2011. december 27., kedd

2011. december 18., vasárnap

Elnézést...

Már egy jó ideje nem volt fen friss fejezet, de őszintén megvallva semmi kedvem, s erőm nem volt írni. Most, hogy itt a szünet megpróbálom magam aktivizálni, s ma végre felrakni a soron következő fejezetet. :) Remélem, még van 1-2 ember, akit érdekel, de megértem, ha már senki se kíváncsi a folytatásra.
Szóval ma valamikor a délután vagy este folyamán felkerül következő rész. Csúszok. Apu megkért, hogy segítsek neki csomagolni. Sajnos csak most tudtam nekiállni írni. Felrakni ma már biztos, hogy nem fogom, s örülök, ha végzek. Holnap 100%, hogy fenn lesz. Megértéseteket köszönöm. :) Ismét csak csúszok és nem tudom, hogy mikor kerül fel az új fejezet, de azt megígérem, hogy karácsonykor már fenn lesz. Ez lesz az egyik ajándékom számotokra, de így hogy nem tudom írni, kicsit döcögősen megy az egész. Igyekszem és próbálom a legjobbat kihozni magamból!
Ciao, Birbus

2011. november 27., vasárnap

Kérek tőletek egy hetet. Sajnos történtek velem egy két dolgok, amik a padlóra küldtek érzelmileg. Tudom, hogy ez annyira nem érdekel titeket, de a bajok miatt nem tudok írni. Képtelen vagyok. Kell egy kis idő, hogy feldolgozzam az eseményeket. Egy hét bőven elég lesz, s majd újult erővel visszatérek hozzátok a folytatással. :)
Addig is míg én kicsit rendezem soraim, ti tanuljatok, dolgozzatok és nézzétek meg a BD-t. :) Én is láttam. Nem lesz a kedvenc részem. :) Van pár jelenet, amit nem értek, hogy miért úgy van, s hát nem tudok azzal sem megbarátkozni, hogy a zenék, hogy lehettek így megvágva?! Bruno Mars számából 5mp? Ne nevettessen senki se...
Ti is nyugodtan írjátok meg mi tetszett és mi nem a filmben. :)
U.I.: Mindjárt téli szünet. :)
U.I.2: Tudom, hogy most páran megköveznétek a hét csúszás miatt, de sajnálom. Kell egy kis idő.
Ciao, Birbus

2011. november 21., hétfő

2. könyv - Az új élet küszöbén - 15. fejezet

Köszönöm a 3 kommentet és az 5 pipát! Szeretlek Titeket! :)
Liri17:
Muszáj, a legjobb résznél abbahagyni. Most már megpróbálok minél rendszeresebben frisselni. :) Szeretnéd, hogy legyen folytatása? Én benne vagyok, de akkor azt még el kell terveznem. Sajnos így is elég kevés idő az, amit az írásra tudok fordítani, s még el kell akkor döntenem, hogy hogyan is legyen a frissítése. Mindenesetre nekiálló a LVJ folytatásának, s ha megírtam, akkor felrakom. :)
aniw:
Női megérzések. Mondhatni mindig beválnak. ;) Köszönöm a megértésed neked is. :)
Krisztina:
Hát nem hiszem el, hogy mindenkinek a vége maradt meg. :D Mondjuk érthető a "felháborodás", de ilyen is kell néha. :) Köszönöm a kommented! :)
Sok mindent nem szeretnék hozzáfűzni ehhez a fejezethez, talán csak annyit, hogy jó olvasást. :D Remélem, elnyeri tetszéseteket, s ha nem akkor azt nyugodtan írjátok le! :)
Ciao, Birbus

"Oh, it tears me up
I tried to hold on but it hurts too much
I tried to forgive but it's not enough
To make it all okay"

James Morrison - Broken Stings

Ahogy végig futott agyamban a gondolat, hogy ő itt van, s szemében düh villant át már emelte is öklét s egy jól irányzott mozdulattal gyomorszájon ütötte Tomot. Innen kezdődve az események ismét felgyorsultak, s egyszer csak azt vettem észre, hogy tőlem pár méterre verekednek a földön, vagyis csak Ő üt, s szegény Tom megpróbál kitérni öklei elöl.


- Rob állj már le. – Barátja kérlelését mint, ha meg se hallotta volna, püfölte tovább.

- A hátam mögött keféled a menyasszonyom, még szép, hogy átrendezem az arcod. - Ekkor, mint egy villámcsapás hasított belém a tény. Ismét én vagyok mindennek a főszereplője, s ismét ez a feltételezés. Hogy gondolhatja ezt? És mégis miért mondta azt, hogy én a menyasszonya vagyok? Talán nem utál, de mért érdekel ez egyáltalán?

Mihelyst magamhoz tértem az első sokkból, az üvegszilánkokon átgázolva - azt hiszem pár eléggé felvágta a talpam - megpróbáltam leráncigálni Tomról a felbőszült bikára hasonlító férfit.

- Ereszd el Tomot. – Próbáltam leráncigálni a földön fekvő Tomról, de sikertelen volt bármennyire is próbáltam.

- Ereszd el a karom te szajha. - Nagyot lökött rajtam melynek következtében elvesztettem egyensúlyérzetem s nekiestem a falnak majd végigcsúszva azon elterültem a földön.

Könnyeim azonnal kibukkantak. Nem csak a fájdalom miatt, ami a kezembe hasított, hanem a szótól is mit hozzám vágott: „szajha”. Lehet, hogy az ingerültség beszél belőle, de vajon mikor tettem olyat, mely következtében ezt gondolhatja rólam?

- A kurva életbe Rob. Nem feküdtem le vele. - Már Tom se bírt magával. Hatalmasat ütött, s mintha ez helyre tette volna Őt. Mielőtt a rám telepedő sötétség teljen el nem borított, láttam, hogy rám kapja tekintetét, melyből tisztán láttam a rettenetes bűntudat mely ott volt a szemében.

A nagy semmi ködként borult rám. Nem gondolkoztam, s nem érzékeltem semmit se, de egyszer csak egyre erősödő hangfoszlányok kezdtek elmémbe kúszni. Nem akartam szemem kinyitni. Csak élvezni akartam a hangját. Ő volt az.

- Tom nagyon sajnálom. Egyszerűen el se tudtam hinni, hogy itt van. Azonnal elindult az agyamban a kombinálás. Sajnálom.

- Rpattz ez volt az utolsó, hogy megvertél.

Villámcsapásként karomba hasított a fájdalom, mitől azonnal kipattantak a szemeim, s a fájdalomtól könnybe lábadt a szemem. Az előbb történt események azonnal tisztán derengtek. Már csak remélni tudtam, hogy ez csak egy álom, bár reményem hamar tovaszállt mikor a két férfi tekintetüket azonnal rám kapták, s szinte egyszerre közelítettek hozzám.

- Kicsim sajnálom, sajnálom, sajnálom. - Esdeklő, s bűnbánó hangon a kanapé mellé térdepelt, s mélyen szemembe nézve intézte hozzám szavait. Fel se tudtam fogni, hogy itt van, hogy egyáltalán még én itt vagyok. - Kérlek, bocsáss meg. Nem akartam neked sérülést okozni. - Tetteim felett szavaitól azonnal elvesztettem az irányítást majd mindent kiadva magamból lekevertem neki egy hatalmas pofont. Szerencsétlenségemre pont a fájós kezemmel.

- Bassza meg. - A kezembe hasító még nagyobb fájdalom következtében felugrottam helyemről, s az ösztöneimre hagyatkozva hátrálni kezdtem.

Az előbbi sokból azonnal visszatértem a valóságba. Hitetlenkedve néztem hol Tomra, hol pedig Rá. Mint, ha a való világból beleestem volna egy rég megálmodott rémálomba. Kezdtem már azt hinni, hogy a szívem helyén a tátongó űr kezd már köddé válni, de erre rá kellett jönnöm, hogy az a rettentő fájdalom nem hogy eltűnt volna, még nem is enyhült.

Mindenki érdeklődve reakciómat, de hiába néztek, hisz még én se tudtam, hogy mit tegyek. Kedvem szerint sírva elrohannák, hisz a vészcsengő ismét bekapcsolódott.

Végszóra Josh is megérkezett. Mindhárman azonnal a teraszajtó felé kaptuk tekintetünket: Tom lenézően, Ő pedig érthetetlenül mérte végig. Josh ahogy meglátta vendégünket azonnal hozzám jött, s mint, ha védeni próbálna átölelt karjával.

- Mi történt? – Kérdését valószínűleg nekem szánta, de ha akartam volna se tudtam megszólalni. Legkevésbé se akartam, hogy ápolgasson, de valahogy most csak ő volt, aki semleges félként állt itt a szobában. – Mi folyik itt? – Még mindig nagy nyugodtsággal tette fel másképp az előbbi kérdését.

- Semmi. – Tom flegmán válaszolt, majd arra se kellett sokat várni, hogy Ő is megszólaljon.

- Egyáltalán te ki vagy? Mit tapogatod a menyasszonyom?

- Neked meg ahhoz nincs sok közöd.

- Igen is sok van. – Láttam Rajta, hogy ismét kezd felmenni benne a pumpa, s ebből nem lesz semmi jó. Szemei szikrákat szórtak, de Josh nyugodtan állta tekintetét.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a düh ismét ellepte az agyát, s keze ökölbe szorult, s egyik pillanatról a másikra rárontott Joshra. Fel se tudtam fogni a történteket. Csak azt éreztem, hogy ismét, mint egy rongyot arrébb dobnak, s elkezdődik ismét a harc, ami talán miattam van, vagy csak a büszkeségük miatt? Fel se tudom fogni, hogy mióta lett ilyen agresszív az az ember kit szerettem. Hogy lett ilyen abból a kedves, mosolygós férfiból? Mi lett azzal, aki mindig meg tudott nevettetni? Hol van Ő?

Megkövülve figyeltem a padlóról, ahova a lökés hatására kerültem, hogy a kakasviadal, mint, ha egyoldalú lenne. Josh minden ütése elől kitért, s a felbőszült bikára hasonlító másik félt egy jól irányzott mozdulattal a földre terítette. Egyszerre szorult össze a szívem, s fújtam ki a tüdőmben eddig felgyülemlett levegőt.

Mint, ha egy rossz akciófilmben lennénk. Rosszabb is annál. Szörnyű, hogy ez a valóság, s hogy én pont ugyan olyan szereplője vagyok, mint ők ketten.

Könnyeimet nyelve tápászkodtam fel a padlóról, s próbáltam megszólalni. Nem sikerült, de szerencsére Tom intézkedett.

- Takarodj ki a házból! Most azonnal. – Josh nem szólt semmit se. Eleresztette a földhöz nyomott áldozatát, s egy szó nélkül karon ragadott, s vitt magával. Nem tudtam mire vélni viselkedését, de sajátomat se. A szívem azt súgta maradja itt, s most az egyszer, s utoljára hallgattam rá, s megálljt parancsoltam.

- Én nem megyek sehová. – Mint, ha nem hallotta volna, amit mondtam húzott tovább. – Ereszd el a karom! Most mondom utoljára!

- Velem kell jönnöd.

- Nem kell.

- Ne beszélj vissza. Ez a munkám. Velem jössz!.

- Miket beszélsz? – Azonnal elszakadtam tőle, s érdeklődve vártam válaszát.

- Meg kell, hogy védjelek.

- Nem kért meg senki se rá.

- De. Charlie igen.

