2011. január 27., csütörtök

23. fejezet

no komment =)
pux Birbus

Story of my life
Searching for the right
But it keeps avoiding me
Sorrow in my soul
Cause it seems that wrong
Really loves my company

Enyhe szívinfarktus kerülgetett, amikor megláttam Rob kezében azt a kis dobozt. Csak nem? Ááá. Kizárt. De mi van, ha mégis? Mi van, ha abban a dobozban egy gyűrű van, egy jegygyűrű? Mondjak igent?


Talán az izgalom hatására, amit reggelire megettem kaja, abban a szent pillanatban akart kikívánkozni, amikor Rob a kezembe nyomta a dobozkát. Gyorsan kezemet a szám elé kapva kezdtem el mutogatni a fürdő felé. Rob azonnal kapcsolt és felkapott az ágyról, majd beviharzott velem és a WC mellé rögtön lerakott.

- Rob menj ki! - parancsoltam rá. Mégse kellene végignéznie ahogy éppen ott rókázok.

- Dehogy megyek. - megmakacsolta magát. Ahelyett, hogy kiment volna összefogta a hajam és ott volt velem addig, amíg el nem múlt a hányingerem. Hála istennek nem dobtam ki a taccsot előtte. Miután megmostam a fogam és az arcom Rob szó nélkül visszavitt és befektetett az ágyba. Láttam rajta, hogy nagyon vigyáz rám, de semmi értelme nincs minden percben úgy figyelnie rám, mintha porcelán baba lennék. Jól esik a törődése főleg most, hogy le vagyok sérülve, de fogadni mernék, hogy megint magát hibáztatja. Csak tudnám, hogy miért. Mindig ez van. Addig kombinál, amíg rá nem eszmél a tényre, hogy ő tehet róla. Természetesen ez egy nagy baromság. Én is hibázhatok és ez a rosszullét se az ő hibája, csak egy picit felkavarodtak bennem a mostani események és a tojásrántotta.

- Bocsi, hogy elrontottam a meglepetés hangulatát. - bűntudattal átitatottan mondtam.

- Semmi baj. Kár volt ...

- Most hagyd abba! Mikor akarsz már leállni az önsajnálattal? Nem mindig te vagy a hibás. Nem tehetsz arról, hogy felizgatott az a kis doboz.

- Felizgatott? - kaján vigyor jelent meg az arcán.

- Felizgatta a gyomrom és nem mást.

- Na, de nézd is meg. - megfogta és oda adta nekem azt a kis dobozt. - Mondjuk azt, hogy ez az én karácsonyi ajándékom. - izgatottam várta, hogy kinyissam a dobozt. Ha ebben eljegyzési gyűrű van, akkor nem tudom, hogy mi lesz. Talán én leszek a legboldogabb ember a világon. Lassan remegő kezekkel nyitottam fel a doboz tetejét. Amikor megláttam, hogy mi van benne rögtön sokkot kaptam.

- Kulcs? - hangosan is feltettem a legelső kérdést, ami eszembe jutott. Mindenre számítottam csak erre nem.

- Ez nem csak egy kulcs, hanem ez a lakásom kulcsa. - édes jó istenem. Azt akarja, hogy költözzünk össze? Csak kicsit sokkolt le ezzel. - Látom rossz ötlet volt.

- Nem, nem, nem. Csak kicsit meglepődtem. Másra számítottam. - eszmefuttatásomra vissza gondolva, nagyon is másra számítottam. Nem is gondoltam teljesen végig ezt az egészet. Sokkal ésszerűbbnek látszik az összeköltözés, mint az eljegyzést a kapcsolatunk következő lépésének. Az biztos, hogy nem én vagyok az ész, de azt se jelenteném ki, hogy Rob. Együtt vagyunk egészek.

- Mégis mire?

- Áh hagyjuk.

- Jól van, de mit szólsz? Összeköltöznél velem?

- Egye fene. Így legalább megszabadulok a lányoktól. - viccnek szántam mondandómat, de ennek a vége csak az lett, hogy szerelmem durcás lett és ki kellett engesztelnem .... csókokkal. Mást is csinálnék vele, viszont az orvos mondta, hogy ne erőltessem. Ezért Az mondjuk úgy, hogy tilos.

Délután hátralévő részében DVD-ztünk és beszélgettünk. Kiderült, hogy nem csak én kaptam röhejes ajándékot, de szerelmemet is meglepték a haverjai pár érdekes dologgal, mint például egy sörnyitás számlálóval. Sokat nevettünk ezeken és akkor nekem is bevillant az agyacskámba, hogy még nem adtam oda neki az ajándékát.

- Nekem is kell még neked adnom valamit.

- Nem kell.

- Már hiába ellenkezel. Megvettem, csak még nem mentem el érte. Majd szólok apának és elhozza. – így is lett. Elküldtem aput a hangszer boltba és elhozta nekem szerelmem ajándékát. Este vacsora után szándékoztam neki odaadni.

Este már mindenki ezerrel pörgött. Szerencsémre szerelmemet nem kellet sok mindenkinek bemutatnom, mert unokatesóm esküvőjekor szinte mindenkivel találkozott. Vacsi jó hangulatban telt. Én is megpróbálkoztam az asztalhoz ülni, csak, hogy szerelmem ne akarjon a nappaliba velem enni, mert biztos ez lett volna belőle.

Sokkal jobb, ha itt van mellettem ő is. Kezdem átérezni a karácsony szellemét neki köszönhetően. Ő az én legnagyobb ajándékom az élettől. Mondani se kell, hogy anya fel is hozta, hogy sokkal jobban kivirultam tőle.

Vacsi után még egy picit beszélgettünk a nappaliban, de fáradságra hivatkozva megkértem szerelmemet, hogy vigyen fel a szobámba.

- Na én elvonulok … nák. Rob felvinnél. – boci szemekkel néztem szerelmemre, aki azonnal felpattant a helyéről és felkapott engem is a helyemről egyenesen az ölébe. – Jó éjszakát mindenkinek.

- Nektek is. – jött szinte mindenkitől egyszerre a válasz.

Sec-perc alatt fenn is voltunk a szobámba. Szerelmem ismét az ágyba tett és már ő is jött volna, mielőtt meg nem alítom.

- Várj! Még adni szeretnék valamit. – próbáltam kikászálódni az ágyból, de nem sikerült. – Na jó. Inkább menj érte te. Ott van az ajándékod a szekrényemben. – Rob oda ment a szekrényhez, kivette az ajándékát rejtő dobozt és kérdő pillantással nézett rám. – Nyisd ki! – adtam ki a parancsot és már nyitotta is. Amikor rátalált a meglepetésemre, szemem hatalmasra nyílva rám nézett. – Jaj csak el ne kezd sírni.

- Ez…ez komolyan … én kapom? – dadogott össze vissza és azzal az egyszerű mozdulattal a hajába túrt. Ezért a mozdulatért vannak oda a tinik. Érthető.

- Ki másé lenne? Mondtad párszor, hogy szeretsz és tudsz is gitározni. Gondoltam megleplek egy gitárral.

- De ez..ez biztos sokba került.

- Nekem csak az számít, hogy neked örömet okozzak. – ez a mondat kellett ahhoz, hogy Rob szinte eldobja az újdonsült gitárját és oda jöjjön hozzám egy édes csókért. Bár az életünk végéig folytatódhatott volna ez pillanat.

Alig vettem észre, de elrepült felettünk egy pillanat alatt ez a hét. Rob érkezése után nagy izgalommal vártam, hogy mikor kapok már járó gipszet, mert olyan rossz ágyhoz kötve lenni. Egy jó dolog azért akadt. Szerelmem minden pillanatban mellettem volt és kéréseimet egy szó nélkül teljesítette.

