak, hogy ilyen megeshet, de nem is sok időm volt rá. Hiába hiszi, hogy ő a hibás, én tettem mindent tönkre. Megígértem, hogy mellette leszek és segítem, de helyette elmentem a világ másik végébe forgatni. Milyen ember az ilyen? Hazug vagyok és a hazugságommal megöltem őt.

Ő volt számomra az igazi. Elfogadott, úgy ahogy vagyok. Ő nem a pénzemért vagy a hírnevemért szeretett. Ő engem akart, a kicsit se tökéletes Robert Pattinsont, de lehet, hogy mindent félreértett? Szerelmem iránta sose ingott meg, de mégis érződik a szavából, hogy kételkedett. Érthető, hisz életem sötétebb foltjait próbáltam elrejteni, hisz nem csak számára, de még számomra is fájó lett volna rájuk visszaemlékezni.

De most, hogy elment más lettem. Magamba fordultam, s ittam, vedeltem. Maradék józan eszem is eltünt, mikor az utolsó esély, elszállt. Nem lelem többé meg őt, s soha többé nem lelek hozzá hasonlót. Vele terveztem a hátralévő életem. Mellette szerettem volna életem leélni, de mindez egyik pillanatról a másikra összedőlt, mint a kártya vár.

Csak a családom miatt álltam fel a padlóról, de ez is csak a látszat, ami rajtam van. Soha többé nem leszek már boldog, de mást már nem szeretnék elveszíteni. Így is keserű minden nap nélküle ébredni, s már nem lehetek az aki hazamegy, s otthon várja szerelme, hizs már az ölelő kar máshol van, már nem velem.

Miért nem adom még fel? Reménykedem, hogy mégis csak rémálom ez, melyből ébredek, s szerelmem ott lesz mellettem és kacagunk együtt ezen a képtelen képzeten.

Homályos tekintetem még egyszer végigfuttattam a nappalin, majd utolsó nekem címzett levelét a zsebem mélyére dugva kiléptem a házból. Mindenemet jelentettem, most már nincs és értelme sincs már itt élnem. Házamat eladom, és Los Angelesbe költözöm.

- Elnézést uram, ezeket a dobozokat hova vigyük? - Egyik költöztető férfi odajött hozzám, majd egy kupac dobozra mutatott. Barbi neve állt rajta. Benne volt mindene, a ruhái, könyvei és apró csecsebecséi. Benne volt az élete.

Szívem elszorult a sok feltörő édes emlékek miatt, ezért csak átnyújtottam neki a bérelt raktárom címét, majd amilyen gyorsan csak tudtam bepattantam a kocsiba, ami rám várakozott.

- Főnök biztos, hogy ezt akarja?

- Száz százalék. - Lassan elindult a kocsi. Utolsó pillantást vetettem a házunkra, amely amolyan családi menedék volt a gondok elől, most meg egy ház, ami a bennem tátongó lyukat és fájdalmat növeli. Most elmegyek, s majd talán sikerül a hiányát csillapítani, talán sikerül majd emlékére boldogan visszagondolni, talán sikerül majd egyszer boldogan vagy csak egyszerűen keserűség nélkül élni...

Narrátor

Van úgy, hogy egy pillanaton vagy egy döntésen múlik az életünk, de ki tudja, hogy melyiken, hisz életünk során hány döntést kell hoznunk? Sokat? Még annál is többet: Felvegyem ezt a pulcsit? Itt lakjak vagy ott? Ez az állás vagy az? Szeressem őt vagy ne? Feladjam? Küzdjek? Megéri érte élni? Egyáltalán megéri élni?
Az élet döntések sorozata. Életünket végig kíséri, s halálunkkor is mellettünk lesz.

Úgy kell élni, hogy a jó döntésekből legyen több, de mi számit jónak? Lehet, hogy csak utólag tudjuk meg, mikor már késő. Lehet, hogy az utolsó pillanatba derül ki, hogy életünket nem így kellett volna élni, lehetett volna másképp is, de akkor már mindez mit ér? Visszajönni nem tudunk, hogy bármin is változtassunk.

Megszületünk és meghalunk. A közte lévő létet magunk irányítjuk, s ha már mindennek vége, azon változtatni nem lehet. Emelt fővel kell szembenézni a véggel, s reménnyel teli lélekkel kell átlépni az öröklétbe a végbe...

2011. július 13., szerda

Lapra vetett jövő - 2. fejezet

Nem bűn az, hogy életben maradtál, amikor mások meghaltak melletted. Sőt, nem is érdem. Egyszerűen egy lehetőség, amellyel élned kell.

Raana Raas

05:00. Csörög az ébresztő. Szememet lassan nyitogatom. Vagy tíz percbe tellett mire tudatában voltam, hogy ki vagyok. Ismét egy hosszú napon voltam túl, de a mai még nehezebb lesz. A mókuskerékszerű életből nincs kiszállás.

- Reggel. Csodálatos. - Zsörtölődtem, míg lassan kikecmeregtem az ágyból. Mamuszomba bújtam, majd ásítozás közepette becsoszogtam a fürdőmbe. Ahogy beértem kis fürdőszobámba rögtön a tükörképemmel találtam szembe magam.

Kialvatlan, karikás szemem elárult mindent rólam. Mogyoróbarna íriszemben semmi élet nem volt felfedezhető. Arcom nyúzott volt, s hosszú barna hajam az esti forgolódástól úgy néz ki, mint egy szénakazal.

- Hogy nézel ki? Nézz magadra Mel! Mint egy zombi. Kell neked egy kis pihenés. - Tükörképem néztem ameddig osztottam magamnak az észt. Kell egy kis relax. Ha így foltatom tovább, akkor nem fogom sokáig húzni.

