2011. március 27., vasárnap

Időt kérek....

Sajnálom, de egyhamar nem tudom hozni az új fejezeteket, mert szinte az összes tanár bejelentette, hogy írunk vagy felelünk. :S Hétfőn töri és kémia tz, kedden pedig föci felelés és német tz lesz. :S Sajnálom, de most első a suli és csak utána tudom csak hozni az új fejezeteket. Remélem megértitek a 'provlémáimat' és vártok. Előre is köszönöm.
pux Birbus

2011. március 26., szombat

Eart Hour 2011

Az emberiség még elhaldokolgat egy kicsit. A szörnyű füstjeinkkel, szereinkkel mérgezett, ártó sugarakkal bombázott bolygó nem hal meg, hanem átszervezi az életet, kiiktatja az embert, mint egykoron a mamutot, azután újjáéledve talán megint kockázatos kísérletbe kezd, valamiféle - értelmesnek hitt - teremtményekkel. Az Apokalipszis csupán az ember vége.
Vavyan Fable

Te nem érzed úgy, hogy tenned kéne valamit? Én igen. Itt az idő, hogy csatlakozz te is egy kampányhoz, ami nem kerül semmibe, csak egy órádba. Egy áram nélküli órába, ami a Föld számára többet jelent bármi másnál. Ezzel az egy órával, nem csak magadnak teszel jót, hanem a többi 6.775.235.740 embernek is, hisz egyik kezünkben a javulás ajtaját nyitó kulcs van. Hát használd és segíts! Legyél te a kivétel, aki nem csak kihasználja  földi javakat, hanem vissza is juttat valamit az éltető Földnek.
60 perc neked nélkülözés a Földnek esély.


Csatlakozz te is! http://www.foldoraja.hu/index.php

2011. március 18., péntek

I dreamed...2. fejezet

Rövidebbre sikerült, mint az 1. fejezet, de ennek pont így kellett lennie. Nem nagyon szeretném ebben a történetben a fejezeteket 6 oldalasra írni. =) Remélem tetszik.
pux Birbus


Sikerült olyan mélyen és teljes tudatlanságban aludnom, hogy nem kellett szenvednem egy újabb rémálomtól, viszont sikeresen elaludtam. Fél nyolckor sikerült felkelnem, ami aztán egy sor kapkodást eredményezett a reggelem folyamán.
A reggeli zuhanyzást idő hiánya miatt kihúztam a teendők listájáról és helyette inkább gyorsan átöltöztem és egy liternyi kávét magamba öntöttem az ébredés érdekében. Nem sokat segítetett a rettentő mennyiségű koffein. Nyolc óra felé már elég sürgetőnek éreztem az elindulást, ezért gyorsan összepakoltam a fontosabb irataimat a kistáskámba és elraktam a fényképezőt is. Már csak remélni tudom, hogy fel is van töltve. Mentségemre szolgáljon, hogy egy jó pár napja nem fényképeztem, mert elég sok elintéznivalóm volt és munkám se nagyon akadt. Erre kapom ezt a lehetőséget, ami valljuk be, már elég rosszul kezdődik. Lehet, hamar megunják a szétszórtságom és kirúgnak. Lehet, az lenne a legjobb dolog.

Már az ajtóban álltam, hogy induljak le a rendelt taximhoz, mikor eszembe jutott, hogy a telefonom nem raktam el. Ismét örült keresésbe kezdtem, hisz már így is vagy fél órát késtem. Lehet, hogy be se kellene mennem, mert, ahogy odaérek haza is küldenek.

Végszóra a sarokban megszólalt az az átokfajzat, így megtaláltam. Ismét Cate hívott. Mondjuk, sok embert nem ismerek, szóval telefonkönyvemben Cate nevén kívül csak három van: mentők, tűzoltóság, rendőrség.

Felvettem, miközben elindultam a rám várakozó taxihoz.

- Háló?

- Hol a fészkes fenében vagy? Már rég ott kellene lenned a forgatáson. Lehet, hogy megbízhatóbb embernek kellett volna adnom a munkát.

- Egy megbízhatóbb ember?! Ki a megbízhatóbb? Azt se voltál képes elmondani, amikor nálad voltam, hogy hol is dolgozok pontosan. Az oké, hogy most itt helyben forgatnak, de nem tudtad kinyögni, hogy előreláthatólag más országba is kell mennem. Nem vagyok tökéletes, de te se. Ne idegesítsél még jobban fel. Légszíves.

- Csak mond meg, hogy hol vagy és szólók a menedzsernek, hogy mikor érsz oda.

- Már a taxiban ülök. Tíz perc és ott vagyok. –Várakozóan hátrapillantott a sofőr. – Most le kell raknom. Szia. – Ismét válaszát meg se várva leraktam.

Nem vagyok kíváncsi az állandó kioktatására. Nem is tudom, hogy ki volt az aki, aki rábeszélt erre az egészre. Hibás vagyok én is. Aláírom. Beállíthattam volna az ébresztőt, de semmi erőm se volt hozzá. De ez akkor se jogosítja fel arra, hogy kioktasson. Majd a főnököm megteszi helyette. Tőle még azt mondom, hogy oké, de Cate nekem csak ne magyarázzon.

Gyorsan bemondtam a címet, majd vártam és vártam és vártam. Az idő lassú haladásával egyre idegesebb lettem. Érzem, hogy a sofőr direkt csinálja ezt velem. Biztos büntet, mert megvárakoztattam. Tiszta vicc.

Lassan, hangsúlyozóm nagyon lassan megérkeztünk, majd keserű szájízzel kifizettem a fuvarköltséget. Tíz perc helyett sikerült tizenöt perc alatt ideérni. Áh, mindegy. Nem csapom ki a hisztit. Nem akarom ennél rosszabbnak ezt a napot.

Azzal a hittel, hogy már minden rossz dolog, ami csak történhet velem meg is történt, elindultam a forgatásra, vagyis csak indultam volna, hisz a kordonnál a drága biztonsági őr nem hitte el, hogy az vagyok aki. Hiába mutattam meg neki a személyim, akkor se hitte el és nem engedett be.

- Már így is késésben vagyok. Nem érek rá magával trécselni. Hívja ide a producert! Ő majd tisztázza a dolgokat.

- Hívom Mr. Ormerodot, de addig kérem, maradjon itt.

- Hová máshova mehetnék?! – Flegmán visszaszóltam ennek az őstuloknak, majd idegességemben fel-alá járkáltam. Épp mentem vissza a kordonhoz, mikor valaki nagyon okos telefonálás és kávéiszogatás közben pont ugyan ezt csinálta. Mit ad szerencse, akkorát ütköztünk, hogy a reggeli kávéja a ruhámon és a fényképezőgépemen landolt. Kicsit se voltam ideges. Áh.

Terminátort meghazudtoló gyilkos tekintettel néztem előbb végig magamon – szürke pulcsimnak mára vége, farmeromon meg egy kisebb Ausztrália térkép jelent meg – majd a napomat véglegesen tönkretevő hímnemű egyedre emeltem, aki jelen pillanatban remélem, azon gondolkodik, hogy melyik új szuperszonikus gépet vegye meg nekem, mert az ziher, hogy ezt taccsra vágta.

- Bocsi a figyelmetlenségért. Nem szándékos volt. – Szabadkozott.

- Még szerencse. Bocsánat nincs elfogadva, mert most tetted tönkre a ruhámat, ja és az 500 fontot érő fényképezőmet. Az a minimum, hogy kimosod a ruhám, veszel egy új gépet és, ha mindezt megtetted elkerülsz olyan messziről, amilyenről csak lehet. – Úgy kiosztottam, hogy nyitva maradt a szája. Épp szólalt volna meg, mikor az a drága biztonsági őr egy másik férfi kíséretében visszatért.