Szilveszter napján végre meg is kaptam a járógipszem. Az orvosok nem is tudták, hogy mekkora szabadságot adtak ezzel a kezembe. Kisebb baráti társaságommal meg is ünnepeltük az újévet. Van annál csodálatosabb dolog, hogy veled van a szerelmed? Van. Semmivel se ér fel az, amikor mindenki egyszerre üvölti, hogy „BUÉK”, de te nem tudod, mert mással vagy elfoglalva. Szerelmed mézédes csókját ízlelgeted ajkaidon. Annál nincs is felemelőbb érzés, mint, hogy az újévet máris így kezded, szerelmesen, boldogan.

A bulit hamar ki kellett pihennünk, mert visszarepültünk Londonba. Alig maradt időnk egymásra. Pár csókot tudtunk csak váltani, mert egyetlenem már repült is tovább, mert jelenése van a People’s Choic Awardson. Sajnos egyedül kellett mennie, mert még nem vagyok toppon lábügyileg.

Azért őfelsége kiadta ám a parancsot. Át kellett hozzá cuccolnom. Szerencséjére beajánlotta segítségnek a lüke barátait, akikkel nagyon jól éreztem magam azalatt a pár nap alatt, amíg nem volt itthon. Itthon. Milyen furcsa a ezt mondani. Mintha már egy család lennénk.

Szinte mindenki így tekint ránk. Én pár nap alatt állandó vendég lettem Rob szüleinél, akik nagyon örültek nekem. Vagy csak azt tettetik. Jaj én. Mindig van bennem egy kis félsz.

Nemrég beszéltem meg Clairrel egy újabb találkozót délutánra. Holnap jön haza szerelmem, ezért be kellett vásárolnom.

Épp egy kis boltból jöttem ki, amikor megakadt a szemem az újságárus bódén. Minden szennylap vele és egy másik csajjal van tele. Még egyszer meg kell néznem, hogy jól látok-e. Sajnos igen. Itt ölelgeti ezt a csajt.

Remegő kezekkel leemeltem a lapot, majd a nagy szenzációhoz lapozva olvasni kezdtem.

Ismét együtt a régi sztárpár?

Robert Pattinson és Kristen Stewart ismét együtt? Pár hónapja még arról írtunk, hogy a mi lovagunknak a szívét egy fiatal lány dobogtatja meg, de lehet, hogy csak egy futó kapcsolat volt? Valószínűleg, hisz több hete nem lehetett őket együtt látni és Rob ahelyett az ismeretlen lány helyett Kristennel ment a People’s Choice Awardsra. Mindenki gondolhatná, hogy persze, hogy nem akart egyedül menni, de jól tudjuk, hogy KStew nem akart elmenni.

„Sok értelme nem lenne ott lennem, hisz több órát kellene utaznom egy olyan eseményre, ahol csak vendég vagyok és nem jelölt. Számomra most nincs fontosabb az új filmem forgatásánál.” – nyilatkozta pár nappal ezelőtt Kristen. Lehet, hogy a mi don huanunk visszakönyörögte magát? Lehet, hogy Kristennek még mindig sokat jelent Robert? Riporterünk rá is kérdezett, de kitérő válasza miatt, csak feltételezni tudunk.

„Ez magánügy.” – Robert válaszából semmi sem derül ki, de a képek sokat elárulnak. Nézzük csak meg a képeket. Hát nem olyanok, mint régen? 4 évet nem lehet csak úgy kidobni.

Ha bármi információ kiderül, akkor rögtön hozzuk a …

A cikk végére már könnyeim miatt nem tudtam olvasni. Hogy adhattam a kapcsolatunknak annyi esélyt? Átvert. Ez most úgy igazán szíven ütött. Még szép. Hisz szeretem, vagyis már inkább undorodom tőle. Hogy volt képes erre?

A legrosszabb az, hogy nem mondta nekem, hogy együtt volt Kristen Stewarttal. Mondjuk sejtettem, de a szennylapok mindent összehordhatnak. Az ő szájából akartam tudni, de most már felesleges. Annyit érdemeltem volna, hogy elmondja, hogy előttem hosszú ideig mást becézgetett, ölelgetett, csókolgatott. Hányinger kerülget, ha ezekre gondolok. Nekem is volt előtte kapcsolatom, de én elmondtam neki és nem titkoltam előtte, de nekem egy újságból kell megtudnom, hogy mi volt és mi van közte és Kristen Stewart között?

Nem csak fut kapcsolat volt. Több mint 4 évig alkottak egy párt és most ismét egymásra találtak. Ha ez egy film lenne, akkor csak röhögnék, de így, hogy ez az én életem, így, hogy én is a főszereplője vagyok ennek a szappanoperának, csak sírni tudnék. Sirok is.

Itt van előttem a kép, amin egymást ölelgetik és Rob amennyire csak lehet, magához vonja. Úgy néz rá, mint rám szokott. Mi ez, ha nem egy másik nő után való ácsingózás. Lehet, hogy még pitiznie se kell. Az a cafka biztos beengedi az ágyába.

És én még ennek a féregnek adtam már oly sokszor esélyt? Én marha. Nem látok a rózsaszín felhőtől, ami körülvesz. De ennek most vége. Nem teszek magamból még nagyobb marhát.

Itt várom a pillanatot, hogy mikor hív és ki tudja, hogy éppen milyen pózban vannak.

Az még csak egy lapáttal tesz a hangulatomra, hogy a nyilatkozatából sem az jön le, hogy ő foglalt. Ááá. Miket képzelek én naiv? Itt sugdolózik annak a ribancnak a fülébe s a válaszai a kérdésre félreérthetőek, sőt azt sugallja, hogy ők így vagy úgy, de együtt vannak. Mi ez, ha nem beismerés? Miért kellett engem hülyiteni? Ha tőlem nem kapja meg a kielégülést, akkor már rögtön mást kell keresni? Szánalmas egy féreg.

Haragszom rá? Ááá. Undorodom tőle. Ha még egyszer a közelembe jön, esküszöm, hogy tökön rúgom vagy tudom is én, de nem teszi zsebre, amit tőlem kap az biztos.

Most mitévő legyek? Elmenjek Clairhez ettől függetlenül? Nem ő bántott, de biztos a fiacskáját fogja védeni. Mégis el kell mennem hozzá, mert meg kell tudnom, hogy m volt vagy van köztük.

Megvettem az újságot, csak, hogy kínozzam magam. Taxiba ültem, majd Clairék címét bemondva elindultam. Lassan odaértem.

Zaklatottságomat próbáltam mosoly mögé rejteni és bicegve az ajtóhoz siettem. Becsöngettem és hála Claire gyorsaságának nem kellett sokat várnom rá, mert már nyitotta is az ajtót.

- Szia édesem. - üdvözlésképpen megkaptam a szokásos ölelést és puszit.

- Szia Claire.

- Gyere be drágám. Ne ácsorogj, mert nem tesz jót s lábadnak. – amint kimondta már mentünk is be a napaliba. Leültünk a kanapén. – Látom, hogy valami nyomja a szíved. Mi a baj? – valahogy mindenre rájön.

- Ugye nem hazudnál nekem?

- Hogy kérdezhetsz ilyet. Nem hazudnék neked életem. Úgy tekintek rád, mint a saját lányomra. Drágám kezdesz megijeszteni. – megfogta a kezemet és mélyen a szemembe nézett. Pont úgy mint Ő.

- Tudnom kell, hogy Robert és Kristen ismét együtt vannak-e!

- Honnan veszed ezt a badarságot?

- Innen. – Claire kezébe nyomtam az újságot. Őt is pont annyira sokkolta a látvány, mint engem.

2011. január 22., szombat

Egy kis ízeítő

Hamarosan kész lesz a 23. fejezet is, de addig még aludni kell párat, mert most éppen az ágyat nyomom nátha miatt és a net is tiltó listán van.
pux Birbus

A cikk végére már könnyeim miatt nem tudtam olvasni. Hogy adhattam a kapcsolatunknak annyi esélyt? Átvert. Ez most úgy igazán szíven ütött. Még szép. Hisz szeretem, vagyis már inkább undorodom tőle. Hogy volt képes erre?
A legrosszabb az, hogy nem mondta nekem, hogy együtt volt Kristen Stewarttal. Mondjuk sejtettem, de a szennylapok mindent összehordhatnak. Az ő szájából akartam tudni, de most már felesleges. Annyit érdemeltem volna, hogy elmondja, hogy előttem hosszú ideig mást becézgetett, ölelgetett, csókolgatott. Hányinger kerülget, ha ezekre gondolok. Nekem is volt előtte kapcsolatom, de én elmondtam neki és nem titkoltam előtte, de nekem egy újságból kell megtudnom, hogy mi volt és mi van közte és Kristen Stewart között?