A hirtelenjében rám borult felnőttség váratlan volt. Nem számítottam rá, hogy ilyesmi történhet velem. Nem volt próbaidőm, csak, bumm, bele a mély vízbe. Még szerencse, hogy talpraesett vagyok, de nem sokáig bírom tovább. Egyszer nálam is betelik a pohár. De ki kell tartanom. Melani számit rám. Ha öt évig sikerült nevelnem őt, akkor most nem adhatom fel, küzdenem kell. Nekem is, mint Danielnek - történetem főszereplőjének - küzdenem kell minden egyes reggel a szülői gondokkal: a fáradsággal, a gondterhességgel és a feladás gondolatával. Az egyre jobban felgyülemlő feszültséggel és a ténnyel hogy már nem tudok egyetemre menni.

Vannak olyan napok, mikor csak magamba fordulok, s merengek az életemen, elmélkedem, hogy milyen lett volna, ha Marion nm született volna meg. Valószínűleg tanulmányaimat befejezhettem volna, s mára talán sikerült volna elhelyezkednem egy nagynevű laphoz. Írhattam volna arról, amiről csak szerettem volna. Anyuék büszkék lehettek volna rám. Anya ott lehetett volna velem, mikor csak szükségem lett volna rá, apu meg mindig felvidított volna, ha szomorú pillanatokban.

Aztán mindig elmémbe kúszik húgom képe, s magamhoz térek. Rájövök, hogy minden úgy történik, ahogy lennie kellett. A mostani életem sose cserélném el senkiével se. Ha most anyuék figyelnek, akkor joggal hiszem, hogy büszkék rám. Vagyis csak remélni tudom, hogy így van.

Gyorsan összeszedtem magam, majd miután már nem hasonlítottam egy madárijesztőre elmentem reggelit készíteni. Szűkös főzéstudományomnak köszönhetően maradtam a jól megszokott pirítósnál.

- Jó reggelt. - Mari álomittas hangja hallatára akkorát ugrottam, hogy a fejem sikeresen bevertem a konyhaszekrénybe.

- Hát te? Hogy, hogy ilyen korán felkeltél angyalkám? – Fejemet fogva leültem a reggelihez megterített asztalhoz, majd ölembe ültettem.

- Tegnap néztünk egy nagyon ijesztő filmet Cloe nénéiknél és nem tudtam aludni.

- Jaj, drágám. Mi volt benne olyan ijesztő?

- Vámpírok voltak benne, amik szívták szegény őzikék vérét. - Megölöm Cloet.

- Jaj, szegénykém. Az csak film. Nem léteznek vámpírok.

- Akkor az őzikék biztonságban vannak?

- Igen, édesem. Nem kell félned. Mindenkitől megvédelek, de vámpírok nem léteznek. Ne is pazaroljunk rájuk több szót, de ha este félsz, akkor csak szólj és elűzzük a gonosz álommanókat. – Biztatóan rámosolyogtam, majd az ő arcán is egy hatalmas vigyor terült szét és még jobban a mellkasomba fúrta magát.

- Szeretlek anyu. - Ez az a pillanat, amikor a mennyországban érzem magam. Az ilyen és ehhez hasonló pillanatokért éri meg harcolni.

- Én is szeretlek, na de most együnk.

Lassan nekiláttunk a reggeli elpusztításának. Mosolyogva néztem, ahogy picurim csak úgy tömte magába a pirítóst. Szerencsére mindkettőnk jó géneket örökölt szóval nagyon nehezen látszik meg rajtunk a sok ételfogyasztás. Ez áldás, de közben csapás is, hisz elég nehéz finanszírozni Marinek a napi édességfogyasztását. Ő sajnos még nem tud ellenállni a kísértésnek. Ebből a szempontból én vagyok a szerencsésebb.

Miután már a legapróbb múzsákig eltüntettük a kaját, elmentünk készülődni. Marinek óvodába kell mennie, nekem pedig melóznom kell. Gyorsan mindketten felöltöztünk, majd először elvittem a kis bogaramat az oviba, s utána mentem dolgozni.

Atomóra pontossággal léptem be a Donus ajtaján. Elindultam hátra és rövid utam közben minden kedves munkatársamnak odaköszöntem. Olyan ez a hely, mint egy kis család. Összesen öten dolgozunk itt. Walter a mi életrevaló pultosunk egyben a hely tulajdonosa, Bell és én vagyunk a nappali felszolgálok, majd este minket vált Ellis és Justin. Öt évvel ezelőtt én voltam itt a kis újonc, akit mindenki csicskáztatott, majd idővel véglegesen bekerültem a csapatba és hermetikusan lezártuk magunk körül mindent. Se ki se be.

Mindenkivel nagyon jóba, vagyok, de mégis csak Bell áll hozzám a legközelebb. Életrevaló lány, aki néha már mondhatni túlpörög, de nem lehet őt ezért nem szeretni.
- Szióka! - Ahogy beléptem a személyzeti irodába rögtön odajött Bell és egy öleléssel üdvözölt. - Olyan hírem van, hogy padlót fogsz.

- Na? Kapunk egy hét szabit?

- Miket képzelsz? Azért ennyire nem jó a hírem.

- Na, akkor végre nyögd már ki.

- Nem fogod elképzelni, hogy kivel futottam tegnap össze egy clubban?

- Te tegnap buliztál, amíg én itt szenvedtem?

- Jaj, ne legyél már ilyen. Majd kárpótollak, de nézd a pozitív oldalát, kapsz plusz pénzt.

- Igaz, de ez még nem mentség. Nekem lett volna sokkal fontosa dolgom, de neked nem lett volna kötelező buliznod.

- Na, jó. Bocsi, na de mondhatom, hogy kivel futottam össze?

- Nyögd már ki végre!

- Kellan Lutzal.

- Aha. És ő ki? - Még, ha sztár is lenne, akkor se hallottam róla.

- Te milyen világ szülöttje vagy? Nem ismered Kellan Lutzot? - Akkora baj, hogy leragadtam Jack Nicholsonnál?

- Nem volt sok időm az elmúlt öt évben és egyáltalán nem rémlik a neve.

- Uram atyám. Ő a világ legszexibb vámpírja.

- Jaj, istenem, már megint a vámpírok? Valami színész?

- Igen. Csak nem ismered mégis?

- Nem, de most már tudom, hogy kitől nem tudott este aludni Mari.