- Jó reggelt. Nick Ormerod. Ön minden bizonnyal a fotósunk. – Nyújtotta a kezét, de nem fogadtam el. Majd hozzászokik. Jelen pillanatban az érdekel legkevésbé, hogy mit gondol a viselkedésemről.

- Amy Fox. Elhiszem, hogy késtem, de miért kellett pont a legszerencsétlenebb alkalmazottait behívnia mára? Az egyik nem hiszi el, hogy várnak rám. – Mutattam a biztonsági őrre. – A másik csökkent elméjű pedig egy laza mozdulattal leöntött kávéval és tönkretette a fényképezőmet. – Most arra a – nincs mit szépítenem – hülye gyerekre mutattam, aki a borús idő ellenére is baseballsapkát és napszemüveget visel.

A magas izomkolosszus mit sem törődve beszólásommal csak állt a helyén és nézett ki a fejéből, míg a másik fickó levette a szemüvegét, sapkáját és akkor láttam csak, hogy pupillái akkorára tágult, hogy azt hittem, hogy kiesnek a szemei. Eléggé nem érthette vagy szimplán nem hitte, amit mondtam róla. Külsejéből ítélve – haja szénaboglyaként állt a feje tetején, szakadt farmert és pólót viselt – előbb hinném el, hogy hajléktalan, mint, hogy egy nagy költségvetésű film alkalmazottja. IQ-ja se haladhatja, mert az 50-et.

- Látom megismertétek egymást. – Levegőt kapkodva nevetett, sőt inkább vihogott a producer. Csak tudnám, hogy mi olyan vicces. – Engedd meg, hogy – Nagy levegőt vett, hogy elfojtsa röhögésrohamát. – bemutassam neked a film főszereplőjét, Robert Pattinsont. – Jaj, te aki a mennyekben vagy! Ő nem hajléktalan? Most égettem le magam a producer előtt. Oké, hogy ez a gyerek elásta már magát nálam, de nem kellett volna a hülye fejem után mennem. Na de a büszkeségem nagyobb annál, hogy meghunyászkodjak előtte. Nem érdekel, hogy milyen színészecske, nem szabad azt hinnie, hogy Ő a mindenség.

- Oh, akkor semmiség lesz kiperkálnia az új gépem árát. – Mr. Ormerod megint röhögésben tört ki és Mr. Pattinson álla most már a föld alá süllyedt.

- Úgy látom Rob jobb lesz, az elkövetkezendő pár hónapban nem húzod ki Amynél a gyufát. Jaj, de illetlen vagyok, remélem nem probléma, ha tegezlek. Te is nyugodtan tegezz. Nem vagyok még olyan idős.

- Semmi probléma. Viszonzom a tegezésed.

- Most, hogy lefutottuk a bemutatkozó köröket, jó lenne nekilátni a munkának, és alá kellene írnunk a szerződést is.

- Rendben, de elötte még elszaladok és beszerzek egy új gépet, ha nem probléma.

- Természetesen nem, hisz a nélkül nem is tudnál dolgozni.

- Sietek vissza. Szia, Nick. Viszlát, Mr. Pattinson. – Jó modoromhoz híven választ meg se várva elsiettem.

Nagyon nem kellett nekem most ez a felesleges pénzkidobás. Szerettem volna venni egy új gépet, de előbb még valami jó kis munkával össze kellett volna szednem magam. Erre tessék. El se kezdtem dolgozni, de már verhetem magam újabb kiadásokba. Imádkozok, hogy legyen elegendő pénz a számlámon és a gépben lévő memóriakártya ne menjen tönkre.

Taxit fogtam, majd mikor csuktam volna be az ajtót, nem sikerült. Értetlenkedve néztem ki az ablakon, majd tekintetem találkozott a napom tönkretevőjével. Fantasztikus.

2011. március 16., szerda

Masquerade / Hullócsillag - Előszó és 1. fejezet : Hullócsillag

Régebben elindítottam már egy másik sztrotit, de őszintén szólva nem kapott akkora érdeklődést, mint ez, a legelső történetem. Átimportálom ide ezt a törit is és ha tényleg nem jön be nektek, akkor vége. Értek én a szép szóból, csak ahoz írnotok kell. ;)
pux Birbus

Előszó
"Van a jó és a gonosz. Helyes és helytelen. Hősök és gonoszak. Ha bölcsességgel vagyunk megáldva, olykor megláthatjuk a kettő közti résen a kiszűrődő fényt. Csendben várjuk ezt a pillanatot, amikor megértjük, amikor értelmetlen létünk értelmet nyer, és célunk felsejlik előttünk. Aki elég erős az őszinteséghez, arra saját képmása fog majd akkor visszatekinteni. Magunk teszünk tanúságot az élet kettősségéről. Hogy mindegyikőnk képes sötét -, és fényes tettekre is. Jóra és rosszra. Bármire és mindenre. Hogy sorsunkat, ahogy felé masírozunk, megváltoztathatják a döntések, amiket hozunk, a szeretet, amihez ragaszkodunk, és az ígéretek, amiket betartunk."
Egy tragédiának köszönhetem mostani énemet. Egy balesetnek. Egy olyan tettnek következménye jelenlegi énem, ami nem kellett volna, hogy megtörténjen. Azon a napon mikor megtörtént a tragédia elvesztettem mindenkit és mindent. Azt a személyt ki nekem mindent jelentett, a világot. Ő volt az egyetlen ember kit igazán szerettem kötetlenségek nélkül, de elment. Soha többé nem jön vissza. Magamra maradtam. Lelkiekben összetörtem. Kifelé egy erős nőnek látszatát keltettem mindenkiben. Színészkedtem, de nem csak a színpadon, hanem a való életben is.

1. fejezet : Hullócsillag
"Egy nagy tüzes üstökösnek, egy hullócsillagnak látom magamat. Mindenki megáll, felnéz és elakad a lélegzete "Azt nézd meg!" Azonban akkor - huss, már el is tűntem... és soha többé nem fognak olyat látni, de nem is lesznek képesek elfelejteni engem – soha."
Jim Morrison
Sokakban egy téves kép jelenik meg rólam. Néhányan apuci kedvencének tartanak. Való igaz apámnak van elég pénze ahhoz, hogy két kézzel szórja, de én nem vagyok ő. Én megtakarítom a pénzt. Csak arra költök, amire kell. Néhányan egy ócska ribancnak találnak, hogy miért? Ez még számomra is rejtély. Talán apámból kiindulóan összekapcsolták a nevem a döngethetni való plázacicával. Ez igaz lenne? Nem. Ennek ellenére mégse érzem azt, hogy ezek ellen a téves jelzők ellen kellene valamit tennem. Nincs erőm. Az erőm már lassan egy éve elszállt. Azóta automata üzembe vagyok kapcsolva, ami lehetővé tette mások számra a rólam alkotott, eltorzított valóság terjesztését.

Téves infók ellenére sok mindent tudnak rólam. Lewis - az apám - rendkívül sikeres üzletember. Több filmstúdió is az övé. Sokakban felmerült már az a tény, hogy csak Lewis miatt vagyok az aki. Színésznő vagyok. Eddig még várat magára a nagy kitörés, de ami késik, nem múlik. Mindig a munkába temetkezem, hisz a színészetemért ebben a szakmában még fizetnek is.