Nah? Bejövős mi? x'D

2011. január 10., hétfő

22. fejezet

Se zene, se kép. Most aztán kevés időm sincs. Anyám lefejez, ha megtudja, hogy gépezek. Majd máskor potolom.
pux Birbus
u.i.: I <3 you helyett az, hogy az izgalmak csak ezek után kezdődnek. xD


*****
Robbal való beszélgetésem után az életem kettes sebességbe gyorsult. A délután hamar véget ért és az este érkezését anya vacsorához hívó szava jelezte. Mindenki helyet foglalt az asztalnál kivéve én. Ágyhoz - vagyis kanapéhoz - vagyok kötözve. Én egy jól megpakolt tálcán kaptam a vacsorám. Imádom az ünnepe evés részét. Minden finomság és a Bejgli. Istenem, de szeretem a mákos Bejglit.
Mindent felszippantottam, ami a tálcán volt. Jóllakottan feküdtem az ágyon, addig, amíg kedves családom be nem fejezte a vacsit és be nem zsúfolódtak a nappaliba, hogy elkezdjük az ajándékozást.

Kérésemre apu lehozta a családnak szánt ajándékokat, így én is oda tudtam adni azokat a kis apróságokat, amiket vettem. Mindenki örült nekik, vagy csak elhitették velem, hogy tetszik.

Engem is elhalmoztak kisebb - nagyobb ajándékokkal. Nagymamáméktól pénzt, Chariéktól egy szarvasos pulcsit kaptam. Az egész családnak ezt vettek. Viccnek szánták. Sose voltam vevő az ilyen poénra. Mindenki felvette - kivéve én - és abban folytattuk tovább az ajándékozást.

Kaptam még tesóméktól könyveket, amik pont jól jönnek most a kényszer szünetben. Anyuéktól egy gyönyörű nyakláncot kaptam, amit azonnal fel is vettem. Ezüst volt az egész és egy gyönyörű gitár formájú medál lógott rajta. Imádom.

Ajándékozás után még beszélgettünk egy picit, majd mindenki eloszolt. Apu anyu kíséretében felvitt a szobámba. Minden, ami fontos lehet az éjszaka folyamán számomra - egy pohár víz, telefonom, pizsim - az éjjeliszekrényemre rakták és végre magamra hagytak. Mihelyst kimentek a szobámból kezdetét vette a hálóingemmel vívott harc. Először is meg kellett szabadulnom fölös ruháktól. Póló még lement, de a farmerral meggyűlt a bajom. Miért ver engem ennyire Isten? Nem elég, hogy el kell viselnem a törés miatti fájdalmat, de még normálisan öltözködni s tudok. Csodának köszönhetően lejött rólam a farmer. Utána már gyerekjáték volt felvenni a hálóinget. Miután a harc véget ért, kifújva magam beledőltem az ágyba és aludtam.

Reggel a lábamba belenyilalló fájdalom és a telefonom csörgése keverékére ébredtem. Csukott szemmel kitapogattam a mobilom majd felvettem.

- Szia. Csak nem felébresztettelek? - szólalt bele egyetlenem. Elérkezett a pillanat.

- Szia. Mondjuk még aludtam volna.

- Nem vagyok nő, szóval ne nézz hülyének, de nem kellene felkelned, hogy időben elkészülj?

- Rob valamit mondanom kell. Kérlek ne légy ideges. - egyszerű kérni.

- Mi a baj? Mi történt? - már kezdi. Rögtön ugrott egy fél oktávot a hangja és a nyugtalanság sugárzik belőle.

- Tegnap ismét bebizonyítottam, hogy szerencsétlen vagyok. - tématerelés.

- Létszíves mond már, hogy mi történt.

- Elcsúsztam a jégen és eltörtem a lábam. Fekvőgipszem van és nem tudok Londonba utazni. - hiába vártam a válaszát. Semmi. Csak egy nagy puffanást halottam és utána azt, hogy az egyik tesója beleszól.

- Szia Lizzy vagyok. Mit mondtál az öcsémnek?

- Szia. Hát azt, hogy sajnos nem tudok Londonba repülni, mert szerencsésen eltörtem a lábam és a fekvő gipsz miatt nem tudok menni. De mit csinál? Nem válaszolt. Semmi reakciót nem váltott ki belőle, amit mondtam.

- Haha. Drágám, a semmi ehhez képest valami. Egyszerre pakolja be a ruháit a hátizsákjába és repjegyet foglal.

- Tudtam, hogy ez lesz. Kár volt elmondanom neki.

- Háhá Rob elől eltitkolni bármit is?? Lehetetlen.

- Add oda. - hangzott messziről Rob hangja. Valószínűleg a telefonra gondolhatott. - Szerelmem azonnal repülök. Ne menj sehova. Hogy is mennél? - kuncognom kellett az aggodalmasságán. - A legkorábbi géppel megyek. 4 óra múlva már nálad is leszek.

- De nem kell eljönnöd. Maradj a családoddal.

- Most te vagy a legfontosabb és még beszélni valóm van veled. - hupsz. A lecseszést nem úszom meg. - Megyek, mert sietnem kell ki a reptérre. Szeretlek, és ha lehet, még nagyobb kárt ne tegyél magadban. Szeretlek.

- Én is szeretlek. Szia.- kinyomta a telefont.

Van még négy órám az aggodalmaskodására és a lecseszésére.

Anyu valahogy megérezhette, hog felkeltem, mert halk kopogás után bejött.

- Jó reggelt. Fáj a lábad?

- Ne is kérdezd. Ide tudnád adni a gépemet és a távirányítót?

- Persze kicsim. - odahozta Minit és a TV távirányítóját nekem, majd ecsetelni kezdte, hogy mit is reggelizhetnék. Én a rántotta és a csokis torta mellett döntöttem, ami később nagyon is finomnak bizonyult. Minden hülyeséget összezabálok, de istenem csak egyszer van karácsony.

Lassan - netezéssel, MSNezéssel és tv nézéssel -, de azért eltelt az a 4 óra, amit szerelmemre és a lecseszésére várnom kellett.

Épp a fürdőbe indultam volna ki, amikor is halottam egy elég hangos kocsiajtó csapódást, amit szerelmem megérkezésnek tulajdonítottam. Még, ha anyuéknak köszön is és megkérdezi, hogy hol vagyok, akkor kap 15 másodpercet. 15 .. 14 .. 13 .. 12 .. 11 .. 10 .. 9 .. hallom a lépcsőn való felfutását ... 8.. 7.. 6 .. 5 .. 4 ... 3 .. ajtó csapódás.

- Korán jöttél. - céloztam a saját hülységremre, de nem figyelt mondandómra.

- Szerelmem egy napra nem vagyok melletted és már tönkre is teszed magad. - azzal a tipikus mindent tudok nézéssel és tapogatással megfogdosta mindenemet, mintha plusz sérüléseket keresne rajtam. - Mid fáj?

- Csak a lábam, de ne tapogass már végig. Az orvos már megtette. - hisztiztem.

- Jól van na, csak megnéztem, hogy miden rendben van-e.

- Nincs.

- Mid fáj? - rögtön ugrott volna, de látszik, hogy férfiból van.