- Ezt nem értem.

- Valami vámpíros filmet látott és gondolom a te nagy Kellankád szerepelt benne.

- Hát az megeshet, de nem kell tőle félni. Ő jó vámpír. ő nem emberi vért iszik, hanem állatit.

- Jó, elég. Ez valahogy nem tud izgatni, inkább menjünk dolgozni.

Gyorsan felkapkodtuk magunkra a munkánkhoz kötelező kötényt, majd belevetettük magunkat a munkába. Delelőhöz képest elég sokan voltak. A többségük csak egy sörre ugrott és azonnal távozott is. Úgy igazából este indul be itt az élet, amikor a sok szórakozni vágyó fiatal betéved ide. Délelőtt mondhatni felüdülés ide jönni, de este eluralkodik itt a káosz. Futkosás össze-vissza, stressz és még sorolhatnám. Idővel belefárad az ember, de nekem pont jókor jött a változás.

Hála Istennek annyira le voltam foglalva a délelőtt folyamán, hogy nem ellett hallgatnom Bell eszmefuttatását, az ő Kellan Lutzáról, de minden csoda csak egy fél napig tart.

- Most komolyan nem érdekel Mr. Sexisten?

- Jaj, Bell. Kérlek, csak most kímélj meg a szexuális életedtől.

- Jaj, milyen morcik vagyunk.

- Tehetek arról, hogy nem érdekelnek az ilyen férfiak?

- Mégis milyenek?

- Az olyanok, akik saját magukat adják el, csak, hogy legyenek valakik. Utálom a színészeket. Mit tesznek azért, hogy híresek legyenek? Lefekszenek mindenkivel, csak, hogy a címlapokon villogjanak, és még sajnáltatják magukat. Szánalmas.

- Huhu édesem. Te tényleg utálhatod őket, de Kellan nem ilyen. Ő..

- Mit mondtam? Nem érdekel az ágyban nyújtott teljesítménye, sőt semmi vele kapcsolatos dolog.

- Még a feltételezés is sértő. Nem feküdtem le vele. Nekem ott van Carl.

- Akkor meg miért kell róla áradoznod?

- Tudod, attól még lehet róla álmodoznom.

- Te aztán teljesen kiismerhetetlen vagy. Tutira két személyiséged van.

- Ja és azok harcolnak egymással.

- Pontosan, de kérlek, ne engedd a rossz csábításának és tartsd magad távol az ilyen ficsúroktól. Csak összetörik a szíved.

- Most általánosságban a férfiakról beszélsz, vagy csak a színészekről.

- Mind egyformák. Egyik se érdemli meg, hogy szeressük őket vagy, hogy rajongjunk értük. Na de, csak nekem nem jött össze a rendes fiú. Neked ott van Carl.

- Jaj, édesem. Ne bánkódj! Neked is majd betoppan az életedbe a szőke herceg fehér lovon és akkor majd boldog leszel.

- De meddig Bell? Ismét egy hónapig? Nekem elegem van a férfiakból. Menjenek, oda ahova akarnak, csak engem kerüljenek el.

- Jaj édesem. Elmenjünk ma valahova?

- Nem érek rá. Emlékszel? Otthon rám vár a ház és Mari. Nincs miért siránkoznom. Férfi nélkül is megadatott a család.

- Csak egyet kérek, ha esetleg betoppan az életedbe Kellan Lutz, akkor kérlek, ne küld el melegebb éghajlatra, inkább csak küld el hozzám.

- Hülye. – Együtt nevetve hagytuk el a Donus és érzelmes búcsúvétel után mindenki elindult saját útjára. Nekem el kell ugranom Claudiához, mert valami fontos dologról szeretne velem beszélni. Csak tudnám miről. Remélem, azt akarja elmondani, hogy a könyvem már a bestsellerek első helyén van.

Hát igen. Sikerült kiadatnom az első regényem. Nem lett bukás, de sikerkönyvnek sem nevezném. Kaptam és még mindig kapom utána juttatásokat, de a hozzá várt reményeket nem hozta meg. Hiába reménykedtem, hogy hu de nagy durranás lesz, hát az olvasók nem úgy vitték, mint a cukorkát. Esetleg mindenki diétán van?
Na, jó azért ennyire rosszul nem sikerült, mert aki csak elolvasta az áradozott egy két soron keresztül az írásomról, de valahogy csak egy szűkebb réteghez jutott el. Talán majd idővel ez is megváltozik. Addig is marad a remény és a megválaszolásra váró kérdés is ott lebeg: Mit akarhat mondani Clau?

Késés nélkül odaértem a megbeszélt időpontra, majd illedelmes kopogtatás után bejutottam az irodájába, de fura mód nem egyedül volt.

- Szia Mel. –Kiadóm azonnal üdvözölt, majd a másik férfi is.

- Jó napot, Chris Weitz, de szerintem tegeződhetünk, Chris.

- Szia, Melanie Owen, de csak Mel.

- Na, édesem azért hívtalak, mert van egy jó hírem, vagyis inkább hírünk.

- Oh. Ha van jó hír, akkor rossznak is kell lennie.

- Mel, mint mondta Claudia, csak jó hírünk van. Én a Summit Entertainmentnél dolgozom rendezőként és minap kezembe akadt - Claudia jóvoltából - a könyved. Első olvasás után rögtön beleszerettem. Nem is tudom, hogy miért nincs már a bestseller listák élvonalában.

- Én se értem. – Apró hozzászólásomon mindannyian nevettünk, majd Chris folytatta.

- Na és arról lenne szó, hogy a feletteseim beleegyezésével és természetesen a te beleegyezéseddel meg szeretnénk filmesíteni a Lapra vetett jövőt.

U.I.: Remélem tetszett! Várom a pipákat és a komiknak is örülök! :)
U.I.2: Hétvégén jön az One new life in London következő fejezete!
Ciao, Birus

2011. július 10., vasárnap

2. könyv - Az új élet küszöbén - 5. fejezet

Tell them I was happy
And my heart is broken
All my scars are open
Tell them what I hoped would be
Impossible, impossible
Impossible, impossible

- Nina? – Kerülte a tekintetem és játszott az értetlent.