Most a szövegkönyveket bújom, amiket drága egyetlen menedzserem Naya nyomott az orrom alá. Néha a pokolba kívánom az életemet. Most is ezt érzem. Az első átolvasása után mondhatni őrjöngtem, hogy egy történet, hogy lehet ennyire sablonos. Lány beleszeret a fiúba, bejön egy gikszer, de a végén minden megoldódik. A második forgatókönyv vígjáték volt. Na rögtön kilőve. Én nem játszok boldog ember a vásznon. Még ha színész vagyok, akkor se tudom magam annyira megjátszani, hogy úgy tűnjön, mintha élvezném a boldogságot. A harmadik forgatókönyv a nekem való. Dráma ízig, vérig.

Már a címe is izgalmas. Hullócsillag. Van benne valami. Valami, amit magaménak tudhatok. Talán a hullócsillag érzését. A zuhanást a mélybe.

Rögtön ki is nyitottam és olvasni kezdtem a rövid tartalmát.

A gyönyörű Edie Sedwick volt az első lány, aki a képes magazinok oldalain vált divatikonná és a korszak legtündöklőbb csillagává. A dúsgazdag, ám problémás családi háttérrel rendelkező, képzőművészetet hallgató lány a New York-i divatvilág üdvöskéjévé lép elő, mikor a pop art művész Andy Warhol múzsája lesz. Edie-nek azonban súlyos árat kell fizetnie a hírnévért: miután szenvedélyes szerelembe esik egy nincstelen zenésszel és megismeri a kábítószerek mámorát, a lány kezéből hamarosan kezd kicsúszni az irányítás...

Ez a nekem való film. Meg kell szereznem a főszerepet. Nem érdekel, hogy kikkel kell együtt dolgoznom, csak azt akarom, hogy eljátszhassam Edie szerepét.

Kézbe ragadtam mobilom majd telefonkönyvemből kikerestem Naya számát és már nyomtam is a hívás gombot.

Első csörgés. Második. Harmadik. Negyedik.

- Igen? - Álmos hangon szólt bele.

- MEGVAN!!!! - Ordítottam bele a készülékbe.

- Jól van hallom, ha pár oktávval alacsonyabban is mondod. Mégis mi van meg?

- Megvan melyik film castingjára megyek!

- Oh. haladás. És melyikre?

- Hullócsillag.

- Érdekes. Mindegyikre tippeltem csak erre nem.

- Mikor kell mennem a castingra?

- Mivel Londonban van a válogatás, ezért elég lesz készíteni egy videót és én azt elpostázom nekik.

- Oké. Mikorra kell a videó?

- Ráér. Van rá még 2 napod.

- Oh az nagyon kevés.

- Tedd magad takarékra. Majd holnap átmegyek és felvesszük, addig is hagyj aludni. Hajnali 3 van. - Hupsz. Ennyit az időérzékemről.

- Bocsi. További szép álmokat! Szia.

- Kösz. Szia. - Kinyomtam a telefont, majd az asztalra dobtam. Iszonyatosan fel vagyok most pörögve. Izgulok. Most el kell, menjek aludni, hogy holnap friss és üde legyek, hisz nekem kell az a szerep. Minden áron.

Gyorsan átvedlettem magam pizsibe és ágyba bújtam. Az álom lassan ért el, mert mindig csak a filmen járt az eszem.

Reggel a zajos Los Angeles ébresztett. Már hajnali hatkor nyüzsög a város, mi lesz itt pár óra múlva?! Imádtam itt élni, hisz 1.: messze lakok Lewistől, 2.: szabad vagyok, mint a madár, 3.: mindenki megy a saját feje után. Sajnos hátránya is van. Paparazzik tömkelege található meg az utcákon. Sajnos már most, 21 évesen megkeserítik az életem, mintha nem lenne más bajom.

Egy hatalmas lakóház legfelső szintjén lakom, saját kis kuckómban. Félig meddig az enyém. Sajátomnak tudhatom, mert egyedül csak én lakom itt, viszont Lewis vette nekem még pár hónapja - amikor eljöttem Washingtonból - és ez a tudat nem éppen a legjobb, főleg, hogy ebből is hatalmas pletykák kerekedtek.

Kis kuckóm nem állt többől, mint egy szobából, nappaliból, konyhából, fürdőből és egy gyönyörű kilátást nyújtó erkélyből. Az erkély volt az én kis helyem. Mindig, ha valami nyomja a lelkem, vagy csak nyugalomra vágyom, kiülök és nézem L.A. csodálatos látványát.

Kikecmeregtem az ágyból és gyorsan elmentem lezuhanyozni. Átöltöztem majd friss reggeli kávémmal kitelepedtem az erkélyre. Beleültem kedvenc fotelembe és kávé szürcsölve néztem a hömpölygő emberáradatot. L.A. sosem alszik. Mindig nyüzsög és ez a jó benne. Sose ál meg egy pillanatra sem. Megy tovább és nem néz hátra. Én is ezt csinálom. Megyek az orrom után és nem nézek hátra. Nem. Félek, hogyha megteszem, olyannal szembesülök, amivel nem kellene. Való énemmel. Azzal a lánnyal, aki ha félt futott az anyukájához. Ha szeretettre vágyott anyja ölébe bújt és várta, hogy az becézgesse, ölelje. De már, nincs, aki ezeket tehetné velem. Nincs. Elment és itt hagyott. Egyedül. Gondjaimmal, bajaimmal.

A csengő hangja húzott vissza a valóságba, a való világba. Feltápászkodtam a helyemről majd mentem ajtót nyitni. Drága, idegesítő Naya állt velem szemben.

- Jó reggelt álomszuszék.

- Neked is.

- Hoztam a kamerát. Nekiláthatnák?

- Máris?

- Te sürgettél. Itt vagyok. Álljunk neki.

- Egy perc. - gyorsan leraktam a még kezembe lévő kávét. Gyorsan felfrissítettem magam és megkerestem a szöveget majd kimentem a már késszen álló Nayahoz.

- Kezdhetünk?

- Igen. Itt a szöveged.

- Oké. Kamera forog. - Álarc fel és színészkedés.

Hamar sikerült felvennünk a valószínűleg megfelelő videót a szerephez. Kaya elköszönt, mivel még munkálkodnia kell a videóval, de holnap már küldi is el. Dél fele bekaptam valami ebédfélét, majd a nap további részében csak punnyadtam.

A munkanélküli létet utálom a legjobban. Ilyenkor vagyok a legrosszabb állapotban. Ilyenkor senki se vesz körbe. Nincsenek barátaim. Egy se.

Magán tanuló voltam, ezért esélyem se volt barátkozni. A tragédia után már semmim se maradt. Semmi. Lewistől még jobban eltávolodtam. Ha hetente egyszer beszélünk, akkor sokat mondtam.

További három napom is monoton semmittevéssel telt, majd egyszer csak megcsörrent a telefonom. Naya az, ki más?

- Szia. Valami fejlemény?

- Ha te azt tudnád.

- Bökd ki! Ne húzd az idegeim!

- Már csak te és egy másik színésznő van benn a pakliban. Arra kértek, hogy utazz Londonba és mutasd meg nekik, hogy mit tudsz.

- EZ FANTASZTIKUS!!!!

- Igen az, de kérlek, nem üvölts!

- Bocsi. Mikor kellene indulnom?

- Már foglaltam jegyet egy ma hajnali gépre. Gondolom, szeretnél hamarabb ott lenni.

- Igen. Most egyek, mert össze kell pakolnom. Mikorra jössz értem?

- 9-re.

- Oh, addig még van bőven időm.

- Joet felhívom, hogy kísérjen el, én sajnos nem tudok veled tartani.

- Oké. - Joe a testöröm volt, bár több annál. Apám helyett apám. Ő húzott ki a slamasztikákból. Volt dolga.