- Nem mim, hanem mi. Semmi köszönésféleséget nem kaptam. - céloztam a nagy berohanására. - Se szia, se csók?? - mondanom se kellett többet, már tapadt is a számra. Olyannyira hiányzott már nekem, mint nyári napsütésben szikkadó virágnak a eső. Ha rajta múlt volna, akkor tovább s mentünk volna, de nemek most még nem lehet Azt. Sajnos. Belegondolva, hogy milyen kis formás hátsója van. Istenem. Elválva ajkamtól végre mondott egy köszönésféleséget. - Szia szerelmem.

- Neked is szia.

- Most halljam, mi történt, hogy eltörted a lábad.

- Létezem.

- Vicces.

- Na jó. Épp mentem ki az udvarra és akkor a kis Bercim futni kezdett felém én meg ijedtemben rosszul léptem és elcsúsztam a jégen.

- Megijedtél Bercitől? – röhögött a képembe. Mintha ő nem félt volna tőle.

- Nem neked tört el a lábad! Nem neked kell ezt a szutyok gipszet viselned! Nem te vagy ágyhoz kötve! De azért csak nevess Pattinson! - kelleténél egy kicsit hisztérikusabbra vettem a figurát. A fájdalom és az eddig felgyülemlett dolgok miatt most minden kijött belőlem. Könnyeim is hamar elkezdtek záporozni. Nem sokáig érezhettem a magányt, mert pár másodperccel később Rob ölelő karjaiban éreztem magam.

- Css.. ne sírj. Bocsáss meg. Nem akartalak megbántani. - vigasztalás képen bocsánat kérés? Jaj istenem ez a férfi nem tanul, de most az egyszer tényleg volt miért bocsánatot kérnie. Megbántott azzal, hogy kinevetett. Az ő véleménye sokat számít és, hogy hülyének néz, az már sok.

De magam lennék, ha nem tudnék ennek a marhának megbocsátani? Nem. Nélküle senki vagyok. Kell nekem. Kell a közelsége, ahhoz, hogy felálljak a földről és menjek tovább. Ő az én mindenem.

- Szeretlek. - ennyit tudtam csak kimondani, mielőtt ajkainkat ismét egybe forrasztottuk.

Lehet, hogy mostanában elégé elragadott a hév. Kicsit megváltoztam. A kicsi, az semmi. Sokkal közvetlenebb lettem, mint voltam és sokkal jobban megbízom másokban. Negatívabb tulajdonságokkal is gyarapodtam, mint a féltékenység és hamarabb haragszom meg másokra. Nem tudom eldönteni, hogy ezek a változások hiányoztak-e az életemből, de az biztos, hogy a Robbal való kapcsolatom hatással volt rám, ami majd idővel kiderűl, hogy jó vagy rossz számomra, addig is megpróbálok élni a mának és neki. Miden vele töltött perc ajándék, hisz életemben nem voltam még ilyen boldog. A vele töltött másodpercek tündérmesém apró pillanatai. S a egyszer úgy alakul, hogy nekünk vége, akkor szeretnék csak a szép emlékekre visszagondolni.

Na álljál le Barbi!!! Lehet, hogy egy életre meg kellene szabadulnom a pesszimistaságomtól. Mindenki jobban járna vele.

Robbal az utolsó lélegzetünkig csókoltuk egymást, majd egymástól elszakadtunk. Szerelmem rögtön bedőlt az ágyba, én meg elhelyezkedtem a mellkasán és hallgattam a lélegzetvételeit, majd halk szuszogásait. Elaludt.

Annyira jó érzés magam mellett tudni ezt a tökéletes férfit. Na jó a tökéletes túlzás, de számomra az. Mondjuk, amit ma produkált az kicsit túlment a féltés határán. Szinte mindent felnagyít és én megértem, hogy féltenie kell egy olyan szerencsétlen embert, mint én, de vannak határok. Nekem is jól esik, ha néha-néha féltékenykedik valakire, de nem kell belőle rendszerességet csinálni. Én se hiszem azt, ha egy nőre ránéz, akkor már rögtön levetkőzteti a szemével. Nem vagyunk egyformák. Szerencsére Mi lenne, ha mindkettőnk ilyen lenne? Világ vége.

Kényelmes helyzetemet hamar ott kellett hagynom, mert hívott a természet. De mégis hogyan kellene nekem eljutnom a WC-ig? Próbáltam a lábamra állni, de akkora fájdalom nyilallt a lábamba, hogy azt elvetettem. Egyedül képtelen lennék elmenni a mosdóig. Segítséget kellene kérnem. Rob kilőve. Keveset aludhatott szóval más valakit kellene zargatnom a kérésemmel. Kezembe vettem a telefonom és kikerestem a telefonkönyvből Milánt. Ő férfi is és talán itthon is van. Erős is szóval el fog bírni.

Harmadik csörgésre fel is vette.

- Háló?

- Szia. Barbi vagyok, fentről. Segítségre lenne szükségem.

- Máris megyek. – amint lerakta, halottam a lépcsők reccsenését a futása alatt. Mint az állat úgy rontott be az ajtómon.

- Lassabban. Rob alszik.

- Upsz. Na és miben tudok segíteni?

- El kellene vinned a fürdőig.

- Oh. Na gyere te szerencsétlenke. – odajött mellém, majd úgy, mintha allig lennék 10 kilo, felemelt és már vitt is be a fürdőbe.

- Köszi innen már megy magamtól is.

- Pedig azt hittem, hogy a bugyikádat is nekem kell letolnom.

- Bunkó. – vihogva az oldalába bokszoltam, majd miután kiment, magamra zártam az ajtót és rendbe szedtem magam és szükségleteimen is segítettem.

Mikor végeztem jutott eszembe, hogy oké, hogy itt vagyok, de vissza, hogy megyek? Kinyitottam az ajtót, de Milán sehol. Oh, istenem. Kellett ennek is most elmennie?! Ráállni nem tudok a lábamra, szóval marad az ugrándozás. Kilőve. Nincs semmi se amiben meg tudnék kapaszkodni és amilyen szerencsétlen vagyok biztos zakóznék egyet. Na jó. Végső megoldás: háton csúszás jobb lábbal tolom majd magam a töröttet meg majd a levegőben hagyom. Hmm. Jó kis ötlet. Most megérdemelnék egy hátba veregetést.

Ahogy elterveztem el is indultam az ágy felé. Mivel a kalkuláció között nem volt benne, hogy nekem néznem is kellet, hogy merre megyek, ezért úgy felfejeztem az ágyat, mint az a nagy könyvben meg van írva. Én próbáltam a jajveszékelésemnek nem hangot adni, de egy nagyobb „Áú.” és egy „A kibaszott életbe.” szitkozódás mégiscsak kicsúszott valahogy a számon.

Szerencsétlenségemnek hála Robot sikerült felkeltenem.

- Szerelmem minden rendben? – ugrott oda mellém, ahogy meghallott.

- Úgy nézek ki, mint akivel minden rendben? – mostantól Hisztis Mirtil leszek.

- Le ne harapd a fejem.

- Bocs.

- Na gyere. – felkapott a földről, majd az ágyba fektetett. – Hogy jutottál el a fürdőig s mit kerestél a földön?

- Milán vitt el a fürdőbe, de visszafele már nem segített, ezért próbáltam magam visszajönni, de sikertelen volt a hadművelet. Téged is sikerült felébresztenem. Bocsi.

- Semmi baj. Majd este alszunk, na de most csináljunk valami izgalmasat.

- Mégis mit lehetne csinálni az ágyban … azon kívűl.

- Te kis perverz nőszemély. Most nem arra gondoltam, meg nem is lehetne. Adni szeretnék neked valamit. – mégis mit? – Mindjárt hozom. – felállt majd a földre ledobott kabátjához ment és kivett belőle valamit. Egy kis fekete ….. basszus, basszus, basszus. Csak nem?????