- Charlie? – Azon nyomban felvilágosodtam. Josh nem Charlie unokaöccse. Ő egy bébi csősz, mondhatni egy testőr, akit nagybátyám felbérelt. Hogy nem jöttem rá előbb? Tudhattam volna. Már korábban is rájöhettem volna, hogy ő nem csak pusztán kedvtelésből van velem. És az összefüggéseket és észrevehettem volna. Általában jó emberismerő vagyok, de ő jól kitanulta a szakmáját.

Felment bennem is a pumpa, s egy hirtelen, s számomra se várt pillanatban a nem fájós kezemmel hatalmasat lekevertem Joshnak.

- Takarodj innen Josh! Már ha így hívnak. Bárki is vagy tűnj el az életemből örökre!

- Nem hallottad? Menj innen, mert, ha 3 másodperc múlva is itt leszel, hívom a rendőrséget. – Amint megéreztem magam mellett Őt, szívem önkénytelenül nagyobb tempót kezdett el diktálni, mint régebben. Mit sem törődve az emlékekkel ismét éreztem, hogy szívemet csak ő tudja helyretenni.

Josh fülét falkár behúzva hagyta el a házat, s hagyott minket magunkra. Tudtam, hogy ennek még a részünkről lesz folytatása, hisz nem hagyhatom ezt csak ennyivel abba. Tudni akarom, hogy mi volt az a parkban. s lesz egy két megbeszélnivalóm Charlival is.

Azonnal Felé fordultam, s már a rám szegeződő szempárral találtam magam szembe. Nem tudtam megszólalni, de úgy láttam Ő se. Mit is mondhatnék? Talán azt, hogy „Sajnálom?” Vagy egyszerűen hagyjam csak figyelmen kívül jelentétét, s pakoljam össze a cuccaimat, s menjek el?

- Nem. – Nem tudtam hova rakni kijelentését. Nem is mondtam semmit se. – Nem mész sehova. – Mint, ha a gondolatomba olvasott volna. Még a hideg is kirázott. – Meg kell beszélnünk a dolgokat.

- Adj egy kis időt, hogy végiggondoljam az előbb történteteket.

- Már eleget kaptál.

- De arra szerinted fel voltam készülve, hogy csak betoppansz ide, s az utadba kerülő embereken rezzenéstelenül végiggázolsz, s mindenkit mindennel megvádolsz? Mióta vagyok én számodra egy szajha?

- Azt nem úgy gondoltam. – Sajnálkozással teli szemei láttára szívem összeszorult, s ha akartam volna, akkor mindnet elfelejtettem volna neki, s karjaiba omolva csókoltam volna,a meddig világ a világ. Szeretem, de ez nem elég ahhoz, hogy csak úgy meg tudjak bocsátani. Nem azért az egy szóért. Sokkal több mindenért.

- Akkor mégis hogyan? Nem hazudtam neked soha. Soha. Érted? – Saját magamat kínoztam, de fel kellett elevenítenem a történteket. – Nem én tagadtam, hogy már egyszer elszántad, hogy valakit elvegyél. Nem én titkoltam el olyan alapvető dolgot, amit igen is tudnom kellet volna.

- Ezt miért nem tudod elfelejteni?

- Hogy miért nem? A titkolózgatásnak köszönhetően vesztettük el a picit. – Könnyeimet már kár lett volna visszatartatnom, önmaguktól utat törtek, s zokogni kezdtem. Önkénytelenül összerogytam. Lábaimat magam elé húzva zokogtam, mint a gyerekek.

Minden reményem tovaszállt. Sose lesz normális életem. Sose fogjuk tudni ezt normálisan megbeszélni. Itt már kevés az akarat. Kevés vagyok ehhez.

- Sajnálom kicsim. Ne sírj! Kérlek, ne sírj! – Mikor megéreztem magam körül ölelő karjait automatikusan még jobban belesimultam ölelésébe. Az agyam tudta, hogy nem szabad, de a szívem dobogott, s lehet, hogy ez volt az utolsó pár üteme az életben, ezért teljesítettem kérését. Közelebb vontam magamhoz azt kihez a sors mindig visszavezet. Eddig úgy éreztem, hogy nélküle több vagyok, s talán erősebb, de nem igaz. Itt karjaiban leltem meg ismét azt ami hiányzott: a helyem a világban. Az otthonom.

A sötétség ismét rám telepedett. Álmodtam. Ez jó jel. Ha az ember álmodik, akkor az azt jelzi, hogy még felkel, s nem azt, hogy halott. Mindvégig egy kép lebegett előttem: egy gyermek arc, s halkan suttogta: Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, ha tényleg látni akarod, előbb túl kell élned a telet.

2011. november 20., vasárnap

Nem feledkeztem el rólatok, de úgy gondolom, most mindenki BD lázban ég, s most legkevésbé se a történettel törődtök. :) Én személy szerint még nem láttam. Megvárom míg lecseng a hisztéria, s majd akkor támadjuk le a mozit. :)
Holnap felkerül az új rész. Már ma felraknám, de nincs időm kijavítani a hibákat. Sajnálom. :(
Ciao, Birbus

2011. november 13., vasárnap

2. könyv - Az új élet küszöbén - 14. fejezet

SAJNÁLOM! Ennél többet nem tudok mondani. Lehet, hogy most csalódtatok bennem, de mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy a lehető leghamarabb hozzam nektek az új fejezetet, de volt, hogy nem volt ihletem írni, volt, hogy lett volna, de dolgom volt. Ti teljesítették a kérésem, de én nem. Ha becsapva érzitek magatokat, akkor megértem. Remélem, többször nem fordul elő az ilyen hosszú szünetelés. Mostantól több időt fogok az írásra fordítani. Megígérem!

Remélem jól telt a szünetetek, s az iskolakezdés se volt annyira szörnyű. :)
A fejezetről annyit, hogy sok idő kellett, hogy megszülessen, s remélem, elnyeri tetszéseteket.
Köszönöm szépen Liri17-nek, Nikinek, Névtelennek, aniwnak Eszter98-nak és Krisztinának a kommentet. Rettentően jól esett az a pár sor, mit tőletek kaptam. Ha nem baj, most nem válaszolok a kérdéseitekre. Idővel úgy is ki fog derülni minden. :)
U.I.: Nem kérhetem most tőletek azt a 3 kommentet. Nagyon jól esett az az 6 komment, de most pofátlanság lenne tőletek ezt kérnem.
Ciao, Birbus
I need to feel I'm getting stronger
Long as I'm moving it feels true
And with each step, I will forget
Forget all those memories of you

- Tom, most őszintén, muszáj feszengetni ezt a témát?
- Igen. Ti egymáshoz tartoztok. Valamilyen szinten az én hibám volt, hogy ide kerültetek, most nekem kell a saját hibámat helyrehozni.

- Mint, ha az olyan egyszerű lenne.

- Ilyen nekiállással nem is lesz az. - Egy fiatal srác odasétált mellénk, majd Tomhoz szólt:

- Tom lassan kezdenünk kellene. Jó lenne, ha jönnél még behangolni.

- Rendben. - A fiú elment, majd Tom ismét nekem szentelte figyelmét. - Ha gondolod, gondoljátok, nálam aludhattok.

- Ne tudom, hogy ez jó ötlet lenne-e. Nem akarlak semmilyen kínos helyzetbe hozni.

- Ne hülyéskedj. Mindig szívesen látlak. Na de nekem tényleg kell mennem. Itt maradtok?

- Ha nem baj, akkor inkább elmennénk. Mindketten fáradtak vagyunk szerintem. Elég mozgalmas napon vagyunk túl.

- Akkor egy pillanat és leírom a címem. - A pulthoz rohant, s egy szalvétára ráfirkantotta a lakása címét. - Tessék. Itt a házkulcs is. A vendégszobát megtaláljátok. Ajánlom a barátocskádnak, hogy a kanapén aludjon.

- Majd megmondom neki. – Felálltam, majd megöleltem. - Köszönöm.

- Nincs mit. – Épp indultam volna el Joshoz, mikor eszembe jutott, hogy jobb lenne mindenkinek, ha egyelőre nem tudná senki, hogy itt vagyok.

- És még valami Tom. Kérlek, még ne szólj neki.

- Rendben. – Elindultam Josh felé, majd mikor odaértem közöltem vele szándékom:

- Menjünk.

- Hová?

- Muszáj ennyit kérdezősködnöd? Nem volt kötelező eljönnöd velem.

- Nem, de mégis itt vagyok, szóval?

- Itt alszunk. - Átnyújtottam neki a szalvétát, majd kifele vettem az irányt. Szerencsére nem szólt semmit, csak követett.

Ismét fogtunk egy taxit, majd elindultunk Tom házához. Az ablakon kifele nézve próbáltam figyelni ezt a nagyvárost. Sajnos a sötétség miatt nem láttam sok dolgot, de azt észrevettem, hogy kicsit se hasonlít Washingtonra. Itt se áll le a nyüzsgés: fiatalok buliznak éjjel-nappal, az autók állandó kiegészítő eszközök a városban. Washington sokkal komolyabb hely volt, itt pedig az ember élvezhette az életet. Nagy benyomást nem keltett bennem ez a város, viszont mikor bekanyarodtunk az úti célunk utcájába, rá kellett csodálkoznom, hogy nem máshol lakik az én barátom, mint Malibun. Sejthettem volna, hogy Tom nem holmi panellakásban lakik, de hogy pont az óceán patron? Álmomban se hittem volna.

Amint megállt a taxi, kipattantam belőle, s a ház udvarán átvágva magam azonnal a homokos partra siettem. Felemelő érzés volt lábaim alatt érezni a homokszemcséket, s nincsenek rá szavak, hogy milyen érzés volt belélegezni azt a sós levegőt. Sötét volt, de tudtam hol az óceán.

Lábam lágyan mosta egy- egy hullám, s az érzésbe is beleborzongtam, hogy én eljutottam ide. Mindig is London volt a cél, hova el szerettem volna jutni, de valahol mélyen még, ha nem is gondoltam rá, ott motoszkált bennem a vágy egy másik hely után. Talán ez egy velem született dolog, hogy mindig vágyom arra, hogy valami újban legyen részem? Talán az örök úton levés a mozgatórugóm? Nem tudom, de sose gondoltam volna, hogy egyszer ide eljutok. Hihetetlen.

- Ideje lenne bemenni. Nagyon hideg van. – Tájban való gyönyörködésemet Josh zavarta meg. Szó nélkül visszasétáltam a házhoz. Nem volt kedvem vele törődni. Ő egy szükséges rossz, melyet el kell viselnem.

Meglepetésemre a bejárati ajtó már nyitva volt, és a csomagom már a nappaliban volt. Valószínűleg most meg kellene köszönnöm, hogy segített, de már nagyon az agyamra megy, de köszönetet is mondhatnék neki, hisz, ha nem csókol meg akkor ott a parkba, akkor még most se szántam volna el magam, hogy lépjek. Majd vele is beszélek, de most egy dolgot szeretnék helyrerakni magamban.

Táskával a kezembe indultam a vendégszoba felkutatására. Hamar meg is lett. Le is pakoltam, majd elindultam le a konyhába. Josh, mint, ha hallotta volna Tom megjegyzését, a kanapén szuszogott. Észre se vettem, hogy megágyazott. Halkan kerestem magamnak egy poharat, majd teleengedtem vízzel, s egy húzásra megittam. A mosogatóba tettem, majd felmentem az újdonsült hálómba.

Gyorsan átvedlettem egy kényelmes nagy pólóba, majd lefeküdtem az ágyra. A szokatlan, s ismeretlen hely ellenére hamar utolért az álom.

Reggel üdén, s kipihenten nyitottam ki szemem. Először nem tudtam, hogy hol vagyok, majd lassacskán elmémbe kúsztak az információk, s tudatosult bennem, hogy itt vagyok Malibun, Tom házában.