- Tom ne kertelj! Azt mondtad, Te sokkal jobban illesz Robhoz, mint Kristen vagy Nina.

- Biztos, hogy ezt nem mondtam?

- Utoljára mondom Tom, mond el, hogy ki az a Nina!

- Nyugodj meg. A sok stressz árt a babának.

- Nem nyugszom meg, amíg meg nem tudom, hogy ki az a Nina! – Magamból kikelve kiabáltam vele.

- Nem lesz ez így jó. – Fel-alá járkálgatva vakargatta a fejét. Én meg az idegességtől már remegni kezdtem.

Robnak van még egy titka, vagy nem is tudom milyen, amiről nekem elfelejtett, vagy direkt nem akart beszélni. Még egy számomra ismeretlen női név, ami nem mond semmit, pedig Tomot elnézve nagyon is komoly lehetett a dolog kettőjük között. - Ezt megint elbasztam. Nem mondhatok semmit. Erről nem nekem kell beszélnem veled. én mentem. Szia. - Úgy viharzott ki, hogy annyi időm se volt, hogy megállítsam.

Ezt nem hiszem el. Ha ki fog derülni, hogy azt a nőt is felcsinálta és most van egy eltitkolt gyerekük, akkor azt hiszem, hogy itt a vége. Nem bírom már ezt az egész titkolosdit. Én mindent elmondtam neki, ő meg az életének jó pár részét eltitkolja előlem.

De most csak nyugi. A Kristenes dologból tanulva, ezt nem kombinálom túl. Biztos csak egy régi, volt barátnő, aki reményeim szerint nem volt terhes és most nem Rob gyerekét neveli.

A legnyugodtabban próbáltam várni azt a retek hívást, amit Robert ígért úgy 12 órája. Próbáltam elütni az időt tv nézéssel, fagyi evéssel, vagy éppen egy forró fürdővel. Már éjfél fele járt az idő, mikor még egyetlen egy hívást se jelzett a készülékem, de az álmosság mázsás súlyként nehezedett rám. Otthagytam a mobilom a dohányzó asztalon, majd belevetettem magam az ágyba. Jelen pillanatban úgy éreztem, hogy sokkal jobban érdekel az alvás, mint Robert.

Az álom hamar rám talált, majd reggel hangos csörömpölésre keltem. Ha ez betörő lesz, akkor megmondom, hogy mindent vihet, csak halkabban csinálja, mert én még aludni akarok.

Lassan kiszálltam az ágyból, és a biztonság kedvéért felkaptam az egyik jó vadtag enciklopédiám, majd félig kómásan elmentem megnézni, hogy kinek a fejét is kell átszabnom.

Lassan kinyitottam az ajtót, amin pont akkor akart bejönni az idegen. Idegességemben akkorát sikítottam, hogy a támadom kezéből kiesett valami, ami a földön kötött ki csörömpölve és ijedtemben akkorát vágtam a támadómra, hogy az a földre rogyott. A sokk miatt gondolkodni se tudtam, de jó ötletnek tűnt befutni a fürdőszobába. Így is tettem. Kulcsra zártam az ajtót majd vártam.

Ahogy a rémültség úgy azzal együtt az álmosság is kezdett kiszállni belőlem, aminek köszönhetően sikeresen elkönyveltem magam egy nagy marhának, hisz menekülésként nekem pont a fürdőbe sikerült befutnom. A legrosszabb hely. Az ablakon ki se tudok mászni, mert a kitörném a nyakam, semmi esély, hogy innen kikerüljek és semmi segélykérő készülék, hisz én marha kinn hagytam a mobilom. Egyedül maradtam. Nem tudom hívni a rendőrséget. Meg fogok halni.

 Ismét urrá lett rajtam a pánik és az csak fokozta, hogy az ajtón kopogtattak és szólongatni kezdtek:
- Barbi gyere ki. – 1: miért kopog? Azt hiszi, hogy majd így dalolva fogok a halálba menni? 2: Honnét tudja a nevem. Biztos követ. Mindent tud rólam istenem! - Barbi gyere már ki Bobby vagyok. - Bobby? Milyen Bobby? Oh, te Jesszus Úr isten Szűz Mária Szent József. Én marha. Mára bébi csősznek Bobby lett kiosztva.
Vagy lehet, hogy ő nem Bobby, csak egy nagyon jól informált betörő. Meg kellet bizonyosodnom, hogy tényleg ő az.

Résnyire kinyitottam az ajtót, épp, hogy csak egy két centis rés legyen.

- Mutasd a személyid!

- Mi van?

- Mutasd a személyid, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy te vagy Bobby.

- Hát legyen, de a képen ne röhögj. - Matatni kezdett, majd egy kis lapot dugott át a résen. Elvettem tőle az igazolványt, majd megnéztem. Tényleg ő volt az és a kép valami borzalom. Tökre narkós feje van rajta. Azonnal elkezdtem szakadni a röhögésbe.

- Mondtam, hogy ne röhögj!

- Jól van, na, de ez azért vicces.

- Haha. Akkor még nem is láttad Robét. - Rob. Bele gondolni se akarok, hogy mit csinál. Nem érdekel még a létezése se.

- Most ő érdekel a legkevésbé.

- Megint összevesztek?

- Majd csak fogunk, ha végre felhív az a szemét.

- Mi most egy személyről beszélünk? Még sose hallottam tőled azt, hogy Rob szemét lenne. Nagyon rossz fát tehetett a tűzre.

- Ne is mond.

- Min fogtok összeveszni, ha megkérdezhetem?

- Inkább kin! Drága Ninácskán.

- Nina? Csak nem az a Nina?

- Milyen Nina is?

- Hohó. Rob nem mondott róla semmit se?

- Úgy nézek ki, mintha tudnék bármit is? Áruld el, hogy ki ő, mert akkor megúszhatod élve. Tom remélem, már a sírját ássa.