2011. január 7., péntek

Masquerade / Hullócsillag

Egy kis önreklám. Itt a várva-várt új történetem. Remélem tetszeni fog! Az 1. fejezet már fenn is van! =)
pux Birbus

2011. január 2., vasárnap

Masquerade [új töri]

Ha van időd, akkor komizd. [Pipa csak végső esetben =P]
pux Birbus

Előszó
"Van a jó és a gonosz. Helyes és helytelen. Hősök és gonoszak. Ha bölcsességgel vagyunk megáldva, olykor megláthatjuk a kettő közti résen a kiszűrődő fényt. Csendben várjuk ezt a pillanatot, amikor megértjük, amikor értelmetlen létünk értelmet nyer, és célunk felsejlik előttünk. Aki elég erős az őszinteséghez, arra saját képmása fog majd akkor visszatekinteni. Magunk teszünk tanúságot az élet kettősségéről. Hogy mindegyikőnk képes sötét -, és fényes tettekre is. Jóra és rosszra. Bármire és mindenre. Hogy sorsunkat, ahogy felé masírozunk, megváltoztathatják a döntések, amiket hozunk, a szeretet, amihez ragaszkodunk, és az ígéretek, amiket betartunk."
Egy tragédiának köszönhetem mostani énemet. Egy balesetnek. Egy olyan tettnek következménye jelenlegi énem, ami nem kellett volna, hogy megtörténjen. Azon a napon mikor megtörtént a tragédia elvesztettem mindenkit és mindent. Azt a személyt ki nekem mindent jelentett, a világot. Ő volt az egyetlen ember kit igazán szerettem kötetlenségek nélkül, de elment. Soha többé nem jön vissza. Magamra maradtam. Lelkiekben összetörtem. Kifelé egy erős nőnek látszatát keltettem mindenkiben. Színészkedtem, de nem csak a színpadon, hanem a való életben is.

Ez + az

Írtam az előbbi bejegyzésben, hogy szeretnék nektek valamit mondani. Na most ennek is eljött az ideje.
Ez a történet elment a csöpögős történetek irányába. Ezen még tudok változtatni. =P Drasztikus változások lesznek. Hiszek a mesékben, de mindennek van határa. Ennyire nem lehet az élet se happy.
Pár hónapja amikor ezen a változáson járt az eszem, támadt egy ötletem és elkezdtem írni egy másik történetet is. Sokkal másabb. Természetesen Rob a főszereplő, de más. Egészen más. Drámaibb. Istenem hiányzik nekem a dráma de nagyon. =D
Most az a történet sokkal közelebb áll a szívemhez, mint ez. Ez az első fanficem, szóval semmi pénzért se hagynám abba ennek az írását, csak más irányba kalandoznék el. =D
Amit írtam, hogy megbízhatatlan vagyok az igaz. =P Néha van kedvem írni és jön az ihlet, de néha semmi. Rossz érzés volt az is, hogy itt volt a karácsony és semmi olyan hangulatom nem volt, hanem csak izgultam, hogy a történet új fejezete időben felkerüljön. Elbaszigáltam a szünetem. =/ [Nem mondom, hogy a szilveszter rossz volt a barátnőimmel, mert az felejthetetlen volt =P (L) <3] Nem szeretek olyat írni ami nem én vagyok és most ez a történet nagyon olyan, mondjuk már dolgozok az ügyön, hogy ne legyen szokványos, de arra is idő kell. Nem tudom, hogy be kellene-e vállalnom még azt az új törit, de úgy vélem, hogy menne. Vannak holtpontok, amiket átt kell majd élnem, de értetek meg fogja érni. Ti és a barátnőim tartjátok bennem a lelket a bíztató szavakkal és a pipálgatással a bejegyzések alatt. Hiába mondom nektek, hogy írjatok komit, úgyse fogtok. Már nem is törődöm vele, csak a pipálgatást ne hagyjátok abba!!! =D Nagyon szépen köszönöm annak a 11 rendszeres olvasónak az olvasását és annak a sok névtelennek is. Rengeteget jelent ez nekem. Mondhatni az írás tölti ki az időm nagy részét és ezt nem csak magam miatt csinálom, hanem az olvasóim miatt is.
Hú, de elkanyarodtam. =P Visszatérve a másik történethez kész van már az előszó és az 1. fejezet. Még elolvastatom pár emberrel a fejezetet míelött felrakom, mert kíváncsi vagyok a véleményekre. Ha minden jól megy, akkor jövő héten publikálom is. =)
Mivel az olvasóim szavára is adok, ezért az előszót ti is elolvashatjátok. Sokminden kiderül belőle, de nem minden. =P
Köszi, hogy a sok rizsázásom elolvastad!!! Szere <3
pux Birbus

21. fejezet

Annyi a késésemhez a hozáfűznivaló, hogy megbízhatatlan vagyok. =P Bocsi, de teljesen el voltam havazva. =S Mellesleg valamit még mondok nektek, csak előbb tanulok holnapra. =S
Remélem tetszik. Mondjuk nem aktuális. Annyira. Még karácsonykor akartam felrakni, de nem sikerült. =( Ma még írtam hozzá és így lett 9 oldal. =P Miattatok anyummal is összevesztem. Miért kell állandóan gépezned szöveggel jött. Most, hogy jön a suli megint kihött rajta. =S Suli... diszlájkolni való. =D
Na nem rizsázok, mert úgyse érdekel senkit. =)
pux Birbus

Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek
Gondolkodtam, mit is adhatnék neked.
Amit csak én adhatok, amiről te is tudod,
hogy igazán én vagyok.

          December 22.-e van. Esik a hó és hideg van. Minden adott egy jó kis relaxálásra. Kiülhetnék a teraszra és nézhetném, ahogy hull a hó. Forralt bort szürcsölhetnék és annak az ölelésébe burkolózhatnák, aki igazán szeret. Szerelmemébe.