Miután az információk 100%os feldolgozottságra kerültek, mint, ha egy rakétából lőttek volna ki, úgy ugrottam ki az ágyból, s futottam le a lépcsőn. Mint karácsonykor, most is bennem motoszkált a kíváncsi kisgyermeki énem. Izgatottan léptem ki a teraszajtón, s tudatosítottam magamban, hogy ne álom volt a tegnapi nap.

- Szép reggelt álomszuszék. – Tom tele szájjal köszönt rám. Észre se vettem, hogy itt kinn ül. Egy kis asztalon meg volt terítve három főre, s ő már nagyban reggelizett. Egy pillanatra visszatekintettem a nappaliba, s örömmel vettem tudomásul, hogy Josh még mindig alszik.

- Már az van. – Mosolygósan öntöttem magamnak egy pohárba narancslevet, s azzal a kezemben lehuppantam az egyik napágyra. Tekintetem ismét az óceánra szegződött. – Tudod Tom, rólad sose gondoltam volna, hogy majd ilyen helyen fogsz lakni.

- Talán nem tetszik? – Érdeklődve tekintett fel a rántottájából.

- Dehogy is nem, csak hát tudod, ez merőben más, mint London, mint Anglia.

- Pont ezért. Kellett egy kis változatosság. Kellett, hogy beleízleljek valami másba. Kellett az új. Nem mellesleg a csajok jobban koslatnak így utánam.

- Hülye. – Mit is várhattam volna tőle? Ő már csak ilyen.

- Jó reggelt. – Josh kómás fejjel előbukkant a házból, majd helyet foglalt az asztalnál.

- Jó reggelt. – Köszöntünk neki mindketten. Szó nélkül elkortyolt egy kávét, majd, mint egész tegnap engem tisztelt meg a figyelmével.

- Barbi nem lenne kedved sétálni a parton?

- Ha nem lenne probléma, akkor most inkább Tommal beszélnék, de később elmehetünk. – Bólintott egyet, majd kedvetlenül lement a homokos partra, s kis idő múlva eltűnt a látóteremből.

- Csak én veszem észre, hogy kerülöd ezt a srácot?

- Igen, de meg is van az oka. – Visszagondolni se szeretnék többet arra a pillanatra.

- Mégis mi?

- Kikezdett velem.

- Hogy mi? – Tom indulatosan felcsattant. Ilyenkor pont olyan, mint Ő. Attól függetlenül, hogy nem állapodik meg, mindig is megvédte a barátnőit, s a szeretteit.

- Hát bepróbálkozott, de nyugi leállítottam.

- Akkor se fog többet itt aludni. Megy innen.

- Jaj, ne Tom. Kérlek, ne csináld ezt. – Kérlelően ránéztem, hisz nem bánhatunk vele így. Charlie unokaöccse.

- Még őt véded?

- Nem védem, de tudod, milyen vagyok. Nem akarom őt se megbántani.

- Túl nagy a szíved.

- Tudok róla. – Mindketten némaságba burkolóztunk. Nem akartam megzavarni a gondolkozását. Tudtam, hogy most szedi össze gondolatait, s pár másodpercen belül arról fog győzködni, hogy találkozzak Vele. Szívem mélyén egyre jobban vágyok én is rá. Ezt az érzést próbáltam hónapok óta visszafojtani.

- Még mindig szereted? –Nem erre a kérdésre számítottam.

- Magam se tudom.

- Mindenki tudja, ha szerelmes. Hiányzik mikor nincs melletted, mikor rágondolsz, boldog leszel.

- Nem tudom Tom. Ha rá gondolok, nem csak a hiánya tűnik fel, hanem érzem azt a mérhetetlen csalódottságot, megbántottságot, s fájdalmat. Nem őt akarom hibáztatni, de valahol mélyen mégis azt érzem, hogy Ő a hibás mindenért, ami velem történt. Nem tudok boldog lenni, mikor tudom, hogy másképp is élhettem volna.

- Még nincs késő változtatni. A jövő nincs kőbe vésve.

- De a múlt tisztán él az emlékezetemben. Hogy tudnám elfelejteni a történteket, mikor minden arra emlékeztet?

- Az idő mindenen segít, s, ha megbeszélnétek a dolgokat, akkor könnyebb lenne.

- Így gondolod?

- Igen.

- Lehet, hogy igazad van, de csak álljak elé, s mondjam azt, hogy beszéljük meg? Gyáván megfutamodtam, s összetörtem az Ő szívét is. Így, hogy tudnék a szemébe nézni?

- Úgy, ahogy hozzám is odajöttél.

- De te más vagy Tom.

- Nem. Engem is otthagytál, s mégse ítéltelek el. Tudom, hogy mi történt veled, s megértem, hogy egyszerű volt elfutni.

- És Ő ezt meg fogja szerinted érteni?

- Nem tudom. Minden csak rajtatok múlik. Én...- Tom monológját az ajtó csengője zavarta meg. Egyszerre ugortunk fel helyünkről. Elkapott egy furcsa érzés. Ismét megszólalt az a vészcsengő, de vajon miért? Tom elindult ajtót nyitni, én pedig nekidőltem a teraszajtó szárfájának, s onnan figyeltem, hogy ki az, aki látogatóba jött.

Minden olyan gyorsan történt. Tom nagyra nyitotta a bejárati ajtót, s én abban a pillanatban dobtam el a kezemben szorongatott poharat. Alig mertem hinni a szememnek. Ott volt. Teljes valójában, de mégis más volt. Haja pont ugyan olyan kuszán volt feje tetején, mint régebben. Az arcán a jellegzetes borosta helyét szakáll vette át. Mint, ha azok a jellegzetes ráncai, még jobban kivehetőek lennének. Jellegzetes laza öltözködése, most sokkal jobban hasonlított egy hajléktalanéhoz, mint a nagy sztáréhoz. Rossz volt ránézni. Sugárzott belőle a szomorúság.

Amint poharam földet ért, nagyot csattant, s mind a két szempár rám szegeződött. Tom szemeiből csak a sajnálkozást tudtam kiolvasni. Az Övéből pedig a hitetlenkedést, de aztán egy pillanat düh jelent meg benne és ismételten olyan dolog történt, amire nem számítottam.

Tom háza

2011. október 29., szombat

SZÜNET

Itt az őszi szünet, s nekem is kell egy kis idő, míg összeszedem magam. Sajnálom, de a következő fejezet érkezése nagyon bizonytalan. Nekiálltam az írásának,d e több dolog is hátráltat benne. Sajnálom. Talán 1-2 nap és fel tudom rakni, de nem ígérgetek.
Ciao, Birbus

2011. október 23., vasárnap

Sajnálom, de csak szerdán tudom felrakni a következő fejezetet. Elmondhatatlanul örültem az 5 kommentnek, s most lehet, hogy én tűnők az ígéret megszegőnek, de egyszerűen képtelen voltam megírni a következő fejezetet az elmúlt héten. Sajnálom.Szerdáig mindent megteszek, hogy elkészüljön. Kifogásokra nem vagytok kíváncsiak gondolom. Még egyszer bocsánat.
Ciao, Birbus

2011. október 16., vasárnap

2. könyv - Az új élet küszöbén - 13. fejezet

Csak, hogy lássátok, hogy én mennyire gondoltam komolyan a mondottakat. Itt a következő fejezet, s anygon szépen köszönöm azt a 3 kommentet. Azt pdig sajnálom, hogy nagy unszolások árán sikerült kicsalogatnom tőletek. Tisztelet a kivételnek. S azt is sajnálom, hogy csak ennyit kaptam. Úgy gondoltam, hogy kdvet kaptok hozzá, s mondjuk kapok 1-3 vel többet. Na de nem is ragozom tovább.
Komikra válasz:
Liri17
Szerintem az utolsó sorok midnenkit sokkoltak, s ennek köszönhető az az 1 nem tetszik pipa. :D A rokont én is csak így írtam volna le, hisz nem egyenes ági rokon, na de majd kideül, hogy valójában ki is ő. :D Örülök, hogy tetszett!
Eszter98
Szerintem is izgalmas lett. :D Charlie Barbinak már nem a vérrokona, s ennek következtében Josh már nem is a rokon kategórába tartozik.. Na jó, lehet én írtam le hülyén. Bocsi! :D Azt leszövegzném, hogy semmi vérfertőzéses cuccról nem fogok írni!! :D Köszönet a többiek biztatásáért! :D
Aniw
Mr. Pine nekem is  atopp listásom. :D Ki tudná túltenni magát Robon? :D Esküszöm, hogy csinálok egy családfát. :D Köszönöm a komit! :)
Ciao, Birbus
U.I.: Továbbra is 3 kommentet várok!
"You won’t let go
But still keep on falling down
Remember how you save me now
From all of my wrongs, yeah"
James Morrison : I won't ket you go

Szemeiben értetlenség és fájdalom keringett, majd minden megváltozott. Minden olyan gyorsan történt, hogy a dolgokat fel se tudtam fogni. Átszelte a köztünk lévő pár centit, s ajkai az enyémekre tapadtak. Cselekedetébe beleborzongtam… de ez nem az a fajta érzés volt, mint amikor Ő tapasztja ajakit enyémnek. Ezt a csókot nem kívántam, s ezért rosszul esett. Amilyen gyorsan csak tudtam elkaptam a fejem, s a szemkontaktust kerülve magyarázkodtam:

- Josh kérlek ezt ne. Nem is ismersz.

- De úgy éreztem, mint, ha te is kívánnád.

- Josh nem láttad még a kezemen ezt a gyűrűt? – Felmutattam neki a jegygyűrűm, mely most az utolsó mentsvárként szolgált. Hogy hiheti azt, hogy nekem tetszik ő, mikor mást szeretek?

Tudomást se véve róla, sarkon fordultam, s elindultam haza. Tudtam, hogy követ. Az út hátralévő részét csendben tettük meg. Képtelen voltam felfogni, hogy most ez velem történik e meg. Hogy lehet egy ember közeledését ennyire félreérteni? Josh helyes meg minden, de nem múlja felül Őt, s most, hogy rá gondolok teljesen elfogott a szégyenérzet és a bűntudat. Hogy Lehettem ekkora balga, hogy nem veszem észre, hogy Josh közeledni próbál hozzám? Már az elején le kellett volna állítanom.

Mint az űzött vad, úgy rohantam be a szobámba, s zártam magam mögött be az ajtót. Az ágyra dőlve merengtem a mai napon.

Olyan sok pillanat volt, mikor kapcsolhattam volna, s észrevehettem volna, hogy Joshnak bejövök, vagy tudom is én... Amikor egész végig nyüstölt, hogy menjek el vele valahova, azok a lopott pillantások, s mindezek tetejébe az a csók. Lehetetlen, hogy ez mind velem történik meg. Miért kell itt lennie? Miért kell nekem itt lennem? Már rég egy másik férfi mellett kellene lennem. Vele, hisz oda köt az élet, de vajon képes vagyok rá, hogy szemébe nézzek, s beszéljek velem? Kell még egy kis idő. Tudom, szánalmas vagyok, de délek.

Felpattantam az ágyról, majd asztalomhoz ülve, kezembe ragadtam pár üres lapot és írni kezdtem. Mindenkinek írtam, s mindenről beszámoltam, ami velem történt. Megfogalmazódott bennem egy terv, melyet végbe viszek bármi áron is.

A kész tervel a fejemben pötyögtem be a keresőbe a nevét s informálódtam le felőle. Az immáron kész leveleket, iratomat, s váltóruhát egy táskába dobálva indultam kifelé, de azonnal Joshba botlottam.