- Tom. Miért is nem csodálkozom?! Mit mondott róla?

- Eliszkolt mielőtt még bármit is kiszedhettem volna belőle.

- Akkor úgy érzem, hogy nekem se kellene beszélnem. Ez rád és Robra tartozik.

- Csak annyit mondj, hogy komoly volt köztük a dolog?

- Hááát...eléggé. - Ezek ám a nyugtató szavak. Gyomrom egyik másodpercre csak háborogni kezdett és tudtam, hogy most adom ki magamból a tegnapi sajtburgert.

- Nekem hánynom kell. - Azonnal kilöktem az ajtón Bobbyt, majd a WC fölé görnyedve kiadtam magamból mindent. A taccs kidobása után azonnal fogat mostam majd elindultam a szobába, hogy leülhessek.

- Jól vagy?

- Körülményekhez képest igen. Ez csak a reggeli rosszullét volt. Ha nem baj, akkor most létszi hagyj magamra.

- Semmi baj. Kinn leszek a nappaliban. A kajamaradékot összeszedtem a földről. Ha valami kell, akkor csak szólj.

- Köszi. - Miután Bobby kiment a hálóból, leültem az ágy szélére és gondolkodtam.

Mire számítsak a Ninás dologgal kapcsolatban? Bobby szerint elég komoly volt köztük a dolog. Ez alatt vajon mit értett? Gyerek esetleg.. Végiggondolni se voltidőm az egészet, mert meghallottam a nappaliban csörgő telefonomat. Azonnal kifutottam a készülékhez és annak a neve villogott rajta, akit most szívem szerint kiherélnék.

- Rob az? - Bobby kérdésére csak bólintottam. - Akkor szerintem szívok egy kis friss levegőt.

- Köszi. - Vettem még pár levegőt, majd benyomtam a zöld gombot. - Haló?

- Mi a szart csináltatok tegnap Tommal?? - Ordított magából kikelve a telefonba Rob.

- Mi van?

- Minden itteni magazin címlapján ott virítatok miközben röhögcséltek és andalogtok egy parkban. A legszebb az egészben az, hogy annyira be tudtak azonosítani, hogy az én barátnőm vagy és most azt feltételezik, hogy megcsalsz. Ebből mennyi igaz? – Én és Tom? Jó vicc. Feltételezése miatt bennem is felment a pumpa és már megszokottan emeltem fel a hangom vele szemben.

- Te most komolyan egy kibaszott cikk miatt hívtál fel? Már vagy 1,5 napja várom a hívásod, de semmi. most meg ezért hívtál fel?

- Ne tereld a témát! Mi van közted és Tom között? Lefeküdtetek?

- Robert neked elment a maradék eszed is? Hogy lehetsz féltékeny a saját barátodra egy nyamvadt cikk miatt? Minden szart összehordanak. Tudhatnád, hogy sose kezdenék ki vele, mellesleg őt te küldted anyakamra. Ő csak szórakoztatott. Elvitt ebédelni és hógolyóztunk. Ez bűnnek számít? Nem tartozok elszámolnivalóval, nem úgy, mint egyesek.

- Most ezzel mire célozgatsz?

- A mire az rossz megközelítés. Legyen inkább kire. Ki a fasz az a Nina? - Percekig néma csönd volt, majd jóval halkabban megszólalt.

- Honnan tudsz Nináról?

- Az lényegtelen.

- Tom mesélt róla nem igaz?

- Nem mondott róla semmit. Elszelelt miután közölte velem, hogy sokkal jobban illek hozzád, mint Ő.  Mond meg, hogy ki az a Nina vagy nem tudom, hogy mit csinálok!

- Ez nem telefon téma.

- Nem telefon téma? Ha most nem akkor, akkor mikor akarod elmondani? Már kár titkolóznod! Mond el az igazat!

- Az nem olyan egyszerű.

- Kristen terhessége se volt egyszerű, de megértettem.

- Nina a menyasszonyom volt. - Miután kimondta azt az egy mondatot a hasamba nyilalló fájdalomtól elejtettem a telefont. Azonnal a mobil mellé rogytam, majd az erős fájdalomtól sikítani kezdtem.

- Úristen. Mi történt? – Bobby guggolt mellettem és tehetetlenül és lesokkolva figyelt.

- Hívd a mentőket.

- Te vérzel. – Azonnal odakaptam a fejemet ahova ő is nézett. Nem! Ez nem történhet meg!

- Hívd a mentőket! - Rá ordítottam, aminek következtében talán észbe kaphatott és azonnal elővette a mobilját és tárcsázta a mentőket.

- Mindjárt kiérnek, addig is...a faszom tudja, mit kell ilyenkor csinálni.

- BOBBY!! - A mobilomból hallatszódó kiabálás nem maradt abba. Én képtelen lettem volna vele beszélni az állapotom miatt, ezért Bobby emelte a füléhez a készüléket.

- Nem tudom. Itt fekszik a földön és...vérzik. ... Hamarosan kijönnek. ... A központi kórházba viszik szerintem, de majd felhívlak. ... Mindenképp. ... Oké.

- Bobby, ugye nem?

- Mi nem?

- Ugye nem vesztem el a picit? - Szemeimben a hasamba nyilalló fájdalomtól és az érzéstől könnycseppek jelentek meg, amik azonnal utat, törtek maguknak és csak úgy zúdultak le arcomon.