          De nem tehetem. Ismét nagy készülődésbe vagyok. Hazalátogatok az ünnepekre, pedig milyen jó lenne itt lenni vele. Szerencsére minden happy end szerűen alakul köztünk. Minden szép és jó mostanában. Az esküvő után még pár napot töltöttünk otthon, majd miután mindeket tönknek dolga akadt visszarepültünk ide, Londonba. Engem szólított egy újabb fotósorozat, szerelmemre pedig rengeteg interjú várt. Ahányszor csak tudtunk, találkoztunk. Minden egyes szabad percünket együtt töltöttünk. Észre se vettük, de ismét csak eltelt egy hónap.
          Mint már említettem a karácsonyt nem együtt töltjük. Én megyek ismét haza, Rob pedig szüleinél tölti az ünnepeket. Ma még átugrik és kikísér minket a repülőtérre. Nem tartom jó ötletnek, de ragaszkodott hozzá. Sokkal jobb lenne, ha meghúzná magát és nem kísértené a sorsot.
          - Barbi gyere már ki a fürdőből. Már lassan egy órája benn vagy. – kiabálva verte a fürdőszoba ajtót Vani.
          - Jolvan na. Kész vagyok. Mehetsz. – magam mögött beslisszant és rögtön nekilátott a készülődésnek. Csomagjaimat kikerülve leültem a kanapén, de állhattam is fel, mert csöngettek. Kicsit elszottyanva odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam. Ahogy szembekerültem látogatónkkal máris jobb kedvre derültem.
          Szerelmem állt előttem életnagyságban. Nekem se kellett több fogtam magam és a nyakába ugorva csókoltam meg üdvözlésképpen.
          - Ha mindig ilyen lesz a fogadtatás, akkor gyakrabban engedlek el mellőlem.
          - Ne merészeld! Gyere, menjünk be. – jobb, ha nem a lépcsőházban lámurozunk, mert még mindig titkoljuk kapcsolatunkat, vagyis inkább csak a kilétemet. Csoda folyamán még mindig nem jöttek rá, hogy ki vagyok, pedig milyen egyszerű dolgok van. Elég feltűnő helyen dolgozom.
          Még mindig nyugalmam van a papparazziktól, de nem szeretnénk kockáztatni, ezért a mozis estéinknek vége, inkább valamelyikünknél összejövünk és filmezünk. Már beszélgettünk Robbal kettőnkről és arra jutottunk, hogy a közelgő People's Choice Awardson bejelentjük, hogy mi egy pár vagyunk. Jobb nem húzni a média idegét, mert nem lehet tudni, hogy hogyan fognak rá reagálni. Jobb túlesni rajta.
          - Képzeld, kaptam egy iszonyat jó forgatókönyvet. Majd megmutatom neked is.
          - És miről szól?
          - Az angol romantikus költő, John Keats életéről szól a film.
          - Oh. Hát kíváncsi vagyok rá nagyon.
          - Nekem nagyon tetszik. És a legjobb benne, hogy csak februárban kezdenénk bele a munkálatokba.
          - Az tényleg jól hangzik. – kicsit elszomorított a tény, hogy ő elmegy dolgozni és engem meg itt hagy. Elmegy és lehet, hogy rátalál egy másik lányra, aki sokkal jobb nálam és elhagy.
          - Mi a baj? – arcomat fürkészve kérdezte.
          - Hát elmész, és itt hagysz.
          - De nem hagylak itt. Csak egy kisebb időre megyek el és valószínű, hogy a forgatás nagy része Londonban lesz, mellesleg nem is biztos, hogy enyém a szerep. Még semmi sem biztos.
          - De mégis mi lesz, ha megkapod a szerepet? Mi lesz, ha elmész? Hetekig, hónapokig nem láthatjuk majd egymást. Elmész, és csak telefonon tudunk majd beszélni.
          - Nem kell, hogy egy pillanatra is távol légy tőlem.
          - Ezt meg, hogy érted?
          - Ha megkapom a szerepet és el kell mennem valahova, akkor gyere velem.
          - Oh. – ennyi volt, amit csak ki tudtam nyögni. Hogy én elmenjek vele? Kizárt. Ide köt a munkám. A munkám, ami nagyon is a szívemhez nőtt. Kiélhetem egyik régi álmom, hogy megörökítsem azokat a pillanatokat, amiket még papírra is nehéz leírni. Érzéseket, gondolatokat közvetítek mások felé és ez tetszik. Dobjam el ezt az álmom érte? Egyik álmomat adjam a másikért? – Nekem…sokat kell még ezen gondolkodnom.
          - Nem is kértem rögtön választ. Még van időd.
          - Mi ez a fölös energia levegőben? Szia Rob. Na, min folyik a vita?
          - Semmin. Én most összepakolom a cuccunkat, aztán mehetünk.
          - Hiszi a piszi. – Vani megjegyzését elengedtem a fülem mellett. Semmi kedvem veszekedni vele.
          Felálltam és bementem a szobámban lévő csomagjaimért. Minden össze volt pakolva. Külön egy bőrönd a ruháimnak és külön egy bőrönd az ajándékoknak. Lehet, hogy túlzásba vittem a vásárlást, de most már mindegy. Jobb volt itt kinn mindent megvenni, mint majd mindent az utolsó pillanatra hagyni. Van még egy ajándék, amit nem pakoltam el.
          Vettem egy szakácskönyvet Clarenek. Mondhatni ez nem is ajándék. Megígértem, hogy beszerzek egyet neki, amiben magyar receptek vannak, természetesen angolul. Sikerült. Égre-földre kerestem, míg végül sikerült ráakadnom.
          Cuccaimat kézbe ragadva kimentem a nappaliba, hogy elindíthassam a bagázst a reptérre.
          - Kész vagyok. Mehetünk.
          - Mi ez a sok holmi?
          - Ez nem holmi. Rob – odafordultam ahol ült. – ezt anyukádnak vettem. Létszi add oda neki és add átt át az egész családnak az üdvözletem.
          - Jó, de ez nem volt megbeszélve. Én nem vettem semmit se a szüleidnek.
          - Nem is kell. Tessék, itt van. – átnyújtottam neki a könyvet. – Ez nem is ajándék. Már pár hete megígértem neki, hogy eszezem neki, de csak most lett meg.
          - És miért nem tudod neki te személyesen odaadni?
          - Mert utazok, és ki tudja, hogy mikor találkozunk legközelebb. – már éppen folytatta volna tovább szerelmem, de Vani még pont időben közbeszólt.
          - Rob ne folytasd. Ne álljatok neki veszekedni. Add oda az ajándékot vagy tudom is mit és késsz. Fiatalok el kellene már indulnunk mert, ha ilyen tempóban haladunk akkor le fogjuk késni a gépe.
          - Oké. – felkaptam a csizmám és a kabátom, majd magam után húzva a bőröndömet indultam le a kocsihoz. Rob is követte a példámat. Míg Vani becsukta a bejárati ajtót, mi bepakoltunk a kocsiba. Miután mindenki elfoglalta a kocsiban a helyét - volán mögött Rob én pedig mellette ültem. Vani hátra kényszerült - . Elindultunk végre a repülőtér felé. Az utat csendben tettük meg. Csak a rádió hangja töltötte be a kocsit. Vani elvolt magával, mi meg Robbal nem kellett, hogy feleslegesen fecsegjünk az időjárásról vagy bármi másról. Mindketten tudjuk, hogy nagyon fogunk hiányozni a másiknak. Nagyon. Remélhetőleg, ha minden jól alakul, akkor a szilvesztert én már Londonban tölthetem vele és még tudja az ég, hogy kivel. Az a lényeg, hogy ő mellettem lesz.
          Lassan megérkeztünk a reptérre, ahol kifejezetten kihalt volt. Sehol egy firkász, se egy fotós. Talán nem számítottak rá, hogy repülni fogok, hisz Rob itt van és, ha ő itt van, akkor elméletileg én is, és akkor nem kell senkinek se repülnie. Hu ez de bonyolult. Nem baj. Addig jó amíg nem kattogtatják a képünkbe a gépeket és nem bombáznak minket idétlen kérdésekkel.
          Kivettünk a csomagjainkat, majd elindultunk befele. Sok időnk nem maradt a becsekkolásig. Volt még időnk leülni a váróban és merengeni, de lassan szólították az utasokat a beszállásra ezért nekem is el kellett indulnom. Az átvilágító kapunál még egy utolsó csókot váltottunk szerelmemmel.
          - Nagyon fogsz hiányozni.
          - Te is nekem. Szeretlek. – szorosan hozzábújtam majd apró puszit lehelve az ajkára elengedtem és a kapu felé mentem.
          - Én is téged. – kiáltotta még utánam mielőtt eltűntem volna előle.