- Hova, hova? – Érdeklődve végigmért rajtam.

- El.

- Beszéljük meg. Én nem akartalak elüldözni, sőt még megbántani se. – Szemében egy cseppnyi megbánást se láttam. Hogy lehet ennyire kétszínű?

- Ezen nincs mit megbeszélni. – Indultam volna el az ajtó felé, mikor megragadta a karom.

- Na de mégis hova mész?

- Los Angelesbe.

- És miért?

- Nem mindegy? – Kezem elrántva, szinte futva tettem meg a liftig az utat. Hiába siettem a lift nem az én tempómban haladt, s ennek köszönhetően Josh is utolért. Fantasztikus.

Mihelyst leértünk a mélygarázsba, odasiettem Charlie kocsijához, s bepattantam. Nagy meglepetésre Josh is ugyan így cselekedet..

- Szállj ki. – Parancsoltam rá.

- Dehogy. Nem képzelheted, hogy egyedül elengedlek egy ismeretlen országba egyedül úgy, hogy még azt se tudod, merre kell menni.

- Erre való a GPS. Szállj ki!

- Nem.

- Egyáltalán van jogosítványod?

- Szerinted?

- Nem akarok nagyon beleszólni ebbe az egészbe, de te fél Amerikát végig akarod szelni ezzel a kocsival, úgy, hogy még csak tele sincs a tank. Mellesleg 1 nap oda az út…

Nem lehetett leállítani. Beszélt, beszélt és beszélt. Azt hittem, hogy megüt a guta. Nem csak miatta, de az elhatározásomtól is. Igaza volt. Nem gondoltam át eléggé a dolgot, de aztán nem kellett sokáig várnom a megoldásra.

Mihelyst végiggondoltam, indítottam a kocsit, s elindultam a cél felé. Ahogy kiértünk a reptérre szaladtam a vevőszolgálathoz, s nagy könyörgések és némi anyagi juttatás fejben sikerült szereznem két jegyet a legközelebb induló gépre. Josh hajthatatlan volt. Olyan, mint egy pincsi kutya,d e most ez érdekelt a legkevésbé.

Alig egy óra várakozás után, végre becsekkolhattunk, s hamarosan már fel is szállt velünk a gép. A több órás úton, próbáltam Joshról tudomást se venni, s ő is láthatta rajtam, hogy most nagyon nincs kedvem arra, hogy a magyarázkodását vagy a hülye dumáját hallgassam.

A gép probléma nélkül landolt a LAX reptéren, s miután felvettük a csomagjainkat, nagy sietősen elindultam, hogy szerezzek egy taxit.

- Megvárhatnál!

- Kapkodd a lábad!

- De mégis hova megyünk?

- Majd meglátod. – A nagy nyüzsgésben, sikerült elcsípnem egy taxit, s mihelyst mindketten beültünk, bediktáltam a címet, s elindultunk a végső cél felé.

Gyomrom fel-le liftezett egész úton, s azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan is kellene köszöntenem. Vajon egy „Szia.” vagy egy „Hello.” elég lenne? Biztos nem. Eltűntem a világ elől, s nem hallott rólam hónapok óta. Nem ez lenne a legmegfelelőbb üdvözlés.

Pont időben érkeztünk meg a pub elé. Még nem kezdődött el a koncert, de biztos megtalálom valahol. Táskámat a kezemben tartva informálódtam le a pultnál, hogy merre is van. Az egyik asztalnál ült.

Semmit sem változott, talán kicsit bajszosabb lett. Megint az a régi piros, kockás ing, fehér trikó, s fekete nadrág volt rajta. Épp egy sört kortyolgatott.

Minden bátorságomat összeszedve, odaléptem hozzá, s köszöntöttem.

- Szia, Tom. – Arcán szín tiszta meglepettség, s érthetetlenség tükröződött, mikro felnézett rám.

- Úr Isten nem hiszek a szememnek. Te itt...de hogy...ezt nem értem. – Mihelyst tudatosult benne, hogy engem lát, felpattant a helyéről s ölelgetni kezdett. Sose hittem volna, hogy ennyire érzelgős.

- Mit gondoltál meghaltam? - Próbáltam egy elég rossz viccel oldani a hangulatot.

- Hogy mondhatsz ilyet. Dehogy is. Azt hittem, hogy soha többé nem akarsz látni.

- Ne butáskodj.

- De mit is keresel itt és ki ez a rinocérosz itt melletted. – Gondolom a mellettem álldogáló Joshra célzott.

- Ő itt Josh, amolyan testőrféle, bár ő jobb an végzi a dolgát, mint te. – Viccnek szántam a mondandóm, de láttam Tom arcán, hogy kijelentésemmel nagy kést szúrtam a szívébe, sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem csak én változtam meg. - És Josh ő itt az én egyik legviccesebb barátom.

- Ne essünk túlzásba. Már rég nem nevezhetnél a barátodnak. – Lekezeltek egymással, majd Joshnak enyhe célzással tudtára adtam, hogy jó lenne, ha pár asztallal odébb tenné le magát.

- Most rajtam a sor, hogy megkérdezzem, hogy képzelhetsz ilyet? – Leültünk majd folyattuk a csevejt.

- Minden miattam volt. Te nem tudod, hogy mekkora lelkiismeret furdalásom van. Mindent elbasztam. Rosszabb vagyok, mint egy pletykás öregasszony.

- Ne beszélj badarságokat. Neked köszönhetem, hogy felnyílt a szemem.

- Ezt, hogy érted?

- Rájöttem, hogy ez még korai lépés lett volna számunkra. Ha erős lett volna a kapcsolatunk, akkor már csak azoknak a meggyanúsítgatásoknak se kellett volna felmerülniük.

- De, hogy lehetsz ilyen nyugodt? Hogy tudsz erről így beszélni? Elvesztetted Ro...

- Ne mond ki! Kérlek, nem akarom hallani a nevét.

- Sajnálom. Megbántottalak.

- Tom, kérlek, figyelj. Lehet, megértesz mindent talán többet, is mint én. Ha egy hete is csak szóba került volna a baba, akkor hidd el, hogy az első hídról levetettem volna magam. Tudod nem sok hiányzott ahhoz, hogy az éltemet eldobjam, de sikerült felállnom a padlótól.

Megváltoztam. Ennél többet nem tudok mondani. Hiába mondanám el, hogy miben, neked hétköznapi váltás lenne, pedig nem az. Máig nem akarom elfogadni a tényt, hogy depresszióba estem, pedig nézz csak rám. Egy hajszál választ el attól, hogy feladjam, pedig már most azt érzem, hogy megtaláltam a célt az életemben, de tudod, amikor már úgy érzed, hogy beleroppansz a fájdalomba, s már a sírás is fáj, kell egy segítő kéz, aki megragad, s kisegít a mélyből.

Sajnos ez a személy nem az volt, akire a legjobban számítottam, s számitok mai napig. Hol van Ő? Hol volt mikor segítenie kellett volna? Hol volt mikor a támasza lett volna szükségem? Te nem érezted azt a mérhetetlen fájdalmat, s elárultságot, mint én. Tudod, hogy hányszor vártam csak azon az egy napon azt, hogy semmissé váljon minden, amit tett, s tettem és onnan kezdjük ahonnan minden elkezdődött? A kínok kínja között is csak azért könyörögtem, hogy mellettem legyen. Fogja a kezem, mikor már mindennek vége. De nem volt ott. Egyedül voltam a tudattal, hogy az életem megszűnik létezni. Onnantól kezdve már csak zuhantam, zuhantam le a mélybe. Se hang, se semmi. A nagy üresség fogadott. A szívem szilánkjai esőként hulltak utánam.

Tom már nincs szívem, ami érezhetne bármit is. A fájdalom s agyász számomra nem egy érzés, hanem már az életem. Pár napja, úgy ahogy összeszedtem magam, s élek. Rossz szó, inkább mondjuk azt, hogy létezek. A mai napig nem akarok a tükörbe nézni, mert akkor szánnám magam, s ez az az egy dolog, amit senkitől se kérek. Túl kell lépni ezen, s tovább kell lépni.

- Neked sikerült.

- Nem és nem is fog. Tudod mindketten már az éltem részei voltak, s ezt megmásítani nem lehet.

- Hiányzik?

- Piszkosul.

- De akkor miért szöktél el? Miért hagytál csak úgy ott csapot, papot?

- Ez reflexszerűen megy nálam. Mikor bekapcsol w vészcsengő, akkor futni kell. Nincs mese. Megint csak azt tudom mondani, hogy nem te élted át azt, amit én. Mikor az első kábulatból felnyitottam a szemem, ő a sarokban ült és nézett kifelé az ablakon. Tudhatta, kellett tudnia, hogy ébren vagyok, de nem jött oda hozzám. Olyan volt, mint egy idegen, aki azt se tudja, mit keres a korterembe. Akkor tudtam, hogy itt a vége.

- Miből gondoltad azt, hogy így érzett? Ő mondta? Figyeltél talán rá egyszer is úgy igazából? Nem az én reszortom lenne erről beszélni, de tudnod kell, hogy akkor ő teljes valójában mit hitt. Az hitte csalódtál benne, félt, hogy majd őt fogod hibáztatni mindenért. Tudta, hogy tönkretett és mindent el kellett volna mondania, de félt. Amikor látott téged a kórházi ágyban majdnem összeesett. Az ágyba támaszkodott, hogy ne hagyja el magát. Az arcodat simogatta és nyugtatgatott, hogy minden rendbe jön. Akkor te mit sem sejtve aludtál. El voltál kábítva a fájdalmaid miatt.

Ott volt! Melletted! Igaz későn, de akkor is ott volt.

Amikor közölte velünk a kezelőorvosod, hogy elvetéltél, akkor is csaj a lelket tartotta benned, hogy felgyógyulsz, minden rendbe jön. Az álarc mögött össze volt zuhanva. Tudom, mert annak ellenére, hogy sikeresen behúzott nekem a történtek miatt, mégis az én vállamon sírta ki magát. Sírt. Érted sírt! – A hallottaktól a bennem lévő fájdalom még nagyobb lett, s ahogy elképzeltem Tom szavait arcomon a könnycseppek patakként hulltak alá.

- Most kínozni akarsz? Meg akarod nehezíteni a döntésem?

- Csak azt akarom, hogy tisztán láss és mégis miféle döntésről beszélsz?

- Mindent a maga idején. – Próbáltam terelni a témát, hisz elbizonytalanodtam. Ő kellett ahhoz, hogy eltántorítson a tervemtől.

- Hol laksz most?

- New Yorkban, a nénikémnél.

- Mikor szeretnél haza menni? Szüleid és a barátaid is rettenetesen aggodnak.

- Tudom, de még nem mehetek. Ha így látnának, belehalnánk az biztos. Teljesen rendbe kell hoznom magam, de ehhez kell még valamit tudnom.

- Azt, hogy mi van most vele? – Mint, ha a gondolataimban olvasna.

- Igen.

- Nem biztos, hogy akarod tudni. – Hirtelen ezernyi kép ugrott be Róla, s arról, hogy vajon mi módón tudta tönkre tenni életét.

- Ne! Ugye nem csináld semmi marhaságot! – Tom csak hallgatott. Ez volt a legrosszabb. - Tom mondj már valamit az istenért!

- Nem olvastál újságot?

- Szerinted arra volt időm?

- Nem.

- Mond már! – A pumpa már teljesen felment bennem, s izgatottan vártam, hogy mit válaszol.

- Elköltözött Londonból. – Sokként ért a hír. Otthagyta a szüleit? A házunkat? Minden apró kis emlékünket? Lehetetlen.