- Szia és jó utat! Szerep nélkül vissza se gyere.

- Oké. Szia. - Miután leraktam a telefont nekiláttam a pakolásnak. Szinte a fél gardróbomat elpakoltam, pedig alig megyek pár napra. Nem is tudom, hogy hány napra megyek!

2 jól megtömőt bőröndömet az ajtóhoz húztam, majd tiszta ruhák előkotorászása után letámadtam a fürdőt. Frissítő zuhanyt vettem. Hajat mostam, szárítottam. Pillantásom megakadt a tükörképemen.

Szőke, hosszú hajam egyenesen hullót vállamra. Kék szemem csillogott. Arcomról boldogság sugárzott. Rég nem volt ilyen. Boldog voltam, pedig még nem is biztos, hogy az enyém a szerep.

Aztán tekintetem a fedetlen testemre vándorolt, ahol még mindig látszódnak a baleset következményei. Hasamat több helyen is hegek borítják, melyeket mindig próbálok takarni. Maradandóak, mint a bánatom. Valami mindig elrontja a kedvem, legyen az egy szó, egy emlék, vagy akár egy tárgy, ami hozzá kapcsolódik. Sajnos csak hozzá kötnek emlékek, mert ő volt mindenem. Ő volt a világ. A fény az alagútban, de az a fény kialudt és én csak bolyongók a sötétségben.

Negatív gondolataim félrelöktem és a szerepre próbáltam koncentrálni. Gyorsan felöltöztem és csak vártam. Vártam Joe-ra.

Joe az egyetlen egy olyan ember, akit közelebb engedtem magamhoz. Ő a pokolban élő énemet ismerte meg, így könnyű volt hozzám szoknia. Mindig kihúzott a csávából. Mondjuk ez a dolga, de mégis másképp viszonyul hozzám. Amikor nagyon kibukok, mindig őt hívom, és nem érdekli, hogy Lewis nem tud róla. Nem érdekli a pluszjuttatás, velem törődik. Csak velem.

Elsírhatom neki a problémáimat. Meghallgat. Ő az egyetlen egy olyan ember, aki megért. Ő nem a barátom, hanem a lelki szemetesem. A mostani énem képtelen lenne barátkozni. Elég nekem csak annyi, hogy mellettem van, és csak van. Megvigasztal, ha kell, megvéd, amikor szükségem van rá.

Nem csak szimplán egy lelki szemetes ő, hanem ő az én őrangyalom. Igen, egy személyes, két lábon járó őrangyalom van, aki nem fél megmondani a véleményét. Vicces, őszinte, erős és bátor. Ki ő ha nem egy vigyázó angyal?

Most egy útitárs címmel bővül ki a feladatköre. El kell kísérnie Londonba. Hmm. Izgalmas lesz.

Összepakoltam minden fontos dolgomat, szóval csak az útra és már csak Joe-ra kellett várnom. Nemsokára ő is megérkezett. Csöngetett én pedig beengedtem.

- Szia, Joe. – Nagyra tártam előtte az ajtót, amin be is jött.

- Jó estét kisasszony. - Javítatlan. Annyiszor elmondtam már neki, hogy ne magázzon, de úgy látszik mindegy, hogy mit mondok.

- A csomagjaim ott vannak. - Mutattam a 2 jól megpakolt táskára. - Remélem, elbírod őket. - Felkuncogtam. Volt már eset, amikor kifogtam rajta és egyedül le se tudta vinni a bőröndjeimet. Én már az ajtót csuktam volna be, amikor ő még mindig azzal szórakozott, hogy vigye le a kocsihoz a őket. - Nem érünk rá egész nap. Kapkodd magad. – Mindig szerettem heccelni. Válasz képen szúrós pillantást kaptam.

- Esetleg a kisasszony le szeretné vinni a saját bőröndjeit?

- Á semmi esetre nem fosztanám meg ilyen élménytől. - Végre kiráncigálta a táskákat a lakásból. Bezártam az ajtót, majd lemenetünk a garázsba és bepakoltuk a cuccaimat a kocsiba. Az ő kis fekete hátizsákja már benn volt.

- Ez vicc? Hány napra is megyünk? Egyre?

- Mindegyik kérdésére a válsz nem, de nekem nem kell sok ruha erre a pár napra.

- De most komolyan mit pakoltál el?

- Minden lényeges dolgot?

- Mint például?

- Pár fehér inget.

- Ennyi? A gatyádat meg én fogom kimosni?

- Kérem, kisasszony ne hisztizzen. Váltás nadrágot is hoztam, mellesleg nem maga mosna ki, hanem a mosógép.

- Ma nagyon vicces vagy.

- Mint mindig.

- Meg egoista is.

- Erre inkább nem mondok semmit se. Kérem, szálljon be, mert indulnunk kell.

- Kérésed parancs. - Joe beült a volán mögé én meg mellé ültem az anyós ülésre.

Nem laktam nagyon messze a LAX-tól, ezért hamar odaértünk. Nem ért meglepetésként a paparazzik hada. Egy percre se hagyták abba, a gépek kattogtatását. Ez a munkájuk, de miért nem lehet megtartani a tisztes távolságot? Addig, míg Joe kivette a bőröndöket és bevitette ki se szálltam, mert nélküle elvesznék. Eltaposnának ezek a piócák. Törte nekünk az utat a firkászok és a fotósok hada között. Fellélegeztem, amikor már biztos távolságba kerültünk ezektől a piócáktól.

- Ez meleg volt. - Kapkodtam a levegőt és kezemmel legyeztem magam, hogy lenyugodjak, mert nem szeretnék pánikrohamot kapni, bár közel vagyok hozzá. Fel kell dobódnom, hisz egy meghallgatásra megyek, ami, ha jól sikerül, akkor végre dolgozhatok, és nem kell otthon ülnöm.

- Kisasszony jól van?

- Igen, de légy szíves hozzál nekem egy kis vizet. - Egy kis folyadék ilyen esetekben nem árt.

- Mindjárt hozom. - Szaladt is azért az életmentő vízért Joe. Nem szerettem kihasználni. Soha nem kérek tőle nagy dolgokat, az Lewis asztala. Felbérel mellé egy testőrt, nem is, inkább egy nagyra nőtt dadát és megkéri, hogy vigyázzon a lánya életére. Mintha az olyan egyszerű lenne bárkinek is. A halál elől senki se menekülhet. Nem vagyok macska, hogy 8 életem lehessen. Így is szerencsém volt egyszer, de most inkább kívánom azt, hogy én is ott fekhessek 5 méterrel a föld alatt, csak ne keljen mások elől menekülnöm.

Enyhén depressziós gondolataimból Joe rántott vissza a valóságba. Meghozta az vizem. Odaadta, majd jól meghúztam. Nyugtató hatása volt.

- Bemondták a gépünket. Fel kell szállnunk. A csomagokat már leadtam.

- Rendben és köszönöm. Mire mennék nélküled?

- Semmire.

- Fő az őszinteség. - Nevetve mentünk a Check-in kapuhoz, majd felszálltunk a gépre és kezdetét vette a több órás repülés. Fárasztónak ígérkezik.

2011. március 13., vasárnap

27. fejezet

Nagyon szépen köszönöm a sok tetszéseteket jelző pipát . (És ha lenne, a nem tetszéseteket jelzőket is ;)) Probáltam minnél előbb hozni ezt a fejezetet, de valahol mindig elakadtam. =/ Remélem nem lett annyira nyögve nyelős. =) Innen már csak könnyebb lesz nekem is írnom. =)
pux Birbus
u.i.: Ehez a részhez valahogy nem találtam megfelelő képet se zenéz. =/ mndtam, hogy ez a fejezet nehezen született. =D


- Á nem fontos.
- Biztos fontos az, szóval légy szíves mond el.