Felesleges volt a válasza. Úgy ahogy éreztem, minden nap hogy bennem fejlődik az új élet, úgy éreztem most belül a nagy ürességet. Elvesztettem. Elvesztettem azt a csöppnyi életet, amit ajándékba kaptam az élettől. Most már vége. Elbuktam. Már nincs miért harcolnom…életemnek vége…

U.I.: Úgy gondolom, hogy ehhez semmit se kell hozzáfűznöm, csak annyit, hogy tesómnak feltettem egy kérdést: Megöljem a főszereplőket? Épp félig aludt, szóval a válasza elég vicces volt számomra. Majd kiderül....
U.I.2: Szerdán jön a LVJ 2. fejezete. :)
Ciao, Birbus

2011. július 6., szerda

Lapra vetett jövő - 1. fejezet

Azért ezt a történetet hoztam, mert úgy látom, hogy erre most mindenki sokkal jobban rá van izgulva. :D A másik töri következő fejezete hétvégén érkezik, csak, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba! :) Érdekes lesz és a mostani új kinézet is hozzá van igazítva. Új idők jönnek....
Csak annyi hozzáfűznivalóm van ehhez az új történethez, hogy depressziós korszakomban álltam neki írni és ezért szinte mindenki aki élt és mozgott azt megöltem. Bocsi. :D Bár így van kerete és története. Jó olvasást!
Ciao, Birbus
U.I.: Nagyon szépen köszönöm a több, mint 10.000 ide tévedt olvasót! :) Sokat jelent nekem, hogy ennyien olvassátok az irományaimat. [Csak így zárójelben megjegyezendő, hogy ebből a 10.000-ból 5.000 tutira én voltam. :P]
U.I.2: A LVJ - Szereplők oldalon megnézhetitek, hogy a képzeletemben mégis, hogyan rajzolódnak ki a szereplők.
Olcsón senki sem lehet nagy emberré. A lángész könnyekkel öntözi meg alkotá­sait. A tehetség: erkölcsi lény, s mint minden élőlénynek, en­nek is van betegségekre hajlamos gyermekkora. A Társada­lom éppen úgy visszalöki a tökéletlen tehet­séget, mint ahogy a Természet elsodorja a gyönge vagy rosszul alkotott teremt­ményeket. Aki az emberek fölé akar emelkedni, annak elő kell készülnie a küzdelemre, és nem szabad meg­hátrálnia sem­mi nehézség elől. A nagy író olyan mártír, aki nem fog meg­halni.
Honoré de Balzac

Fogj egy tollat, majd írd le vágyaidat, álmaidat és elképzeléseidet egy lapra. Ne kívánj sokat, s elérhetetlent! Képességeidhez mérten ítélj elképzeléseid fölött! Ne akarj egyik pillanatról a másikra híres színész, milliárdos vagy neves énekes lenni. Ne akarj egyik pillanatról a másikra vagyonos és boldog lenni. A változások nem történnek egyik percről a másikra. Küzdeni és dolgozni kell azért, hogy álmaidat beteljesítsd! Az akadályoktól, kudarcoktól ne félj! Küzdeni kell a végsőkig. Sosincs semmi sem veszve. Rajtad áll, hogy ki leszel. Kezedben a változást jelentő toll, előtted a jövőt jelképező papír. Ideje megírnod a jövőd! Mire vársz? Írj! - Olvastam fel kiadómnak a legelső könyvem utolsó pár sorát. - Ennyi. Mit szólsz hozzá? Nem túl nyálas?

- Fantasztikus. - Felállva ujjongott kiadóm. - Érzem, hogy kapkodni fogják a polcokról. - Egy pillanatra elképzeltem, hogy milyen is lehet a kezembe tartani a kész könyvet és szignálni azt egy olvasómnak. Álom ez is. - És mi az, hogy nyálas-e? Tökéletes.

- Neked elhiszem. Akkor ezt itt is hagyom. Szólj majd, ha van valami fejlemény, oké? - Leraktam Claudia elé a könyvem nyers változatát, ami egy hátrányos helyzetű férfiről szól, aki nagyot álmodott. Elvesztette szüleit és ő lett három testvérének a gyámja. Nem akart mást csak kitörni a szegénységből és boldogságban felnevelni testvéreit. Erős akaratereje és küzdő szellemének köszönhetően sikerült elindulnia a változás útján. Akadályokat gurított elé az élet, de küzdött és néhányat sikeresen vett néhánynál elbukott, de felállt, tovább sétált, próbálkozott, nyert. Idővel a szerelem is rátalált. Igazi Happy Endes történet ez, mire mindenki vágyik. Én is...
Melanie Owen vagyok. 25 éves, nehéz múlttal rendelkező lány. Könyvem történetének az én eddigi életem volt az ihletője.

Egyedül nevelem öt éves húgomat, már lassan születése óta.

Boldog és felhőtlen gyermekkorom volt. Mindenem megvolt: gyerekszoba tele babákkal, játékok, boldog család, szerető szülők. Minden mesébe illő volt. Gimnáziumi éveim hamar elteltek és a sokévnyi tanulás meghozta az eredményét: elnyertem egy ösztöndíjat a King’s Collegeba.

Egy nap aztán minden megváltozott. Kiderült, hogy édesanyám állapotos. Boldogok voltunk, hisz én mindig is szerettem volna egy kistestvért és apuék is egy új gyermeket. A felhőkön szökdeltünk örömünkben.

A boldogságunk hamar tovaszállt, mikor kiderült, hogy anyu kora miatt veszélyeztetett terhes. Óvtuk, segítettük őt mindenben, de mégis bekövetkezett a tragédia: mikor már vagy egy órája a szülő szobában volt anya az orvos kijött és közölte apuval, hogy választania kell, hogy kinek az életét mentsék meg, a feleségéét vagy a lányukét. Anyunak annyira elszívta a magzat az erejét, hogy szervezete legyengült. Nem tudott küzdeni. Apu ezt tudhatta. Tudhatta, hogy anyu feladta, így Mariont választotta és megadta anyámnak a halálos ítéletét.

Nem volt időm a sírásra, sőt még arra se, hogy felfogjam az egészet, hisz minden feladat rám hárult. Apu képtelen volt rám vagy Marionra nézni, mert annyira hasonlítottunk édesanyánkra és nem akart rá emlékezni, ezért az első naptól fogva nekem kellett húgomról és minden másról gondoskodnom. Mindent ott kellett hagynom. El kellett jönnöm az egyetemről és anyaként kellett viselkednem.