- Mi? De hát mi van a házzal és mi van vele? Miért ment el?

- Amiért te. Menekült, s az utolsó kérésedet teljesítette.

- De mit? Nem mondtam neki semmit. –Értetlenül meredtem rá. Én nem kértem tőle semmit.

- Emlékszel a levélre? - Hogyne emlékeznék. Minden egyes szó tisztán cseng a fülembe. Végső elkeseredésemben írtam. Kellett valami magyarázatot hagynom, hogy mi miért van, de nem üzente neki semmit. Nem kértem tőle se...

- Kérlek, mond, hogy nem...

- Továbblépett. – A maradék remény is szertefoszlott bennem. Az eddig érzett fájdalom fel sem ért azzal, amit Tom iménti egy mondata kiváltott belőlem. Már nincs miért felkelnem a padlóról. Nincs kiért élnem. Nincs többé életem.

- De hogy tehette?

- Szeret, és csak azt teszi, amit kértél tőle.

- Ha szeret, akkor nem tette volna ezt. Én szenvedek, ő meg ki tudja, éppen hol koktélozgat vagy adj isten kufircol egy kurvával.

- Soha még csak rá sem nézett egy lányra az óta. Elköltözött, de azzal együtt otthagyta a filmet, amit forgatott és most csak lézeng a nagyvilágban. Néha mikor sikerül kirángatnom, akkor eljön velem egy partira, de csak azért, hogy ne csak otthon üljön és vedeljen.

- Most ettől meg kellene nyugodnom?

- Te akartad, hogy így legyen. – Még a végén én leszek mindenért a hibás…

- De miért nem makacsolta meg magát és keresett meg?

- Keresett. Mindenki. De mindhiába. Mindenki figyelte a híradásokat, s figyeltük, hogy nem-e lett valami bajod. Apukád minden ismeretségét bevetve keresett, de te túl jól elbújtál. Minden követ megmozgattunk, de feladta mindenki a reményt. Már csak s várakozás maradt. Vártuk, hogy betedd a lábad az ajtón és azt mond, hogy megjöttem.

- Sajnálom. – Tényleg sajnáltam. Tudom mennyi rosszat okoztam, de eddig úgy gondoltam, hogy jó döntés volt.

- Ne tőlem kérj bocsánatot. Én, megértelek. Ugyan azt teszem minden áldott nap, mint te, pedig ideje lenne szembe nézni a mindennapi gondokkal.

- De az Istenért ez nem minden napi! Hányszor veszíti el az ember egyszerre a gyermekét és a szerelmét?

- De ez is egy akadály mely eldönti, hogy mikre vagytok képesek.

- Már rég kiderült, hogy semmire. Nem így terveztem, de már képtelen vagyok bármit is úgy csinálni, ahogy elterveztem. Van itt pár levél. – Táskámból előkotortam a címezett borítékokat, majd kezébe nyomtam. - Arra kérnélek, hogy juttasd el a címzettekhez. Ha kérdezik, hogyan jutottál hozzájuk, mond azt, hogy nem mondhatod el. Egy szóval se kotyogatod ki, hogy hol vagyok! Ezt a levelet hagyd utoljára és kérlek, mellé add oda ezt is. - Záporoztak a könnyeim, de meg kellett tennem. Itt a vége. Mindennek.

Ujjamról lehúztam a gyémánt csodát, mely egykori szerelmünket jelképezte és remegő ujjakkal Tomnak adtam. - Kérlek, mond meg Neki, hogy sajnálom, de vissza kell adnom. Tudnia kell, hogy az a gyűrű nem engem illett, bár sokáig hittem azt.

- Én erre képtelen vagyok.

- Kérlek. Meg kell tenned.

- De mégis mi lesz veled?

- Tudod ezeket a leveleket végszükség esetére írtam. Akkorra, mikor már elfogyott a remény. Eljött a pillanat. Tovább kell lépnie mindenkinek.

- De mi a terved? – Rémülten rám kapta tekintetét, s tudtam mire gondol.

- Felejteni akarok. Mindent. Mindent, ami egyszer szép volt, s mindent, ami fáj.

- És hogy? Felvágod az ereid vagy mi?

- Arra képtelen lennék.

- Hát akkor? Megint elmenekülsz? Elköltözöl egy másik városba.

- Tom ne zavarj össze! Még én se tudom, de ez a helyes. Ebben biztos vagyok.

- Ebben nem lehetsz biztos, mert nem így van jól.

- Miért szerinted mit kellene csinálnom?

- Ezt – Felmutatta a jegygyűrűt. - visszahúzni az ujjadra, oda ahova való, s ezeket – A leveleket pedig elém dobta.- meg elégetni. Ha elfutsz, csak tovább fogsz süllyedni, de ha szembenézel a fájdalommal, s megpróbálod úgy tényleg igazából felkaparni magad a padlóról, akkor talán a darabokra hullott szíved is doboghatna.

- Nem tudom. Nem tudom már mi helyes és helytelen.

- Én igen, s amire készülsz az kész badarság. Te se gondolhatod komolyan, hogy csak így magad mögött hagysz mindent, s mindenkit? Nem hiányoznak a szüleid, a dédszüleid? A testvéred, és a lányok, na meg persze a srácok? És legfőképp nem hiányzik ő?

- De, de képtelen vagyok már tisztán gondolkodni.

- Akkor enged, hadd segítsek. - Bólintottam, hisz mi mást tehettem volna. - Ezt húzd vissza a helyére és sose vedd le onnan. Tudom, hogy ott a helye. - Engedtem a parancsának, s úgy cselekedtem, ahogy mondta. - Te is, csak nem akarod bevallani. Ezeket pedig most azonnal elégetem. – Elővette az öngyújtóját, s mit sem törődve azzal, hogy mit tartalmaz az a sok levél, nekiállt elégetni őket.

- Ne! Tudod menni ideig tartott megírni őket?

- Feleslegesen pazaroltad el az időt ilyen maszlagra. jobb lett volna, ha helyette inkább végiggondolod normálisan ezt a hülyeséget. – Miután az utolsó levelet is porrá égette, tekintetét rám emelte, s fürkészni kezdte arcom.

- És most? Mit kellene tennem?

- Találkoznotok kell.

2011. október 14., péntek

1 komment, s napi több, mint 30 látogató. Most kérlek ne várjátok el tőlem, hogy ezek után én még hozzam nektek a folyatást! Eddig reménykedtem benne, hogy tudjátok teljesíteni azt a nyamvadt 3 kommentet, de ezek után már nem fogok fáradozni. Elég bajom van enélkül is. A folytatás előre megvan. Rajtatok múlik, hogy felkerül-e. Nem fogok könyörögni. Ha itt a vége, akkor ennyi.
Birbus

2011. október 8., szombat

2. könyv - Az új élet küszöbén - 12. fejezet

Sziasztok!
Nagyon sok dolog közrejátszott a késében. Az első és a legnagyobb az iskola. Sajnos úgy néz ki, hogy a legkedvesebb tantárgyból - kémia - éppenséggel a bukás szélén állok. (Nem vagyok nagyon elkeseredve, mert okos vagyok és mindent megoldok.) Már év elején. Nem szeretném ragozni az egészet, de semmi sem az én hibám, hanem a drágalátos tanárnőnké. (Csak a kémiatanárom miatt mondtam le végül is teljesen az orvosi pályáról.)
Sajnos nem voltam a toppon mostanában, s ez tükrözte a tanulmányaimat is. Beszedtem egy-két rossz jegyet és úgy gondoltam, hogy ideje lenne végre nekiállnom tanulni. Többé-kevésbé sikerült is és sajnos ezért hanyagolnom kellett az írást. Anyukám még nincs felvilágosítva a kémia jegyeimről, ezért várható, hogy egyik pillanatról a másikra - esetleg szülői után - életem végéig eltilt a gépezéstől, de ezt közölni fogom veletek, szóval nem kell megijedni! :)
A szavazás eredménye, hogy 4en írnátok kommentet, ha kötelezném. Na, most akkor bevezetem a 3, azaz 3 - nem 4 - kommenthatárt. Ha megérkezik az a bizonyos 3 komment, akkor én boldog leszek és nem mellesleg időben felrakom a következő fejezetet. Nem félreérteni! Nem akkor rakom fel a következő fejezetet, mikor megvan a 3 komment, hanem azon a hétvégén, mikor összejött a 3. Még így is jószívű voltam, mert lehetett volna magasabb is a határ a szavazatok miatt. Ha nincs meg a 3 véleménynyilvánítás, akkor nem lesz fejezet se.
Most egy kicsit a fejezetről. Olyan lett amilyen. Remélem, sok jó pipát kapok és a kommentek is összejönnek. Sokakat váratlanul fognak érni a történtek, de minden azért történik, hogy a figyelmeteket fenntartsam. :) Mellesleg elég hosszúra sikeredett, szóval azt is díjjazni! Jó olvasást és TANULJATOK!! :)
Ciao, Birbus
U.I.: Novella nem lesz, ha nem haragudtok meg.
U.I.2: Mindjárt válaszolok  akommentekre! Nem felejtettem el! :)

Who's there to save the hero
When she's left all alone
And she's crying out for help.
Who's there to save the hero
Who's there to save the girl…
After she saves the world
After she saves the world.

Az egész napot a gyermekotthonban töltöttük. Alig lehetett elválasztani a kis lurkóktól. Önfeledten szórakoztunk, s úgy éreztem, hogy visszakaptam a szívem pár darabkáját. Ahogy mosolygós arcukra néztem, éreztem, hogy szívem megdobban. Oly rég vágyok már erre. Egy érzésre, ami rég feledésbe burkolózott, s mely megmozgatja belsőmet. Boldog vagyok? Talán igen, talán nem. Szeretnék az lenni? Igen? Nem?

Az itteni gyerekek mind elhitték, hogy ennél jobb helyen nem is lehetnének még akkor, sem amikor tudják, hogy szüleik már nem élnek vagy csak eldobták őket magukról, s nem voltak rászorulva, hogy ide kerüljenek. Az a lélek, ami ezekben a gyerekekben van, irigylésre méltó. Aliz – ő volt az a kislány, aki legelőször odajött hozzám – is optimistán néz a világ elé. Nem látja a rosszat, nem érzi az elvesztést, fájdalmát. Irigylem Őt, s a többi gyermeket is, hisz egytől egyig, mind életvidám és optimisták.

Gyerekként sokszor az ríkatott meg, hogy elestem a biciklivel, vagy elvették tőlem az oviba a babám. Nagyon fiatal voltam, s hiszékeny. Akkor még azt hittem, hogy azok lesznek életem legnagyobb traumái. Idővel rájöttem, hogy azok az esések, semmik voltak az élet nagy csatáiban szerzett sebekhez képest. Egy rossz, sértő szó most lelkemig hatol, s szívem belesajog. Gyerekként – akinek megadódott – szülei védelmező szárnyai alatt próbálgathatta saját szárnyait, s ha elesett, akkor mindig kisírhatta magát nekik.

Ilyen fiatalon mindenki tisztalelkű, hiszékeny volt, de az idő mindezt beszennyezte. Egyre csak cseperedünk és elkezdünk kételkedni a mondottakban. Elkezdünk félni, rettegni, hogy milyen rossz jöhet, de nekik már most szembe kell nézni a világgal. Ők mégis erősek.

Talán én vagyok az egyedüli gyenge ember, aki nem képes felállni a padlóról? Minden bizonnyal. Ők is képesek, akkor én miért ne lennék az? Egyszerűbb mosolyogni a világra, s nevetni, mint sírni és átkozni a napot. Egyszerűbb lenne, s talán boldogabb is lennék tőle. Csak egy picit. Csak annyira, hogy élni tudjak.