- Mondom, hogy nem fontos majd később elmondom.

- Hát jól van. - Durcásan sarkon fordult és elment. Kezd már elegem lenni ebből a viselkedéséből. Állandóan hisztizik, mint egy óvodás.

- És miért nem mondtad el neki? – Kérdezte Clare miután Rob elment.

- Nem tudom, hogy mit szólna hozzá. Még azt se tusom, hogy te mit szólsz. - Meg kell bizonyosodnom róla, hogy tényleg elfogadja-e ezt a gyereket.

- Édesem rettenetesen örülök nektek és a picinek is.

- És annak is örültél volna, ha Kristen megszüli neki a gyereket?

- Őszintén szólva? - Csak bólintani tudtam. - Az unokámat szerettem volna. Mindent megadtam volna neki, de az anyát, még ha a jóisten is kérte volna, se fogadom el. Kezdetektől tudtam, hogy nem lesz ebből semmi jó. Láttam, hogy nem lesz hosszú életű a kapcsolatuk, de az, hogy elvetette a gyermeküket, az rettenetesen fájt nekem is, hiszen az én unokám volt. Valahol mélyen csörgedezett benne az én vérem is. De te más vagy. Kezdetektől fogva tudtam, hogy te rendes vagy és már az első pillanatban mikor megláttalak sugárzott rólad, hogy mennyire szereted az én kis fiacskámat. Teljes mértékig boldoggá tudod tenni a fiamat és az, hogy ott nő benned egy kis csöppség, az leírhatatlan, de ugye nem gondoltál az ...

- ... abortuszra? Meg se fordult a fejemben. Még akkor se tenném meg, ha Rob otthagyna. Még egyedül is felnevelném ezt a kis életet, hisz, akkor, amikor megfogant már magamra vállaltam a felelősséget. Én vállalkoztam a gondatlansággal arra, hogy esetleg ez bekövetkezhet és vállalom azt, hogy éppen és egészségesen világra hozzam.

- Ja de örülök neked Barbi. Mikor mondod el neki?

- Nem tudom. Nem találom a megfelelő alkalmat rá. Nem lesz ez még túl korai kettőnknek? Nem fájnak még neki a múlt sebei?

- Ezek majd csak akkor fognak kiderülni, ha beszéltél vele, de tudd, hogy én mindig kitartok melletted és segítek neked, amiben csak tudok.

- Köszönöm Clare. Most megyek és megkeresem azt a kis durcis kisfiút. - Még egyszer megöleltem Claret, majd szerelmem keresésére indultam. Nem volt se kinn az udvaron, se a garázsban, se a földszinten. Valószínűleg a szobájában lesz. Fel is mentem. Bekopogtam.

- Szabad. - Résnyire kinyitottam az ajtót, majd bekukucskáltam.

- Bejöhetek?

- Be. - Még mindig morci. Hallatszott a hangjában, hogy még mindig rosszul érinti, amit mondtam neki, de ha tényleg nem tudom neki elmondani, akkor miért erőlteti? Bementem és leültem mellé az ágyra.

- Most mi a baj?

- Mi a baj? Nem mondasz el semmit se nekem.

- Ez nem igaz. Egy dologról nem tudok még neked beszélni és kérlek, értsd meg, hogy ezt még nekem végig kell gondolnom és meg kell emésztenem.

- Miért nem engeded, hogy segítsek neked?

- Mert lehet, hogy akkor elhagynál.

- Ezt miért mondod? Mit tettél? – Ideges tekintetét rám emelete, amitől én is ideges lettem. Sejtem, hogy most mire gondol.

- Semmi olyat, amire gondolsz.

- Honnét tudhatod, hogy mire gondolok?

- Ismerlek már elég jól. Azt hiszed, hogy megcsaltalak.

- És nem? – Úgy kérdezte mintha én lennék a világ legnagyobb ribanca. Nem is az esett rosszul, hogy ezt gondolta, de azért az is egy kisebb szúrás a bele vetett bizalmamon, de az, hogy ilyen hangnemben, mély undorral kérdezze meg az már sok. Kiverte nálam a biztosítékot.

- Hogy gondolhatsz ilyet? Komolyan ezt nézted ki belőlem? Tudod mit az a nem létező belém fektetett bizalmadat dugd fel oda ahova gondolom. – Minden egyes szót ordítva próbáltam csöppnyi agyába sulykolni, majd felpattantam a helyemről és lementem a konyhába elkérni Clartől a kocsiját. Ki kellett szellőztetnem a fejemet.

Községesen oda is adta, majd bepattantam a kocsiba és útnak indultam. Nem tudom, hogy merre tartottam csak mentem. Kilométerek múlásával vettem észre, hogy egy bizonyos helyre megyek. Parkba vitt a szívem. Itt mindig le tudtam nyugodni.

Kiszálltam, majd sétálva eljutottam a park belsejébe s leültem a szökőkút mellett egy padra. Nem gondoltam semmire, csak gyönyörködtem a természetben. Nem volt semmi kedvem azon agyalni, hogy Rob miért hiszi rólam mindazt, amit. Mintha lenne rá oka. Nekem volt is, de mégse bántam és nem beszéltem vele úgy, mint ő velem. Még ő akar bennem bűntudatot ébreszteni. Hát sikerült. Én érzem magam azért rosszul, mert nem akarom tönkretenni a hírrel az életét. Mondhatom remek.

Az idő múlásával azt vettem észre, hogy valaki figyel. Körbetekintettem, majd láttam egy férfit, aki felem szemben ült szökőkút túloldalán és engem fürkész tekintetével. Csak tudnám, hogy mit néz rajtam ennyire.

Nem törődve vele tovább is inkább a madarakat néztem, de mit ad Isten: az az ismeretlen elindult felém.

- Szia. – Köszönt mikor mellém ért. - Leülhetek melléd?

- Persze. – Legyen bunkó és mondjam azt, hogy nem? Nem vagyok az a fajta.

- Kevin vagyok.

- Én meg Barbi.

- Mint a Barbie baba? - Kijelentésén nevetnem kellett.

- Hát igen, csak én nem vagyok baba.

- De pont olyan szép vagy. – Nédd’a. Csak nem fel akar szedni. Most koptassam le? Olyan aranyos. Nekem is kellenek a dicsérő szavak az előbbi dolgok után. Hogy hihette azt Rob, hogy megcsalnám? Nem térek még mindig napirendre. - És, hogy, hogy itt vagy egyedül a parkban?

- Ez gyengéd puhatolózás, hogy megtudd, hogy van-e barátom?

- Valami olyasmi. – Nevetett.

- Nyugodtan kérdezz rá.

- Van barátod?

- Van, de még nem kell lemondanod a reményről. Épp most vesztünk össze. - Most ajánlottam fel magam egy teljesen ismeretlennek. Szép vagyok, mondhatom.

- Tényleg nagyon összeveszthettetek.

- Néha már idegesít, hogy egy férfi ennyire féltékeny. Komolyan miért kell ezt csinálnotok?

- Ami a miénk azt megvédjük és harcolunk érte. Ez valamiféle velünk született dolog.

- Rendellenesség.

- Hát igen.

- Lehetnénk barátok. Nagyon jól el lehet veled beszélgetni. - Épp az órámra pillantottam, amin elég szépen eltelt az idő. – Nekem most mennem kell, de remélem, majd még találkozunk, és akkor nem próbálsz majd felszedni.