          Már most hiányzik pedig csak pár perce váltunk el egymástól. Teljesen össze vagyunk nőve. Nem tudom mi lesz, ha el kell mennie. Vajon képes lennék inkább a fényképezést választani helyette. Vajon képes lennék vele menni és csak lenni. Lenni és csak tengődni. Nem hiszem. Nem én lennék. De akkor mitévő legyek.
          Ilyen és hasonló gondolatokkal telt az út nagy része. Hála a téli időnek 1,5 óra helyett 2 órába telt mire megérkeztünk a mi kis Hazánkba. Itthon nagyobb hó fogadott, mint kinn. Vanivala alig bírtunk eljutni a taxiig, de sikerült.
          Bepakolt a kedvesnek alig mondható sofőrünk a kocsiba, majd haza vettük az irányt. Nem tudom az ilyen emberek miért mennek el olyan helyre dolgozni ahol emberekkel kell találkozni, ha nem is tudnak normálisan viselkedni. Komolyan úgy nézett ránk, mintha bűn lenne este tíz órakor taxizni. Erre mondaná a barátnőm, hogy „Chöö.”.
          Én voltam az első aki megszabadulhatott ettől a bunkócska embertől. Szó szerint kidobálta a bőröndjeimet a csomagtartóból és visszaült mintha ő lenne a nem is tudom ki. Ezen már kár felhúznom magam. Még szerencse, hogy nem porcelánkészletet vettem anyunak.
          Vaninak és a családjának még kellemes ünnepeket kívántam és a fuvar rám eső részét diszkréten átadtam, majd elindultam az otthon melegébe.
          Besiettem, mert tudtam, hogy rám várnak. Az előszobába érve elkiáltottam magam.
          - Sziasztok!
          - Végre, hogy itthon vagy. – jött elém anya.
          - Jaj mintha egy éve mentem volna csak el.
          - Na rakd le a táskáid és gyere, mert csak rád vár mindenki.
          - Oh. – ki az a mindenki? Talán hazajött Trixi és Milán? Kitudja. Bár a kocsijukat nem láttam. Leraktam a bőröndjeimet. Kabátom felakasztottam, majd csízmámat levéve bementem a nappaliba, ahol tényleg ott volt mindenki a családból.
          Mamámék, uncsitesómék, egy szóval mindenki itt volt. A „friss” házaspár is és az én Charlie nagybácsikám is.
          - Sziasztok! – mindenkinek köszöntem és leültem anyuék mellé, majd kezdetét vette a faggatózás. Látszott, hogy nővérkém fellélegzett, amikor rám akaszkodtak. Gondolom ezelőtt ők voltak a célpontban.
          - Na és édesem mikor lesz az esküvő? – nagyi bele is vágott. Pont a közepébe.
          - Nem tudom mama. Még egy picit korán lenne ez szerintem. Alig fél éve ismerjük egymást és ő eléggé elfoglalt.
          - Jaj az a sok munka. Ferenc – nézet nagyapámra – pár hét udvarlás után megkérte a kezem. Szerelem volt első pillanatra, szóval az a hat hónap nem olyan kevés.
          - Mama, mi már egy másik világban élünk. Most már nem divat a korai házasság.
          - Miért mi divat? A köldök piercing és a tetoválás az. Édesem a házasságot nem divatból kell űzni. Csakis akkor szabad a házasság intézményébe lépni, ha komolyan gondoljátok. Amikor rátok nézek, látom édes egyetlen lányomat fiatalként. Te is épp úgy ragyogsz Róbert – az idegeimre megy azzal, hogy nem úgy mondja a nevét, ahogy kellene. Charlie is csak Csárli marad. - közelében, mint édesanyád apukád közelében. Le se tagadhatnátok, hogy szerelmesek vagytok. Lehet, hogy a sok munka miatt kevesebbet vagytok együtt, de ez kovácsol titeket eggyé.
          - Mama nem én fogok elé letérdelni és kinyitni azt a kis ékszeres dobozt. Nem nekem kellene kiselőadást tartani a házasságról. Ha eljön a kellő pillanat, akkor majd Rob cselekszik.
          - És, ha arra kerülne a sor, te mit válaszolnál. – beszállt a beszélgetésbe Charlie. Rosszabb, mint a nagyi.
          - Nem tudom. Valószínűleg előbb sokkot kanék és utána igennel válaszolnék.
          - És mit kezdesz azzal a hat hónappal, amit előbb mondtál, hogy kevés?
          - Valószínűleg nem törődnék vele. A szerelemben nincsenek határok. – hála az égnek, hogy nem fojtatták tovább a nyúzásom. Nem hiszem el, hogy ezzel kell törődniük. Miért pont én? ÁÁÁÁÁÁ.
          Az este további részébe még előkerült pár téma, többek között politizáltak, amitől nekem álom szökött szemembe, ezért elmentem lefeküdni.
          Felhurcoltam a cuccaimat a szobámba, majd gyors zuhany után az ágyban landoltam. A szemeim azonnal lecsukódtak és aludtam.
          Reggel a hangfalakból üvöltő Last Christmasra ébredtem. Ilyen nincs. Nem hagyják az ember nyugodtan aludni.
          Kómásan kikászálódtam az ágyból és elcsoszogtam a fürdőig. Gyorsan lezuhanyoztam és felrángattam magamra pár melegebb göncöt. Időnyerés céljából még összeraktam az ágyam. Ruháimat kipakoltam a bőröndből. Mást nem tudtam csinálni. Le kell mennem.
          Nagy levegőt véve kiléptem a szobámból. Nyugodtan konstatáltam, hogy az emeletre még nem jutottam el. Lementem a lépcsőn és rögtön belefutottam az első örültbe. Mindenki fel van dobodva így karácsonykor, de én már 16 évesen is untam.
          - Épp most akartalak felkelteni. Három lehetőséged van. Első: Elmész apuval, Charlieval, Milánnal és Bálinttal fenyőért. Második: Segítesz nekem, Erinek – apu testvére. Charlie felesége. Nagynéném. - és Krisztinek a ház díszítésében. Harmadik: Segítesz anyuéknak a konyhában.
          - Aludni nem lehet?
          - Hmm … nem. Ezek közül kell választanod. – első meggondolandó. Második kilőve, biztos nem leszek drága nővéremmel egy húzamban egy légtérbe. Harmadik meggondolandó, de mégse. Nagy is főz, akkor inkább, megyek fenyőért.
          - Első lesz a befutó.
          - Rendben. Szólók apunka, te addig öltözz fel. – kiadta a parancsot és már ment is el. Mennyi ideig tarthat egy fenyőfa megvásárlása? 1-2 óra? Az kevés. Majd elhúzóm az időt.
          Gyorsan felkaptam a tegnapi kabátom és csizmám. Már menetre késszen álltam az ajtóban, amikor megjelentek a férfiak.
          - Jó reggelt. – köszöntem nekik.
          - Édesem késsz vagy? – kérdezte apu öltözködés közben. Amilyen gyorsan csak tudták felvették a kabátjaikat.
          - Igen, de hova ez a nagy sietség? – mintha nem tudnám.
          - El kell innen menekülnünk.
          - Jaj, de apa. Mégis mitől félsz?
          - Ha így folytatod, nem fogsz velünk jönni.
          - Csak azt ne! Induljunk! – amilyen gyorsan csak lehetett mindnyájan elhagytuk a házat és bepattantunk a kocsiba. Meg se álltunk a város túl végén lévő kedves ismerősünk üzletéig. Mindenki kiszállt majd elmentünk keresgélni. Senki se siette el a dolgokat. Én Bálinttal és Milánnal keresgéltem. Külön a fiatalok és az idősek. Ennek ez a rendje. Így legalább tudtam beszélgetni velük egy picit. Több mint két óra keresgélés után rátaláltunk a megfelelő fenyőre. Kétszer akkora volt, mint mi. Pont jó.
          - Oké, hogy szép meg minden, de hogyan fogjuk hazavinni? – Bálint.
          - Azt majd apuék megmondják. – épp abban a pillanatban értek mellénk apuék.
          - Mit oldunk meg?
          - Azt, hogy hogyan fogjuk hazavinni ezt a fenyőt.
          - Ezt? – mutatott a hatalmas ezüstfenyőre. – Hááát. Ez jó kérdés. Charlie szerinted?
          - A kocsimmal el tudnánk vinni. Megvesszük és visszajövünk érte.
          - Rendben. Na fiatalok – csapta össze apu a kezét. – ameddig mi kifizetjük, a fát ti menjetek haza Charlie kocsijáért és gyertek vissza értünk.
          - Rendben. – ujjongtam, hisz már rég vezetni szerettem volna azt a hatalmas dzsippet.
          - Fiúk ne engedjétek meg, hogy Barbi vezessen. – adta ki az utasítást Charlie.
          - De most miért? Na lécci! – bociszemeket bevetettem, de semmi esélyem.