Apa épp, hogy csak aludni járt haza. Egész nap dolgozott vagy a kocsmában ivott. Teljesen belerokkant anyám elvesztésébe és bánatát az alkoholba fojtotta. Szerettem volna rajta segíteni, szerettem volna anyám hiányát enyhíteni, azt szerettem volna, hogy a húgomnak legyen egy apja, de nem kért a segítségemből, s talán már az életből se: egyik nap hazafele tartott és valószínűleg a vérében lévő alkoholnak a hatására vagy az eső miatt elvesztette az autó felett az irányítást és egy villanyoszlopnak csapódott. Azonnal életét vesztette.

Azon az estén végleg elvesztettem az apám és a fiatalságom. Kaptam cserébe egy családot. Én lettem a három hónapos húgom - Marion - gyámja. 20 évesen felnőtt nőként kellett gondoskodnom a családomról és a házunkról. Mindent én örököltem, amink csak volt: az öreg VW Bogarat, a családi házat és az évek alatt felgyülemlett adósságokat.

A látszat megvolt, hogy a családunk tökéletes, de szüleim életük végéig küzdöttek azért, hogy mindent megkapjak, küzdöttek azért, hogy rendes körülmények között nevelődjek és most haláluk után nekem is ez a sorsom.

Munkát kellett vállalnom, hogy el tudjam tartani a családom és a hiteleket törleszteni tudjam. Egy éjszakai műszakos felszolgáló lány lettem egy pubban. Másra vágytam. Híres újságíró szerettem volna lenni, de a sors közbeszólt. Egyedül csak egy nyamvadt érettségim van, ami aztán nem sok mindenre elég.

Az életem egyik nehéz fázisába léptem akkor. Este kilenctől kezdődött a műszakom, majd reggel öt fele értem haza. Egy-két órám volt pihenni, majd húgom a reggeli sírásával ébresztett és kezdődött a napom.

Reggeli etetéstől az esti fürdetésig egy percre sem volt szusszanásnyi időm. Lefektetés után ismét jött a munka. Most azt hihetitek, hogy egyedül hagytam Mariont, de ennyire nem vagyok felelőtlen. Addig, amíg nem voltam otthon, kedves barátnőm - aki nem mellesleg az egyetemen csoporttársam volt - vigyázott rá. Sok mindent nem kellett tennie, csak a jelenlétére volt szükség. Megnyugtatott, hogy van picurim mellett valaki és a biztatató szavai is sokat segített. Cloe mondhatni már nálam lakott és a családunk tagja lett.

A nagy kialvatlanság miatt néha csak úgy elaludtam a munkahelyemen. Néha a pultnál vagy a raktárban. Főnököm nem nézte jó szemmel, de mégse rúgott ki. Ismerte a múltam és inkább adott néha szabadnapot, hogy kipihenhessem magam, minthogy felmondjon nekem.

Így teltek a napjaim. Marion egyre csak cseperedett. Úgy szaladt az idő, hogy egyszer csak arra eszméltem fel, hogy megtanult mászni, állni, járni, beszélni. Két éves korában bölcsibe kezdett el járni, amivel ismét változások jöttek az életembe: esti műszakomat áttetettem reggelre, így míg Marion a bölcsödében volt, én nyugodtan dolgozhattam és végre az estét is vele tölthettem. Cloe ’nincs rám itt már szükség’ címen összeköltözött barátjával. Egy darabig azt hittem, hogy a sokévnyi barátságunknak hirtelen vége szakad, de nem.  Ha minden második nap nem látogat meg minket, akkor hazudnék. Igazi barát, akire mindig számíthatok.

És az idő ismét elszaladt. Picur oviba kezdett járni. Ennek köszönhetően már a délután folyamán is akadt egy-kettő szabad órám, amit végre azzal tölthettem el, ami igazán foglalkoztatott: írtam.

Először nem fogalmazódott meg bennem a történet, csak írtam és írtam. Fejezetekkel később már kirajzolódott a saját történetem, az életem.

És most itt tartok. Úgy néz ki, hogy sikerül könyvemet kiadatni, amiből a bejövő jövedelemből végre az én álmom is valóra válhat: adósságaimnak végérvényesen véget vethetek és boldogan felnevelhetem az én kis Marionom.

- Mindenképpen értesítelek a fejleményekről.

- Köszi, akkor, szia. – Gyorsan megöleltem Claudiat, majd kiléptem az irodából.

Gyors léptekkel távoztam, majd 2003-as VW Bogaramba bepattantam és elindultam a célom felé. Délután négy óra van. Már ideje elugranom kis lurkócskámért.
Hamar odaértem az ovihoz. Kiszálltam majd a kerítésnek dőlve figyeltem, ahogy kinn homokozik egy másik lánnyal. Azonnal egy hatalmas őszinte mosoly terült szét arcomon.

Én is pontosan olyan voltam, mint most ő. Rettenetesen hasonlít rám. Én is imádtam játszani, barátkozni és nevetni. Mostanság az utolsó dologra semmi sem tudott okot adni csak ő. Ő lett a boldogságom forrása, akiből minden percben erőt tudok meríteni.

- Anyu! – Mari hangja azonnal visszarántott a valóságba. Azonnal bementem a kapun és vártam, míg hozzám ér.

Igen. Anya. Hogy mondhatnám meg neki, hogy aki öt évig nevelte, az nem az anyukája? Hogy az az ember, aki az óvodába hordja, eteti, fürdeti nem az anyukája? Más gyerekektől azt látja, hogy egy személyt anyunak neveznek és ő is ezt teszi. Hibáztathatom érte? Őt nem, csak saját magam.

Egy ideig rettenetesen zavart ez az egész, főleg amikor első szava anya volt és azt édesanyja helyett nekem mondta. Akkor azt hittem meghalok. Úgy éreztem, hogy elárultam anyut. Marinek csak a testvére vagyok.

Aztán napokkal, hetekkel később rájöttem, hogy picur csak azt teszi, ami természetes. Anyjának hívja azt, aki neveli és gondozza. Próbáltam úgy nevelni, hogy tudja, hogy anyu az anyukánk és én a testvére vagyok, de még fiatal és nem érti meg. Ez ellen mit tehetek? Majd, ha nagy lesz, elmagyarázom neki.