- Ki vagyok kosarazva. Na, mindegy. - Szomorú képet vágott, de tudtam, hogy ez csak játék. Már rég nem akarhat tőlem semmit. - Nem is tartalak fel, de azért megadhatnád a számod, hogy elérjelek, ha egyedül ücsörgök majd itt és az én Barbie babámra vágyok.

- Na, már csak ez kellett. Ne sajátíts ki kérlek szépen. Vár rám a másik Ken és a bocsánat kérése. – Nevetve leírtam neki a telefonszámom, majd, mint régi barátok elköszönés képen megöleltem, majd mindkettőnk a másik irányba tartotta az irányt. Most nincs arra időm, hogy visszavigyem Clarenek a kocsiját, ezért inkább rögtön a reptérre megyek ki. Majd holnap visszaviszem. Dobtam is gyorsan egy SMS-t, majd végleges útirányomat felvéve elindultam a reptérre.

Elég sokáig tartott kiérnem a délutáni dugóknak köszönhetően. Rohantam a megfelelő kapuhoz, hisz egy kis késésben voltam, mert órámon már jóval elmúlott a landolási idő. Remélem még nem kolbászoltak el és megvárnak. Mondjuk, ki menne el egy ismeretlen helyen csak úgy sétálni? Szabinám. Nem érdekli, hogy ismeretlen vagy ismerős helyen van, ő mindig minden körülmények között képes lenne elcsatangolni és amilyenek a többiek még követik is őt.

Rettenetes nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam rég nem látott barátaimat az egyik kávézóban. Rögtön odasiettem hozzájuk.

- Sziasztok! Bocsi a késésért, de elég nagy volt a forgalom. - Odamentem mindenkihez majd mindenkit jól megszorongattam ölelés címén és mindenkinek kiosztottam a puszi adagját.

- Egy szerencséd volt. Szabinának nem volt kedve vásárolni. - Nevetett Medve.

- Nagyon vicces vagy, de lesz még kedvem, hidd el, és akkor neked kell velem jönnöd. - Mindhárman kinevettük.

- Ezt megszívtad. - Fűztem hozzá. - Milyen volt a repülő út?

- Törhető. - Fintorgott Szabinám.

- Hozzászoktam. - Megszólalt az én nagy utazó barátnőm, Zitu.

- Fantasztikus. Az a sok csinos stewardess. Olyan fantasztikus kilátásom volt rájuk. - Hatalmas vigyorral mesélt Medve.

- Örülök neki, hogy neked legalább tetszett. Ti meg majd kipihenitek magatokat otthon. Menjünk, mert még főznöm is kell nektek valamit.

- Felesleges főznöd. Rendelünk majd Pizzát. Itt lehet nem? - Medve.

- Lehet, de nem fogunk. Szeretek főzni, akkor meg miért ne tegyem?

- Oké. De engem ne vonj be a munkába. – Kibújt a szög a zsákból.

- Nem foglak. Te majd leülsz és sörszürcsölgetés közben foci meccset nézel.

- Pompás program.

- Gondoltam. - Mindenki fogta a csomagjait, amikből elég sok volt. Nem is tudom, hogy meddig lesznek, de ahogy elnézem a bőröndök számát nem csak egy kettő napról lesz szó, de majd rákérdezek. Épp, hogy be tudtunk pakolni a kocsiba. Igaz az a közmondás, hogy "Sok jó ember kis helyen is elfér.".

Pont ugyan olyan lassan értünk is haza, mint ki a reptérre. Kivettük a bőröndöket a csomagtartóból, majd bevittük őket. Benn senki se volt. Rob még nem jött haza, csak tudnám, hogy hol van.

- Valami baj van? - Kérdezte Zitu.

- Áh, csak Rob még nincs itthon, pedig már itt kellene lennie.

- Ne izgulj. Biztos nemsokára itt lesz.

A nemsokára nagyon nem akart eljönni. Az idő múlt, de még mindig nem jött meg. Idő közben megfőztünk a lányokkal, beszélgettünk, majd megvacsoráztunk. Tíz óra felé a lányokkal elrendeztük a vendégszobát. Megágyaztam nekik, mert mostantól ők ott lesznek elszállásolva. Medvének a nappali kanapé maradt és lehet, hogy én is kiköltözöm oda, hisz, ha jön Jackson, akkor inkább aludjon mindenki azzal, akit ismer. Medve se hiszem, hogy nagyon szeretne egy másik férfi mellett aludni, nekem meg nagyon mindegy. Robbal most úgyis fasírtban vagyunk.

Nekem és Medvének se volt kedvünk még aludni, ezért filmnézés mellet döntöttünk. Kihúztuk a kanapét és mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk. Lassan már a film felénél jártunk, mikor kivágódott a bejárati ajtó és bevágódott rajta Jackson és az én egyetlenkém kicsit se józan állapotban. Jacksonnak kellett megfognia, hogy ne essen el. Mondhatom már megint szépen leitta magát.

- Szia, Jackson. – Köszöntem messziről a rég nem látott ismerősnek.

- Szia, Barbi. Látom, társaságod van. – Itt szúrós pillantással végigmért Medvén. Pattinson uraság biztos panaszkodott.

- Ő itt Me.. Álmi a magyar barátom. – Mentem Medvével oda hozzánk, majd mindketten üdvözöltük.

- Én mondtam neki, hogy felesleges inni, de hát hallgat a szép szóra szerinted?

- Nem, de nem is érdekel. Ha nem nagy kérés bevinnéd a szobába?

- Persze, hogy nem. – Nagy nehezen bevonszolta Jack a hálóba az alkoholtól kiütött Robot, majd visszatért hozzánk. – Remélem, nem okozok nagy problémát azzal, hogy pár napig itt leszek?!

- Nem, mert te fogsz az alkoholtól bűzlő haverod mellett aludni.

- Ennyire összevesztetek?

- Nem fogom egy perc alatt elfelejteni, hogy burkoltan, de lekurvázott.

2011. március 11., péntek

I dreamed...1. fejezet

Lehet, hogy most egy újabb törimnek az első fejezetét olvasod. Unatkoztam és nem volt ihletem most Barbi és Rob kapcsolatáról írni, ezért belekezdtem két újabb töribe. Ezek közül ez nyerte el a tetszésem annyira, hogy felrakjam ide. Ha kapok tőletek 6 pipát, akkor folytatom az írását. (Természetesen az alap sztorim is folytatni fogom.)
Remélem nem lett annyira szörnyű és írhatom még tovább, ezt az elég érdekesnek tűnő történetet.
pux Birbus

Hiszel a mesékben? Hiszel abban, hogy mindenki boldogan él, amíg meg nem hal? Hiszel abban, hogy eljön érted a szőke herceg fehér lovon és életed végéig szeretni fog? Hiszel abban, hogy mindig a jó győz, és a rossz elnyeri méltó büntetését, majd élete végén? Ha hiszel ezekben, akkor itt az idő, hogy felébredj. Mesék léteznek, de csak az álmaidban. A boldogság relatív. Mindenkinek mást jelent. És rettentő nehéz rátalálni. Ami nincs meg az meg, hogy lehet a tiéd? Hmm…szőke herceg. Csak nem Wilmos herceg? Ááá. Esélytelen. Fehér ló??!! Ha picit is művelt vagy, akkor tudod, hogy fehér lovak nem léteznek, szóval szőke herceg fehér lovas összeállítás se teljesülhet. Azon már csak röhögnöm kell, hogy valakit élete végéig szeretne valaki. Egyszer majd a szerelem átalakul szeretetté, majd tiszteletté. Jó s gonoszról csak annyit, hogy mindig a rossz győz, csak próbálja magát jónak álcázni. Minden rosszban ott van a jó és minden jóban ott rejlik a rossz.