          - Nem. Láttalak már vezetni és nem tudom ki engedett át a vizsgán, de az biztos, hogy vak volt.
          - Most tudd, hogy a szívemre vettem és haragszok rád. Én inkább elmegyek vásárolni.
          - Jó, de vigyázz magadra. Van nálad pénz? – apu.
          - Oké. Van. Na sziasztok. – mindenkitől elköszöntem kivéve Charlietól. Nem hiszem el, hogyan lehet ilyen. Mindent eltúloz. Egyetlen egyszer ült csak mellettem, de az is akkor volt, amikor kipróbáltam a friss jogsim. Épp mentünk fel egy dombon és addig szerencsétlenkedtem amíg a kocsi lefulladt és elkezdtünk hátra gurulni. Én abban a pillanatban nekiálltam hisztizni és még szerencse, hogy Charlie mellettem volt és kapcsolt, mert ha nem tette volna nekimegyünk egy autónak. De már mikor volt ez? Két éve? Azóta már szereztem egy kis rutint. Mindent drámaian kezel.
          Gyors léptekkel elindultam a legközelebbi bevásárlóközponthoz. Ahogy odaértem már el is ment a kedvem a vásárlástól, ezért csak beültem egy kis kávézóba és gondolkoztam. Az élet nagy dolgai helyett, csak Rá tudtam gondolni. És akkor bevillant, hogy elég régen nem hívtam fel. Én hülye. Biztos keresett már. Elővettem a telefonom a zsebemből. Természetesen, mint mindig le volt halkítva. Több nem fogadott hívás és pár SMS-t is küldött. Ügyes vagyok, mondhatom. Épp hívni akartam, amikor a kijelző hívást mutatott és egyet lehet tippelni, hogy ki volt az. Rögtön fel is vettem.
          - Szia. Bocs, hogy nem hívtalak, de … - folytattam volna, de közbeszólt.
          - Szerelmem, jól vagy? Ha tízszer nem hívtalak, akkor egyszer se. Valami baj van? Jól vagy? – tudhattam volna, hogy ideges lesz, ha nem hívom, de tehetek róla, hogy ilyen a memóriám?
          - Jól vagyok, csak le volt halkítva ez az átkozott telefon és nem vettem észre, hogy hívtál.
          - És te miért nem hívtál?
          - Most tudtam még csak fellélegezni. Ahogy hazaértem mindenki letámadott. Hajnalba kerültem ágyba. Már energiám se volt telefonálni. Ma meg ismét megkeserítik az életem ezzel a karácsonyozással.
          - Már megijedtem, hogy valami bajod történt.
          - Jól vagyok szerelmem. És nálatok mi folyik?
          - Anyum és a lányok teljesen be vannak zsongva. Apuval el kellett szöknünk otthonról, hogy végre nyugtunk legyen. – nevetetve mesélt.
          - Pont, mint nálunk. Csak nálunk több mint tízen zizegnek-mozognak. Három lehetőségem volt. Vagy fát veszek vagy házat díszítek vagy főzők. Inkább a fenyőfavásárlás mellett döntöttem. Legalább leszabadulhattam otthonról.
          - Már várom, hogy vége legyen ennek az egésznek és együtt legyünk.
          - Én is. – ekkor jutott eszembe, hogy nem adtam oda neki az ajándékát. Én hülye. Tényleg átkozom a memóriám. – Most jut eszembe, hogy elfelejtettem odaadni neked valamit.
          - És mit?
          - Az meglepetés!
          - Akkor majd hétfőn odaadod, mellesleg nekem is van meglepetésem.
          - Komolyan? – teljesen feldobódtam. – És elmondod, hogy mi az?
          - Titok.
          - Tudhattam volna. Nekem most mennem kell. Már rég otthon kellene lennem.
          - Oké. Szia. Szeretlek.
          - Én is téged. Szia. – Leraktam, majd fogtam egy taxit és hazamentem. Otthon majdnem minden kész volt. Anyuék jól haladtak a főzéssel és a díszek is nemsokára elfogynak. Már csak kívülről hiányzik a csillogás. Benn már minden a helyén van. A fenyőfa is helyet foglalt a nappaliba.
          Nővérem kutatására indultam, de a házban sehol se találtam. Bementem hát anyuékhoz és megkérdeztem.
          - Szia szívem. Hol voltál?
          - Sziasztok. Egy picit szétnéztem a városba. Nem tudod, hogy hol van Trixi?
          - Kinn van a kertben.
          - Köszi. – a konyhaajtón keresztül kimentem a teraszra. Épp akartam lelépni a lépcsőn, amikor drága egyetlen Tacsim futott felém, mit a szélvész. Ijedtemben el akartam futni, de nekem, mint a szerencsétlenség példaképének sikerült a legrosszabb helyre lépnie. Egy sima jégfelületen akkorát vágódtam, hogy az a „Nagy esések”be biztos belekerülne. Az eséskor csak egy reccsenést halottam. Először még csak azt hittem, hogy a jég tört alattam össze, de amikor fel akartam állni, a fájdalom belenyilallt a lábamba. Akkorát üvöltöttem, hogy mindenki egy perc alatt a teraszon volt és az eddig eltűnt nővérkém előkerült.
          - Édes Istenem te lány. Már megint mi történt? – jött oda hozzám anyu.
          - Szerintem eltört a lábam. Iszonyatosan fáj.
          - Akkor irány a korház. Laci állj elő a kocsival. Fiúk lécci segítsetek felemelni Barbit. – Milán és Bálint rögtön ugrott oda hozzám és felsegítettek a földről. Bal lábamon ugrándozva eljutottunk a kocsiig. Nagy nehezen beszálltam és elindultunk a korházba. Hála az égnek, hogy anya nem jött velünk, mert nem lenne kedvem hallgatni a kioktatásom. Tehetek arról, hogy ilyen szerencsétlen vagyok?
          A korházba beérve szinte azonnal rám került a sor. Megröntgenezték a lábam és megállapítottá, hogy megműteni nem kell, viszont egy hétig ágyhoz leszek kötve a fekvőgipsz miatt. Szerencsémre nem kellett befeküdni a kórházba. Jobb otthon lenni. Egy hét múlva még vissza kell jönnöm kontrollra, addig semmi mozgás, semmi erőltetés. Szigorúan csak fekvés és fekvés.
          Ennyit a szilveszteri bulizásról. Még Londonba se tudok visszarepülni. Szívás. Fel kell hívnom szerelmem.
          Apu valahonnan szerzett egy tolókocsit és abban eltolt a kocsiig. Miután mindenki beszállt a kocsiba, elindultunk haza. Hála nekem lőttek a boldog és nyugodt karácsonynak.
          Lassan hazaértünk. A fiúk bevittek a nappaliba és lefektettek a kanapéra. Hirtelen mindenki beürüsödött ebbe a szobába és várták az eseményeket. Elmondtunk mindent. Felvilágosítottam őket, hogy nem kell körülugrálni engem, de egyik fülükön be másikon ki. Anya rögtön felpolcolta a lábam és a kezembe nyomta a távirányítót. Tesómék folytatták a díszítgetést, de valaki mindig volt mellettem. Nem így akartam kihúzni magamat a munka alól, de mit tehetek? Ez van.
          Végig gondolva elég sok mindenről le fogok maradni. Szilveszterezni nem mehetek az már fix. Dolgozni se hiszem, hogy még visszamehetek. Rob ki fog akadni szerintem, ha megtudja, hogy mi történt velem.
          Megcsörrent a telefonom. A kabátomban hagytam én marha.
          - Milán létszi hozd ide a telefonom. Ott van a kabátomban.
          - Máris. – már pattant is és hozta nekem. Kijelzőn szerelmem neve villogott. Ki másé? Elmondjam neki vagy ne? Ha elmondom, akkor biztos, hogy kiakad, és ide akar majd repülni. Inkább holnap mondom el. Felvettem.
          - Szia.
          - Szia egyetlenem. Nem kell izgulni csak azért hívlak, hogy kellemes ünnepeket kívánjak neked és a családodnak.
          - Nagyon szépen köszönjük. Átadom mindenkinek. Én is kellemes ünnepeket kívánok nektek.
          - Rettentően hiányzol. Mikor landol a géped? - na bumm. Miért kell ilyen kíváncsinak lennie? Ha felgyógyulok, el kell mennem meggyónni a bűneimet.
          - Nem tudom pontosan, majd felhívlak holnap jó?
          - Rendben. Most mennem kell, mert Lizy nem tudja egyedül feldíszíteni a fát és ki mást traktál ezzel, ha nem engem.
          - Menj csak. Szeretlek. Szia.
          - Én is téged. Szia. – leraktam majd az asztalra dobtam a mobilom. Utálok hazudni, de ez most kegyes hazugság volt. Remélem, megbocsájtja.