- Szia, drágám. – Felkaptam ölembe – mondhatnia  derekam majd megszakadt, hisz 160 cm és 54 kilóm miatt nem hiszem, hogy kellene még őt emelgetnem, de a megszokás nagy úr – majd dobálni kezdtem. Ne szóljatok! Mindent az én kis hugicámért teszek, de lehet, hogy pár év múlva neki kell majd fizetnie a sérv műtétem. – Milyen volt a mai napod? – Leraktam, majd elindultunk a kocsi felé.

- Képzeld ma megint szerelmet vallót Kevin és meg is puszilt. – Hatalmas mosollyal az arcán mesélt. Én köpni, nyelni nem tudtam. Ha eddig nőttem még, akkor most már tutira megálltam abban is. Ilyen korán már puszilkodni?

Tisztán emlékszem, hogy kisiskolás voltam mikor az első „barátom” volt. Patricknek hívták. Tipikus macsó volt. Már fiatalon is döglöttek utána a csajok és ki volt a szerencsés, aki a barátnője lehetett? Én. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy az én kezemet fogja és velem osztja meg a menzán kapott süteményeket. A boldog kapcsolatunk nem tartott valami hosszú ideig, csak három napig. Egyik nap csak arra eszméltem fel, hogy másnak adja a pogácsájának a másik felét. Ott tudtam, hogy vége. Akkor ért életemben az első szerelmi csalódás.

Ezután cseperedtem és az idő múlásával nőtt a férfik terén a csalódások száma. Kapcsolataim időtartama talán csak egyszer haladta meg az egy hónapot.  Nem azért, mert én egyszerűen annyira kibírhatatlan vagyok, vagy állandóan pasi váltási kényszerem lenne, egyszerűen csak nincs szerencsém a szerelemben, de az én hugicámnak már ilyen fiatalon udvarlója van. Hallatlan.

Lassan hazaértünk, majd elszéledtünk a házban. Mindketten ellenkező irányba mentünk. Én a konyhát vettem célba, Mari pedig az udvarra ment játszani. Szívesében mentem volna én is vele, de vacsorára várom Cloet és immáron újdonsült vőlegényét Henryt, ezét kénytelen vagyok készíteni valami ehető dolgot.

Gyerekként már úgy lettem nevelve, hogy rendszerető és házias legyek, de a konyhában sose találtam a helyem. Próbáltam anyunak néha segíteni, de mindig csak útban voltam. Csak akadályoztam a munkában. Aztán, mikor nekem kellett ellátnom magunkat, akkor kénytelen voltam rávenni magam, hogy egy kis alapismeretet szerezzek főzés téren és mit ad Isten még mindig nem égettem porig a házat.

Gyorsan összedobtam egy könnyű salátát és elkészítettem a zacskós csirkét is. Egyszerű, de mégis ehető lett a végeredmény.

- Mi ez a finom illat? – A semmiből termett mellettem az én kis angyalom.

- Ezt esszük, majd ha megjönnek Cloe néniék, de addig ne szemezgess vele. – Látszott rajta, hogy a nézésével felfalta már a vacsorát.

- És nem lehetne, hogy én megkóstolhassam? – Bedobta ellenállhatatlan nézését, aminek nem tudtam ellenállni és engedtem a csábításnak és adtam egy picit a csirkéből. Sok kicsiből majdnem sok nagy lett. Miután, már szinte már jól lakott a falatozgatással, épp csengettek.

- Majd én nyitom. – Rohant fejvesztve Mari ajtót nyitni.

- Szia, édesem. Milyen sokat nőttél. – A konyhából kivehetően hallottam Cloe hangját. Végre megérkeztek.

- Szia Cloe néni. Annyit azért nem nőhettem három nap alatt. – Lassan én is a vendégek elé mentem, hisz mégis fogadni kellene őket valahogy.

- Sziasztok. – Először Henryt köszöntöttem, majd miután drága barátnőm lerakta Marit őt is megöleltem és adtam neki két puszit.

Miután mindketten megváltak a kabátjaktól, a konyhába mentünk és végre nekiláttunk a vacsorázásnak. Picurkám, mintha egy falatot se evett volna az előbb, úgy tömte magába az ételt, mintha hetek óta éhezne.

A vacsora kellemesen telt. Nekik és nekünk is sok mesélnivalónk volt. Mindent megosztottunk egymással, hisz ők a második családom. Szüleim elvesztése előtt ismertem már Cloet. Testvérként tekintek rá. Hanry pedig csak jött, mindkettőnk szívébe belopta magát – Cloe szívébe azért sokkal nagyobb nyomot hagyott – és mára már ő is a családunk része. Mint említettem jegyesek és nemsokára esküvőnek nézünk elébe. Ennek tükrébe rengeteg szó esett a nagy napról is. Mindenről ejtettünk néhány szót: a virágokról, ételekről, helyszínről és természetesen a ruhákról is.

Idővel arra eszméltem, hogy Marion az ölemben ül, és mellkasomnak dőlve alszik. Jól elbeszélgethettük az időt. Lassan elbúcsúztunk egymástól, majd angyalkám ágyba rakása után én is belesüppedtem a puha ágya. Szemeim álomsúlyként csukódtak le és az álom hamar utolért.

2011. július 4., hétfő

Legó vagyok...SEGÍTS!!!

Ma barátnőmmel sétálgattunk és találtunk egy kiscicát. Nagyon aranyos, ennivaló kis dög. Anyu nem nagyon engedi meg, hogy megtartsuk, ezért továb kell adnom valakinek. Kislány és barátnőm Legónak nevezte el (ha fiú lett volna, akkor természetesen Rob :P). Azt kérném tőletek, hogy, ha esetleg egyik ismerősötök vagy esetleg ti szeretnétek egy kiscicát és a Balcsi partján laktok oder nyaraltok, akkor ingyen elvihető. Nagyon pici és gondozásra szorul!

Bővebb infórmáció
Előre is köszönöm, ha kicsit elterjesztitek Legónak a hírét!!
Ciao, Birbus