Érted már? Minden hazugság, amit egykor szüleid meséltek neked lefekvés előtt. Nem minden olyan habos-babos, mint azt te elképzelted. Tudom, hogy most azt kérdezed magadtól, hogy én hittem-e ezekben a mesés történetekben? Vágytam-e, arra, hogy egyszer engem is megmentsen a hercegem a sárkánytól és utána életünk végéig boldogságban éljünk? Persze. Én is álmodoztam, de mint ősz után jön a tél, úgy ért a felvilágosodás, hogy az élet cseppet sem olyan mesébe illő, mint azt hittem. Felébredtem álmomból és most már nyitott szememen keresztül észleltem, hogy az emberek csöppet sem olyanok, amilyenek. Akik kitalálták ezeket a meséket, biztos szívtak, mert semmi sem tökéletes. Mindenhol ott van a rossz és arra vár, hogy belesétálj a csapdájába, hiába nem akarsz, akkor is rabul ejt ígéretével, bájával.

Miért mondom ezeket? Tapasztaltam - már 24 évesen -, hogy a világban küzdeni kell az életben maradásért. Ha elesel, akkor nehéz felkelni a padlóról, mert mindig jön valaki, vagy valami, ami visszalök és te elhagyod magad. Belenyugszol a végzetedbe. Elfogadod, hogy neked csak az jár, amit kapsz, és nem küzdesz, azért, hogy ez másképp legyen. Elfogadod, hogy soha sem lehet tiéd a boldogság. Elfogadod, hogy neked csak a keserűség jár. Beletörődsz jövődbe. Én is belenyugodtam abba, hogy soha sem lehet már teljes az életem, hisz már nincs kikért küzdenem.

Mindig is egyke voltam. Itt születtem Londonban. Anyukám festő volt, apukám pedig zongorista. Szüleimtől örököltem rettentő nagy kreativitásom és tehetségem. Anyu nyomdokaiba lépve én is elkezdtem festeni, amiben készségesen segített, amíg tudott. Apumnak, ha éppen volt egy kis szabad ideje, leült velem és tanítgatott zongorázni. Egész 21 éves koromig éltem a kis tündérmesémbe illő életemet. Aztán Karácsony napján, mikor vártam szüleimet, hogy hazaérjenek - New Yorkból, ahol üzleti úton voltak -,de hiába vártam rájuk, csak egy hívást kaptam a korházból, hogy szüleim súlyos autóbalesetet szenvedtek és nem tudták már őket megmenten. Meghaltak. Még csak nem is az ő hibájuk volt a baleset, hanem egy részeg sofőr beléjük hajtott. A hír hallatán összeroppantam. Mesés világom egyik percről a másikra tört össze.

Teljesen befordultam. Életem gyökeresen megváltozott. Körülöttem lévő embereket folyamatosan elmartam mellőlem. Nem akartam még több embernek szomorúságot okozni. Elég, ha csak magamat teszem tönkre. Már nem leszek a régi: nem fogok igazán élni, hisz nincs miért. Nem fogok az az életvidám lány lenni, aki voltam. Egy összetört lány lettem, akiken csak a gyógyszerek segítettek. Gyógyszereimnek és a pszichológusnak köszönhetően sikerült felépülnöm a mély depresszióból, és ha nem is teljesen, de sikerült elfogadnom, hogy szüleim nincsenek többé.

Sohase fogok teljesen felépülni. Nem lehet. Teljesen más életet éltem ezek után. A nagy családi házunkból átköltöztem egy kisebb belvárosi lakásba, mert tudtam, hogy így könnyebb lesz. Nem fognak körbevenni azok a tárgyak, melyek múltamra emlékeztettek. Nem fogom minden nap látni édesanyám műtermében a festőállványát, min oly hosszú ideig festegetett minden nap. Nem fogom látni a nappaliban hatalmas helyet betöltő fekete zongorát, melyen édesapám oly sok dalt komponált már csak azért, hogy minket - a családját- és az arra vágyó embereket szórakoztassa. Nem vágytam arra, hogy ezek a dolgok minden nap eszembe jussanak és a könnyek ismét előbukkanjanak a szememben. Még visszagondolni is nehéz úgy, hogy ne csorduljon le egy két könnycsepp.

Egy életre abbahagytam a festészetet és a zongorázást. Sikeresen végeztem tanulmányaimmal, így hivatalosan is új hobbimnak, a fotózásnak hódolok. Hiába a nagy örökség, nem éreztem, úgy, hogy nekem abból a pénzből kellene tengődnöm. Mindent, amit kaptam egy számlára raktam a bankba. Jó helyen van ott. Saját életet kezdtem és ezzel együtt saját lábra is kellett állnom.

Szabadúszó fényképészként dolgozom. Néha kapok újságoktól végleges munkaajánlatokat, viszont én nem szeretnék kötődni semmihez és senkihez sem. Mikor kezembe fogom a fényképezőt, akkor érzem csak magam igazán szabadnak és kicsit talán boldognak. Én válogathatom meg, hogy mit vállalok el és így, csak azt fényképezek, amit csak karok. Nem kell csont sovány modelleket fényképeznem. Nem kell néznem, ahogy tönkretették magukat, csak azért, hogy egy ruhában jól fessenek. Kiélhetem valamiben kreativitásom és ezt sokat jelent. A fényképezőgépem nem vár tőlem semmit. Nem várja azt, hogy boldog legyek. Nem várja azt, hogy mosolyogjak. Csupán csak pár kattanást akar és reméli, hogy attól jobb kedvem lesz. Ő az igazi társam.

Magam köré akkora falat emeltem, melyet, ha valaki szeretne is ledönteni, nem sikerülne. Nem szeretnék nyomorult életemmel mást is tönkretenni. Elég, ha csak én vagyok élő-halott.

- Föld hívja Amy Fox-ot! Kérlek, jelentkezz! - Próbált viccesen visszahozni Cate - amolyan főnők féleségem - a való világba.

- Bocsi, csak kicsit elbambultam.

- Vettem észre. Na, most, hogy visszatértél - Miközben beszélt matatott a fiókjában, majd pár másodperc után egy fehér lapot húzott elő és folytatta. - beszélhetnénk erről. - Elém nyújtotta azt a bizonyos papírt, majd olvasni kezdtem.

Ha azt mondanám, hogy a Micimackó értelmesebb ehhez képest, akkor kicsit se túlzok. Sok mindent nem vettem ki belőle, csak a pénzösszeget, ami eléggé kecsegtető volt, hisz elég rég óta gyűjtők már egy kocsira.

- Ezt nem értem. Légszíves magyarázd el nekem, hogy miről is lenne szó!

- Röviden annyi, hogy egy filmforgatáson kellene fényképezned. – Leszűrni való információ: sok pénz és sok ember egy helyen. Kecsegtető? Már nem.

- Oh. Hát nem is tudom. Nem hi...

- Kérlek, ne mondj rögtön nemet. Először gondold végig.

- De..

- Nincs de! Hazamész. Alszol rá egyet és majd holnap elmondod, hogy mire jutottál. Ez egy szalaszthatatlan lehetőség és pont rád vár!

- Jaj, csak hagy abba! Végiggondolom, de ez nem jelenti azt, hogy beleegyeztem. – Mentem bele ebbe az egészbe, hisz majd holnap lerázom telefonba egy nemmel és akkor minden jó lesz.