Olívia közölte velem, hogy Aliz az a kislány, akit örökbe szeretnének fogadni. Szóhoz se jutottam. Hirtelen képek ugrottak be, amiken együtt látom őket, s mit ne mondjak tetszett a kép, de valahogy mégis rosszul éreztem magam. Lehet, hogy durcásan hangzik, de nekem is megfordult már a fejemben, hogy esetleg örökbe fogadnék egy árvát, s én pont Alizra gondoltam. Hisz Ő olyan bájos, életvidám, játékos, szeretnivaló kislány. Minden napomat bearanyozná. Boldoggá tenne.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy én nem is akarom ezt. Előttem még ott az élet, s ha küzdök, van esélyem még, hogy magam alapítsak egy családot, s mástól venném el a lehetőséget a boldogságra, ha úgy döntenék, hogy magamhoz veszek egy árvát. És tessék. Pont nagynéném az, aki magához szeretné venni őt. Elvenném tőle az esélyt? Oly sokat szenvedett. Azért küzdött már évek óta, hogy hazavihesse Alizt, s sajátjaként nevelhesse. Megküzdött azért, hogy megadathasson neki a család.

Mellesleg, ha sikerül nekik megnyerniük ezt a kis angyalt, akkor annyiszor láthatom, amennyiszer csak akarom. Játszhatnék vele, s Ő lehetne az én kis mentorom, aki akár csak egy kacajával, mosolyával átsegítene mindenen. Kell a családunkba ez a kis lány. Kell mintanyiunknak Aliz múltja, a megküzdésének erélye, a remény jelenléte, s a boldogságának véget nem érő pillanata.

- Lassan indulnunk kellene. – Olívia szavai kicsit visszahúztak a valóságba, s ismét kezdtem érezni azt az űrt a mellkasomban.

- Muszáj?

- Sajnos igen, de hidd el én is szívesen maradnék még, de lassan ránk esteledik és a gyerekeknek ágyba kell kerülniük. – Észre se vettem, hogy így elsuhant a mai nap felettünk. Igaza volt, mennünk kell.

- De ugye még visszajövünk?

- Persze. – Rám mosolygott, majd nagy nehezen felálltam mellőlük, s könnyes búcsút vettem tőlük. Biztosra veszem, hogy holnap, ha semmi más programom nem lesz – és miért lenne – biztos, hogy visszajövök hozzájuk.

Az utat hazafele nagyon lassúnak tűnt, s minden egyes távolodó méterrel, csak szomorúbb lettem. Lassan hazaértünk, s én kedvtelenül léptem be a lakásba.

- Sziasztok, drágáim. Hol jártatok ma? – Mint, ha a rossz érzésem egy pillanat alatt elpárolgott volna, önfeledten, boldogan kezdtem el mesélni Charlienak a mai napom élményeit. Csodálatos érzés volt felidézni a mai napomat. Tudtam, hogy ez nem egyszeri esemény volt, hogy oda elmentem, hanem valaminek a kezdete. A távozásom szükséges rossz volt.

Miután minden egyes mai pillanatomról beszámoltam, a fáradság már mázsás súlyként nehezedett rám. Elköszönés után fáradtan bevánszorogtam a szobámba, s ruhástól az ágyba dőltem. Arcomon elalvás előtt egy gyermeki mosoly terült el, s a holnaphoz fűzött sok reménnyel ringatgattam magam álomba.

Reggel, mint a rakéta, úgy pattantam ki az ágyból, s, mintha az elmúlt hónapok történései nem is lettek volna, boldogan, dalolászva ágyaztam be, s mentem a konyhába, hogy megtudjam, mit tervez mára Olívia.

Arcomról a mosoly azonnal lefagyott, mikor megláttam Őt nekem háttal a pultnak dőlve. Jellegzetes kockás ingjét ezer közül is felismertem, de mégis más volt. Kusza haja nem meredezett égnek. Rövidre volt nyírva, s mint, ha színe se lett volna az eredeti. Mintha Ő lenne az, s mégis más.

Az ismeretlen ismerős lassan – talán én érzékeltem így, hisz teljenek le voltam sokkolva – megfordult, majd rá kellett jönnöm, hogy az előbbi jelenet csak agyam furcsa játéka volt velem, hisz a velem szemben álló férfi számomra teljesen ismeretlen volt.

Az izgatottság érzését, hamar átvette a szorongás bensőmben. Ha nem Ő, akkor mégis ki? Mit keres itt?

- Ki maga? – Félénken neki intéztem a kérdésem.

- Oh, szia. Josh vagyok, te gondolom Bari. – Arcán egy hatalmas mosoly terült szét, ami a kelleténél nagyobb hatást fejtett ki belőlem. Késztetést éreztem, hogy én is viszonozzam ezt a gesztust, de képtelenség. Nem tehetem. Nem is ismerem.

- Igen, de te ki vagy? –Még mindig nem tudtam, hogy mit keres itt a lakásban, s miért iszik a kedvenc bögrémből.

- Charlie unokaöccse. – Kezdett elpárologni belőlem az iránta érzett rossz érzés, de még mindig kételkedtem, hogy tényleg az-e akinek mondja magát, hisz, ha ő igen is létezne, akkor Charlie mesélt volna róla. Én pedig emlékeztem volna rá. Vagy elfelejtettem mégis? Megeshet..

- Nem is tudtam, hogy van neki unokaöccse. – Elmerengtem, hogy vajon mikor mesélhetett nekem róla, de nem emlékeztem vissza. Majd rá kell kérdeznem.

- Pedig élek.

- Mit keresel itt? – Most már kissé erélyesebben tettem fel neki a kérdésem, s türelmetlenül vártam a válaszra.

- Mi ez, valami faggatás? – Hangosan felnevetett, majd elszántságomat látva a z arcomon rögtön azonnal abba is hagyta.

- Nem, csak pusztán kíváncsi vagyok, hogy mit keresel itt.

- Látogatóba jöttem. – Semleges hangnemben közölte velem a tényeket, melyre én is hasonlóképpen válaszoltam.

- És meddig maradsz?

- Mondhatom, nagyon szívéjesen fogadsz. – Arcán kis fintor jelent meg, melytől rosszul éreztem magam. Ha tényleg valahogy a családom része, már pedig ezt állítja, akkor nem kellene vele így viselkednem. Megérdemli, hogy emberszámba vegyem.

- Bocs, csak egy kicsit még fáradt vagyok így hajnalok hajnalán, s egyáltalán nem voltam arra felkészülve, hogy egy idegent fogok találni a konyhában, mellesleg nekem senki se mondta, hogy jössz.

- Meglepetésnek szántam. – Mégis kinek? Nekem? Mégis miért jut ez rögtön az eszembe? Le kell állnom. Gondolom Charlienak és Olíviának szeretett volna örömöt okozni, na de Ők vajon hol vannak?

- Hol vannak Chaliék?

- Nem mondtam volna még, hogy elmentek?

- Elmentek? Hová? – Fujtatva huppantam le a székre, s kedvtelenül hallgattam tovább Josh mondandóját. Mérges voltam rájuk, mert itt hagytak Vele, meg magammal. Egyedül vagyok.

- Washingtonba kellett repülniük valami üzleti tárgyalás miatt. Ne nézz rám így. Én is ma tudtam meg. Még szerencse, hogy van kulcsom a lakáshoz, mert máksülben kinn kellett volna dekkolnom, amíg te fel nem ébredsz.

- És meddig lesznek távol? Nekem miért nem szóltak?

- Azt mondták, hogy egy hét múlva jönnek, de ezt még nem lehet előre tudni. Hogy neked miért nem szóltak, azt nem tudom.

- Na, mindegy. Majd elrendezem velük. Kérsz kávét? – Biztos voltam, hogy minél hamarabb felhívom őket, de addig is rendes házigazdaként kellene viselkednem.

- Kösz nem élek vele. – Biccentettem majd tovább gondolkoztam a mai napon. Biztos, hogy egyedül semmiképpen nem megyek el a gyerekekhez, de akkor mégis mit csináljak:

- Te nem iszol? – Tekintetem Joshra emeltem, s érdeklődve figyelt.

- Nem, nem kifejezetten szeretem. Csak udvariasságból kérdeztem meg. – Ismét felkuncogott. - Most mégis min nevetsz?

- Rajtad.

- Mindenkinek mániája engem kiröhögni? Csak tudnám, mi olyan vicces. – A durcás hangulat hamar elért. Most kedvem lenne ismét csak a szobámba bevackolni magam, s nem törődni semmivel.

- Reggel mindig ilyen kómás vagy?

- Voltam már rosszabbul is. – Kedvtelenül felkeltem a székről, majd a nappali kanapéjába fészkeltem magam, s érdektelenül kapcsolgattam a csatornák között.

- Na és ma mit csinálunk? – Hirtelen lehuppant mellém Josh, pont rá a lábamra, amitől halkan felszisszentem, de semmibe se véve ezt nyugodtan nézte a tévét. Nem hiszem el, hogy neki pont ide kellett ülnie és mit is mondott? Mit csinálunk ma? MI?

- Mi? Mi nem csinálunk semmit.

- Ne mond komolyan, hogy itthon fogsz gubbasztani egész nap!

- Pedig ezt terveztem. - Lett volna még ötletem, de én ezzel a Josh gyerekkel el nem megyek sehova. Ki tudja, hogy nevelkedett. Még a szeme se áll jól. - Ha nincs kedved, akkor nem kell csatlakozni.

- Nincs kedvem romantikától csöpögős filmeket nézni, kösz. – Fintorral az arcán meredt a tévére.

- Akkor lehet menni. – Mit sem törődve mondandómmal, feltette a következő kérdését.

- M lenne, ha körbevezetnél a városban?- Csak kicsit lepődtem meg a kérdésén. Még, hogy én?

- Én?

- Te!

- Jó vicc. Tekints körbe, s meglátod, hogy én New Yorkból eddig mennyit láttam.

- Te innen ki se mozdultál? Mi vagy te mormota? – Hahotázva még jobban belefészkelte magát mellém, amitől kezdett rossz érzésem lenni. Kissé el is távolodtam.

- Most ez poén akart lenni?

- Valami olyasmi, de látom nem vagy vevő rá. Mindig ilyen nyers vagy?
- Mondtam már, hogy még korán van.

- Ez nem kifogás. Nem vagyok szimpatikus neked? – Most mondjam el, hogy mi is a véleményem róla? Nem hiszem, hogy tényleg akarja tudni.

- Most ez, hogy tartozik ide?

- Gondolom, utálsz, vagy valami ilyesmi.

- Nem is ismerlek és ez itt a fontos. Idegen vagy, s a neveden kívül nem tudok sok mindent. Most így, hogy legyek veled más?

- Mit akarsz tudni rólam?

- Semmit.

- De valami biztosan érdekel.

- Nem. Mi lenne, ha nem nyaggatnál? – Kikapcsoltam a tévét, majd elindultam a konyhába, hogy valamit bekapjak, erre, mint a pincsi kutya úgy követte minden lépésem. már kezdett legem lenni. - Most komolya az őrületbe akarsz kergetni?

- Nem állt szándékomban. – Édesen elmosolyodott. Mi? Édesen? Hajaj. Na, most kell egy kis friss levegő.

- Istenem elmegyek veled várost nézni, csak utána hagy békén. – Belementem a dologba, mert akkor lehet, hogy végre békén agy.

- Ez az! - Ujjongva ugrándozott előttem, mint valami öt éves.