- Köszi. - Ujjongja felpattant a helyéről, majd hozzám futott. Mielőtt még megölelt volna elé tartottam a kezem jelezve, hogy le kellene állnia. Oly sok év múltával se állok még késszen arra, hogy komolyabb barátságba esetleg párkapcsolatba lépjek. Sőt még az emberi megnyilvánulásokat is kerülöm, mint például a kézfogás vagy az egyszerű emberi gesztikuláció a mosolygás. Minek, ha nincs olyan dolog, ami mosolyt csalna arcomra?

- Bocsi.

- Semmi. Most megyek. Holnap jelentkezek. Szia. - Felpattantam, majd kisiettem az irodájából, ki az épületből, majd fogtam egy taxit és hazamentem.

Mihelyst hazaértem nekiláttam a fontosabb háztartási munkáknak: mosás, takarítás. Nem mondom, hogy szerettem, de valakinek ezt is el kell végeznie, ha már egyedül vagyok, akkor nem kérdéses, hogy ki az. Miután miden a helyére került s a ruhák már a szárogatón lógtak, elmentem főzni valamit. Erős túlzás, ha azt mondanám, hogy tudok főzni. Van pár dolog, amit el tudok készíteni és kész. Nem nevezném magam mester szakácsnak. Mégis inkább a saját főztömet eszem, mint a rendelt kajákat. Az általam kreált furcsaságok lehet, hogy kicsit bizarrul néz ki, de legalább egészségesebb és finomabb, mint a Mekis kaja.

Miután a fergeteges salátámat elkészítettem régi szokásomhoz híven letelepedtem a tévé elé és miután kiválasztottam a legbutítóbb műsort nekiláttam enni. Erre a kis időre legalább kikapcsolhatom az agyam és kicsit élvezhetem az életet. Néhány hosszú és fárasztó nap után egy kis borral is megspékelem ezt és akkor már azon se kell aggódnom, hogy este előjönnek a rémálmaim.

Igen. Elég gyakran vannak rémálmaim. Sose tudom, hogy mikor kell magam felkészíteni lelkileg arra, hogy este esetleg szüleimmel álmodok, vagy esetleg elképzelem a tragédiát. Borzasztó rémképek szoktak beugrani. Néha már azt kívánom, hogy bárcsak velük tartottam volna, és akkor most nem kellene ennyi zagyvaságon gondolkoznom. Nem kellene siratnom a múltat. Sokkal jobb lenne. Jaj de most inkább félresöpröm öngyilkos vágyú hajlamaimat és koncentrálok inkább a fiatalokat meghülyítő mesékre.

Lassan már a harmadik Spongya bobos részt kezdtem el nézni, már csak a szánalom kedvéért, mikor megszólalt a mobilom.

- A vezeklő segélykiáltása tán meghallgatásra talált!? – Gondolkoztam hangosan. – Vagy mégse. – Cate neve villogott a készülék kijelzőjén.

- Háló?

- Szia. Remélem nem zavarlak.

- Épp most akartam kirakni Spongya bobot a tűző napra.

- Vicces. – nevetett, majd mikor rájött, hogy komolyan beszélek végre abbahagyta a kacarászást. – Azért hívlak, mert most értesített a film producere, hogy hamarabb munkába kellene állnod.

- Oh, lassabban! Milyen film? Producer? Mi van? – Pedig még nem is ittam.

- Tudod, amiről beszéltünk. A Bel Ami. Ahol te leszel a fényképész.

- Na, álljon meg a menet. Én azt mondtam, hogy végiggondolom az egészet. Ez nálad a beleegyezés?

- Eléggé úgy hangzott, hogy elvállalod.

- Még nem is tudtam végiggondolni az egészet.

- Akkor most kevesebb, mint 5 perced van rá, mert vissza kell hívnom őket, hogy mikor tudsz menni holnap. – Letaglózva hallgattam, amit mond. Még, hogy öt perc alatt döntsem el, hogy belemegyek-e ebbe az egészbe. Addig jól is hangzott a dolog, hogy fényképezni kell és elég szép kis összeget kapok érte, de bökkenők a következők: filmhez kell promóciós képeket készítenem, ami nekem nem éppen a legművészibb dolognak tűnik, mellesleg több ember fog körülvenni, mint eddigi életemben bármikor is. Nem mondom azt, hogy egy szende kislány vagyok, de jelenlegi, sőt állandó állapotomban nem hiszem, hogy képes lennék emberek közé menni. – Megy az idő. Remélem, most azon gondolkodsz, hogy elfogadd, és nem azon, hogy miképp lehetne kitekerni a nyakam.

- Ne adj ötleteket! – Mondtam, majd elhallgatott. Tudtam, hogy ez hatásos. Visszatérve az előbbi gondolataimhoz. Eléggé antiszociális vagyok. Régebben nem voltam az, sőt imádtam a középpontban lenni, de mára ez érthető – számomra az –miatt megváltozott. Nem tudom, hogy mit csináljak. Kecsegteti a pénzösszeg, amit felajánlanának, de ott van a hátulütője: rengeteg ember. – Mondj egy, sőt inkább három okot, hogy elfogadjam ezt a munkát.

- Egyszerű: pénz, hírnév, utazás.

- Mit értesz azon, hogy hírnév és utazás?

- Ha a film befut, akkor sok esélyed van arra, hogy más körökbe is eljussanak az általad készített képek és így többen meg fogják ismerni a nevedet. A filmet tudtom szerint nem csak itt Londonban forgatják, hanem más országokban is. Ez lehetőség arra, hogy végre kimozdulj innen és világot láss.

- Kösz az újabb információt, amit fontos lett volna tudnom mielőtt döntöttem volna.

- Szóval döntöttél?

- Igen. – Még magam se hiszem el.

- És mi a válaszod?

- Egye fene belemegyek ebbe, de ha nem tetszik a munka, vagy az, akikkel dolgoznom kell, akkor eljövök.

- Jaj de szeretlek jelenleg. – Visított bele a készülékbe.

- Jaj de nem szeretem, amikor visítoznak a telefonba, mikor éppen velem beszélgetnek.

- Bocsi. Le is rako… Várj! Akkor vázolnám a holnapi beosztásod. Reggel nyolcra kell menned a forgatásra és addig leszel, ott, míg azt nem mondja a rendező, hogy mehetsz. – Nem tudom, hogy mire vállalkoztam.

- Holnap már el is kezdődik a munka?

- Igen. Ezért akartak minél előbb leszerződtetni téged, de ne idegesedj. Profi vagy.

- Hát kösz.

- A szerződést, majd holnap írjátok alá. – Gyorsan lediktálta a címet. - Sok szerencsét és majd hívj, hogy mi volt.

- Az lesz az első. Szia. – Meg se várva hogy ő is elköszönjön kinyomtam a telefont és a legtávolabbi sarokba hajítottam. Remélem holnap még egybe lesz.

Tökéletes. Tényleg nem tudom, hogy mire vállalkoztam. Az biztos, hogy egy pillanatra kikapcsolt az agyam, mikor elfogadtam ezt, hisz ha nem lettem volna valahogy befolyásolva, akkor biztos, hogy nem vállalom el ezt a munkát. Na azért a pénz és az utazgatás jól hangzik. Csak ne Csecsenföldre keljen menni, mert akkor biztos felmondok. Na de majd holnap megtudakolom, hogy merre hány méter, mert Cate nem igazán akar nekem elmondani bármit is.

Miközben gondolkoztam hajmeresztő vállalkozásomon elmostam a tányért és egy laza mozdulattal ruhástól bedőltem az ágyba. Elalvás előtt azon gondolkoztam, hogy mi fárasztott annyira ki, hogy ne tudjam levenni a ruhám és az ébresztőt ne tudjam beállítani….