Gyorsan bekaptam egy szendvicset, majd otthagytam, s elmentem, hogy magamra kaphassak egy kényelmes ruhát. Hamar elkészültünk s útnak indultunk. Az úton egész végig azon gondolkoztam, elmélkedtem, hogy hogyan is mehettem bele ebbe az egészbe. Előre látom, hogy nem volt helyes döntés.

Céltalanul sétáltunk az utcákon, s azon kattogott az agyam, hogy vajon mit is mutathatnék meg neki. Őszintén megvallva egyetlen egy hely se jutott eszembe a Central Parkon kívül. Szégyellenem kellene magam, mert anno rengetegszer voltam itt, de csak arra emlékszik vissza az ember, ami mély nyomot hagyott a szívében, s ahogy felderengenek azok a nyári délutánok, mikor csak ültem a füvön, s néztem a zajos, nyüzsgő New York közepén elterülő hatalmas parkot, ami csak a madarak csicsergésétől, a száguldozó biciklisektől hangos parkot, boldogság kerített hatalmába.

Sokszor volt, hogy egy álló nap csak ültem ott és nem csináltam semmit, de a tétlenség minden mással felért. Idegen városban voltam, de az a hely, mintha haza repített volna.

- Na és most hol vagyunk? – Na, jó. Nem alkotok róla véleményt, de több esze is lehetne. Ott egy kis tábla, amiről le lehet olvasni, hogy a Central Park kapujában állunk.

- Central Park.

- Nem mondod komolyan, hogy ide hoztál?

- Miért mire számítottál? – Értetlenül néztem rá.

- Mondjuk egy-két múzeumra vagy bárra.

- Azokat minden nap láthatsz, de ilyen helyet ritkán.

Karon ragadtam, s a park belseje felé kezdtem húzni, majd mikor megérkeztünk a megfelelő helyre földre huppantam, s őt is magam után húzva elterültünk a fűben.

- Nem csodálatos érzés itt lenni?

- Nem akarlak elkeseríteni, de szerinted hány kutya vizelhette le itt a földet?

- Hangulatromboló. – Tudomást sem véve róla ismét átéreztem a hely hangulatát. A boldogságom ismét előtérbe került, s kellemes izgatottság öntötte el szívemet. Ismét tininek éreztem magam, s a gondok melyeket átéltem a semmibe vesztek. A régi voltam. Úgy éreztem, hogy én is olyan vagyok, mint az égboltot átszelő madarak: szabad. Repülni lett volna kedvem, s akkor úgy is éreztem, hogy képes lettem volna rá. Az ésszerűség a múlté.

- Szeretsz itt lenni? – Josh hangja kicsit visszarántott a valóságba, de mégis mintha nem is magam lettem volna, válaszoltam neki.

- Az nem kifejezés. Utoljára 16 éves koromban voltam itt, s most, hogy ismét itt fekhetek valami felfoghatatlan, de te, hogy hogy nem voltál még sose itt, mármint a Nagy Almában?

- Sose volt alkalmam. Charlie sokszor látogatott meg minket, s invitált is, hogy jöjjek ide vele, de tudod ott a suli.

- Hova jársz iskolába?

- A michigani egyetemre.

- Sokat nem mondtál ezzel. – Halkan felnevettem, majd figyelmemet a felettünk elterülő kék égboltra szegeztem, ismét…

- És te mivel ütöd el az idődet itt? Suli? Munka?

- Egyik se. Mondhatni vakáción vagyok.

- Valakinek, de jól megy. – Nem szerettem volna tovább firtatni a dolgokat, ezért témát váltottam.

Amennyire féltem a Joshhal eltöltött naptól, hogy annál nagyobbat kellett benne csalódnom. Fesztelenül, s kötetlenül el lehet vele beszélgetni, s mintha már ezer éve ismerne, úgy kezel, pedig alig egy napja, hogy találkoztunk.

Beszélgetés közben ügyesen válogatja meg a témákat, mintha tudná, hogy miken mentem keresztül. A kínos szituációkat poénnal oldja meg, s néha már kezdtem azt hinni, hogy ő másként tekint rám, de azt se tudom megmondani, hogy mi az a más. Összezavar.

Gyakran elkaptam tekintetét, mikor engem fürkészett szemeivel, de nem tudtam hova tenni, s így belegondolva nem is akarom. Felesleges ilyenen kattogtatni az agyam.

- Ideje lenne mennünk. – Lassan ránk esteledik, s olyankor nem a legbiztonságosabb ez a hely, bármennyire is szeretem, s hiába van mellettem Ő. Felpattantam a helyemről, s vártam, hogy Ő is kövesse mozdulataimat.

- Anyu csak még fél órát maradjunk! – Mondata teljesen lesokkolt. Ismerős érzések buggyantak a felszínre, s a boldogság azonnal elillant. Éreztem, hogy csak állok és meredek a semmibe. Éreztem arcomon végigfolyó könnycseppeket, de nem tudtam mit kell tennem. Eddig olyan jó volt, most pedig ismét kezdek zuhanni a mélybe. – Megbántottalak? – Azonnal felpattant a földről, s elém sietve arcomat kezdte fürkészni. Furcsa volt a közelemben érezni. Úgy szerettem volna ölelésébe fúrni magam. Agyam kikapcsolt, s ezt meg is tettem.

Védelmező karjai azonnal körbezártak derekam, s magához a legközelebb vonva próbált segíteni, csitítani a sírásom. Nagy nehezen sikerült abbahagynom a sírást, de még mindig szipogva eltávolodtam tőle, d az előbbi feltett kérdését figyelmen kívül hagyva bocsánatkérő szemekkel néztem rá.

Szemeiben értetlenség és fájdalom keringett, majd minden megváltozott. Minden olyan gyorsan történt, hogy a dolgokat fel se tudtam fogni. Átszelte a köztünk lévő pár centit, s ajkai az enyémekre tapadtak. Cselekedetébe beleborzongtam…

Chris Pine alias Josh ;)
Central Park

2011. október 5., szerda

2. könyv - Az új élet küszöbén - 12. fejezet ... részlet

Sajnos se kedvem, se időm most az írással foglalkozni. Majd mindent elmondok, de most csak annyi futja tőlem, hogy kaptok egy kis részletet a folytatásból, mert megérdemlitek. Hogy mikor tudom hozni a következő fejezetet, az még rejtély.
Ciao, BirbusU.I.: Kommentekre is válaszolok majd, csak adjatok egy kis időt!!

Az egész napot a gyermekotthonban töltöttük. Alig lehetett elválasztani a kis lurkóktól. Önfeledten szórakoztunk, s úgy éreztem, hogy visszakaptam a szívem pár darabkáját. Ahogy mosolygós arcukra néztem, éreztem, hogy szívem megdobban. Oly rég vágyok már erre. Egy érzésre, ami rég feledésbe burkolózott, s mely megmozgatja belsőmet. Boldog vagyok? Talán igen, talán nem. Szeretnék az lenni? Igen? Nem?


Az itteni gyerekek mind elhitték, hogy ennél jobb helyen nem is lehetnének még akkor, sem amikor tudják, hogy szüleik már nem élnek vagy csak eldobták őket magukról, s nem voltak rászorulva, hogy ide kerüljenek. Az a lélek, ami ezekben a gyerekekben van, irigylésre méltó. Aliz – ő volt az a kislány, aki legelőször odajött hozzám – is optimistán néz a világ elé. Nem látja a rosszat, nem érzi az elvesztést, fájdalmát. Irigylem Őt, s a többi gyermeket is, hisz egytől egyig, mind életvidám és optimisták.

Gyerekként sokszor az ríkatott meg, hogy elestem a biciklivel, vagy elvették tőlem az oviba a babám. Nagyon fiatal voltam, s hiszékeny. Akkor még azt hittem, hogy azok lesznek életem legnagyobb traumái. Idővel rájöttem, hogy azok az esések, semmik voltak az élet nagy csatáiban szerzett sebekhez képest. Egy rossz, sértő szó most lelkemig hatol, s szívem belesajog. Gyerekként – akinek megadódott – szülei védelmező szárnyai alatt próbálgathatta saját szárnyait, s ha elesett, akkor mindig kisírhatta magát nekik.

Ilyen fiatalon mindenki tisztalelkű, hiszékeny volt, de az idő mindezt beszennyezte. Egyre csak cseperedünk és elkezdünk kételkedni a mondottakban. Elkezdünk félni, rettegni, hogy milyen rossz jöhet, de nekik már most szembe kell nézni a világgal. Ők mégis erősek.

Talán én vagyok az egyedüli gyenge ember, aki nem képes felállni a padlóról? Minden bizonnyal. Ők is képesek, akkor én miért ne lennék az? Egyszerűbb mosolyogni a világra, s nevetni, mint sírni és átkozni a napot. Egyszerűbb lenne, s talán boldogabb is lennék tőle. Csak egy picit. Csak annyira, hogy élni tudjak.

Olívia közölte velem, hogy Aliz az a kislány, akit örökbe szeretnének fogadni. Szóhoz se jutottam. Hirtelen képek ugrottak be, amiken együtt látom őket, s mit ne mondjak tetszett a kép, de valahogy mégis rosszul éreztem magam. Lehet, hogy durcásan hangzik, de nekem is megfordult már a fejemben, hogy esetleg örökbe fogadnék egy árvát, s én pont Alizra gondoltam. Hisz Ő olyan bájos, életvidám, játékos, szeretnivaló kislány. Minden napomat bearanyozná. Boldoggá tenne.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy én nem is akarom ezt. Előttem még ott az élet, s ha küzdök, van esélyem még, hogy magam alapítsak egy családot, s mástól venném el a lehetőséget a boldogságra, ha úgy döntenék, hogy magamhoz veszek egy árvát. És tessék. Pont nagynéném az, aki magához szeretné venni őt. Elvenném tőle az esélyt? Oly sokat szenvedett. Azért küzdött már évek óta, hogy hazavihesse Alizt, s sajátjaként nevelhesse. Megküzdött azért, hogy megadathasson neki a család.

Mellesleg, ha sikerül nekik megnyerniük ezt a kis angyalt, akkor annyiszor láthatom, amennyiszer csak akarom. Játszhatnék vele, s Ő lehetne az én kis mentorom, aki akár csak egy kacajával, mosolyával átsegítene mindenen. Kell a családunkba ez a kis lány. Kell mintanyiunknak Aliz múltja, a megküzdésének erélye, a remény jelenléte, s a boldogságának véget nem érő pillanata.

- Lassan indulnunk kellene. – Olívia szavai kicsit visszahúztak a valóságba, s ismét kezdtem érezni azt az űrt a mellkasomban.

- Muszáj?

- Sajnos igen, de hidd el én is szívesen maradnék még, de lassan ránk esteledik és a gyerekeknek ágyba kell kerülniük. – Észre se vettem, hogy így elsuhant a mai nap felettünk. Igaza volt, mennünk kell.

- De ugye még visszajövünk?

- Persze. – Rám mosolygott, majd nagy nehezen felálltam mellőlük, s könnyes búcsút vettem tőlük. Biztosra veszem, hogy holnap, ha semmi más programom nem lesz – és miért lenne – biztos, hogy visszajövök hozzájuk.

Az utat hazafele nagyon lassúnak tűnt, s minden egyes távolodó méterrel, csak szomorúbb lettem.

2011. október 2., vasárnap

Szerdán jön az új rész. Nincs időm magyarázatra! Majd megkapjátok szerdán...
Ciao, Birbus

2011. szeptember 25., vasárnap

Remélem nem veszitek zokon, hogy az előző kissé komor hangulatú kinézetet lecseréltem erre. Az igazat megvallva sokkal jobban tetszik, mint az előző, s a következő fejezetekhez is sokkal jobban fog illeni. :) Nem tervezem, hogy pár hónapon belül lecserélem a designot, szóval szokjatok hozzá, hogy karácsonyig ez lesz fenn! :)
Kicsit az elrendezés is megváltozott, szóval mielött reklamálnátok valami miatt, nézzetek körbe! Minden megvan! :D
Ciao, BirbusU.I.: Rob az eredeti képen - amit felhasználtam a fejléchez - olyan araynos. Nem? :D

2. könyv - Az új élet küszöbén - 11. fejezet

Meghoztam a következő fejezetet, ami most egy különleges alkalom miatt Robert szemszögéből íródott. Örültök? Remélem igen. Egyik kedves olvasom vetette fel az ötletet, hogy mi lenne, ha megírnák egy ilyen részt. Először nem tetszett az ötlet, hisz nem vagyok jó az ilyenekben, de mégis nekiálltam megírni, csak, hogy lássátok, hogy milyen buzgó vagyok, ha kapok egy komit. Meg is írtam. Vártaknál szerintem jobban sikerült. Szerencse, hogy nagyban nem befolyásolja az előre megírt fejezeteket, de legalább kicsit beláthatunk a másik fél színfalai mögé.
Mi az a különleges alkalom? Túl vagyok az idei év első kémia és matek dolgozatán. Remélem sokkal jobban sikerültek, mint gondolom.
Örülök, hogy kaptam 2 komit, de ez még mindig kevés. Láttátok gondolom a bal oldalt lévő szavazást. (Örülök annak a 3 igen szavazatnak...azt az 1 nemet nem tudom hova tenni [Aki ide jár és lézeng, az egyáltalán miért van itt? Aki meg olvas, az komizzon is! Ha valamire értékelitek a történetet, akkor igen is megérdemlek 1-2 szót, legyen az jó vagy rossz!] , de hát az is válasz. ;)) Gondolom, látjátok benne a furcsa élt is. Ha nem lesztek szorgalmasak, akkor kénytelen leszek én is lusta dög lenni, s nem fogok órákig gubbasztani a gép előtt, hanem kémiát fogok tanulni. Komolyan mondom! Na jó, a kémia részét nem, de akkor is! Erőltessétek meg magatokat és komizzatok. Kaptok egy hét próbaidőt, s ha jól teljesítetek, akkor én is megmaradok szorgalmas írónak, s egy rossz szavam se lesz rátok.
Ciao, Birbus
U.I.: Novella nem lesz. A bünti folytatódik, de következő hétvégén ismét jön a friss.
U.I.2: Nagyon örültem ám a Névtelen kommentnek!! :D
Hosszú éjszaka volt, mikor ébren vártalak téged,
Milyen boldog is voltam, hogy kattan a zár!
Milyen boldogan zártam az ajtót, s te jöttél hozzám,
Milyen boldog is voltam, hogy érez a szám!
Anygallány, hol jársz? Angyallány.
V'Moto-Rock : Angyallány

Robert

- Szia! Miért hívtál? Nem vettem fel? Sajnálom, de biztos nem érek rá, vagy szimplán csak elvesztettem a telefonom. Ne reménykedj, visszahívni nem foglak, hisz már így is mélyen kell a pénztárcámba nyúlni, hogy kifizessem a számlát, szóval várom mihamarabbi hívásod. - Üzenetrögzítő sípolása felébresztett az álmodozásból, s elkezdtem mesélni Neki.

- Szia. Időszűkében vagyok, de akartam hallani a hangod. Emlékszel, hogy mikor vetted fel ezt a rögzítődre? Mikor az első szabad hetemet együtt töltöttük, s nem volt jobb dolgunk - bár ötleteim lettek volna – ötlet híján ezzel ütöttük el a délutánunkat. Emlékszem, hogy több mint háromszor kezdtél bele, s emlékszem, mik voltak az indokok a nem fogadott hívásokra. - Valószínűleg a London felett elterülő gomolyfelhő - amiből nemsokára esni fog - leárnyékol minden rádióhullámot, s emiatt nem tudsz elérni. Túl valószínűtlen lett volna, ezért elvetettük. Most is a kezemben tartom a telefont, de biztos a Kings of Leont hallgatom, s ezért nem tudom fogadni a hívásod. Gyakran megesett vele hasonló, de más ezt nem tarthatta annyira viccesnek, mint mi ezért ezt is törölt. Valószínűleg most Mr. Pattinson tart a bűvkörében, s jobban érdekel a teste, mint a hívásod. Mit ne mondjak először izgatóan hatott rám, s a kaján vigyor, amit nekem szegezett teljesen elvette az eszem, s kis híján ez maradt, de aztán belegondoltunk, hogy az édesanyja nem biztos, hogy ehhez hasonlót akar hallani, mikor nem éri el a lányát. Aztán megszületett a végleges változat, amit már vagy ezredszer hallgatok. - Most mennem kell, de azt még el kell mondanom, hogy szeretlek. Bármit is tettél, s én tettem veled, mindig is szeretni foglak. - Ez volt talán az ezredik üzenet, amit a hangpostáján hagytam. Mobilja itt hever mellettem a kanapén, de még mindig abban reménykedem, hogy egyszer majd lehallgatja őket, s jobb belátásra tér és visszajön hozzám.

A bánat és a fájdalom ismét úrrá lett rajtam, s mint oly sokszor most is előkerült pár jól behűtött sör, amelyek még, ha csak egy órára is, de feledésbe burkolják az elmém és elfelejthetem, hogy milyen ember lettem, s hogy vele mit tettem.

Hisz kinek a hibája volt minden, ha nem az enyém? Kinek volt fontosabb a munkája, mint a párkapcsolata? A titkolózásaimmal, s minden más dologgal, amit csak tettem, fájdalmat okoztam neki, s magamnak. Csak a feledés maradt. Beletörődni még nem tudok a történtekbe, s talán nem is akarok.

Szerettem. Igazán, s még máig így érzek iránta, de ő félreérthetett? Csak őt akartam védeni. Védeni akartam mindentől: a médiától, az ócsárolásoktól, a rossz emberektől, a gonosztól s még a széltől is, de ennek pont az ellenkezettjét tettem: magamnak akartam, s ezzel együtt tálcán kínáltam a hiénáknak. Nem hogy a széltől, de még magamtól se sikerült megvédenem. Tornádóként feldúltam életét, s tönkretettem mindent, amit csak lehetett.

Megöltem benne mindent, ami csak létezett neki. Magamhoz láncoltam, s már csak azt tette, amit úgy vélt, hogy megteheti, de közben minden, ami különlegessé tette, eltűnt belőle. Én attól függetlenül szerettem, hisz tudtam, hogy ő más, annál, amit mutat sokkal több, de nem a reflektorfényben akarja leélni az életét.

Az utolsó hét emlékeit a vitáink, s a kisebb nagyobb veszekedéseink beszennyezték. Feszült voltam, s semmire se volt szükségem csak a közelségére, szerelmem, s egyben menyasszonyom jelenlétére, ölelésére, csókjaira, cirógatásaira és édes hangjára. Ehelyett egy forgatáson kellett robotolnom, mikor nagyon is tudtam, hogy helytelen, amit teszek. Ígéretemet szegtem meg ezzel, hisz tudtára adtam megesküdtem, hogy mellette leszek minden egyes nap, míg csak világra nem jön a gyermekünk, s az után is még tovább, míg élünk. Ehelyett becsaptam, rútul ott hagytam, ezzel együtt még több konfliktust szítottam köztünk, minek következménye meg is lett. Elvesztettük a közös gyermekünket, s a lehetőséget a közös életre. Utóbbiról ő döntött, s hiába hiszem elhamarkodottnak döntését, szívem egyik fele a fájdalomtól remeg, míg másik buzgón hisz abban, hogy neki így jobb lesz. S talán egyszer csak nekem is könnyebb lesz. Talán. Egyszer. De addig még sok idő hátra van. Túl sok.

- Hello Patti fiú. – A nagy semmiből termett előttem Tom, vagy csak lehet, hogy már most sok sört ittam? Idő kellett mire felfogtam, hogy itt áll előttem, s mire a szavakat összeszedtem magamban, már le is ült mellém.

- Mit keresel itt?

- Az elveszett ereklyék fosztogatóit.

- Tom már most elegem van a poénjaidból. Inkább menj, s szórakoztass mást.

- Csak az alkohol beszél belőled. Tudom, hogy szeretsz.

- Tévedsz.

- Én sose. Na szedd össze magad. Zuhanyozz le, aztán elmegyünk valahova.

- Mégis hova?

- Fellépek egy közeli amcsi pubban, s gondoltam eljöhetnél. Ott is lehet inni, s legalább megfogna a nap.

- Este a nap? – Még, hogy én ittam sokat.

- Muszáj belém kötnöd? Én próbálok érveket keresni, hogy végre elhagy ezt a nyomasztó házat, erre én vagyok lehordva.

- Kár erőlködnöd. Ma itthon fojtom piába a bánatom. Semmi kedvem a nyavalygós hangodat hallgatni.

- Kösz Patty. Ez szíven ütött. Pelenkás korunk óta nem mondtál még rám ilyen rosszat. Most kezdjelek el én is téged fikázni?

- Felesleges. Megy az magamnak is.

- Rob már több, mint három hónap eltelt azóta. Próbáld meg túltenni magad.

- Túltenni? S mégis hogyan? Lehetetlenség. Már csak abba is rossz belegondolni, hogy mi lett volna ha... ha mondjuk még mindig gyermeket várna. Vajon hasa mekkora lenne, s ha már pocakja megnőtt volna, a kis gyerek rugdosott volna? Vajon megtudhattuk volna, hogy fiú lesz vagy lány? Biztos. S vajon lány lett volna? Mindig is arra vágytam. Anyja hosszú barna haját, s mogyoróbarna szemét, s báját örökölhetné, s talán belőlem is egy picit, de nem sokat, hogy az összkép ne romoljon el. A csámpás lábaimat semmiképp nem kívánnám neki, s a tulajdonságaim zömét se. Legyen tiszta anyja: szókimondó, bátor, karizmatikus, s vidám, mulatságos. – Mély levegőt vettem, a feltörő képek miatt. Elképzeltem, ahogy a réten futkos, s én anyukáját ölelve nézem őt. Arcom minden pontjáról a színtiszta boldogság olvasható le, s nem a mérhetetlen szomorúság - Mellette lehettem volna, minden csodálatos és nehéz pillanatban. Foghattam volna a kezét, s lelket önthettem volna belé, de ehelyett nincs már semmim. Semmim. Légüres tér van a szívem helyett.

- De, hogy ha mindig rá gondolsz, akkor sose fogod túltenni magad.

- De elhiszed, hogy miden rá emlékeztet? Nemhiába, hagytam mindet hátra, ami hozzá kötött, a hazámat, a filmet, a barátaimat, de mégis mindenről eszembe jut. Nincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá, s hidd el, nem szándékosan, egyszerűen már belém égett.

Minden helyiségben érzem az illatát, pedig még csak nem is jártam vele itt soha azelőtt. Tudom, hogy most is elítélne, mert vedelem a töménytelen alkoholt. Nem kell a jelenléte, s mégis tudom, hogy mit tart helyesnek, s mi az, amit mindig is utált. Amióta elment nem hagytam mosatlanul az edényeket, nem szívtam el egyetlen egy nyamvadt cigit se a házba. Mindent úgy teszek, mintha várnám, hogy visszajön egyszer, s minden a régi kerékvágásba áll vissza.

Az, hogy ő velem van, már teljesen az életem részévé vált, s most ezt, hogy dobjam csak el, úgy magamtól? Keressek másik lányt? De hisz hozzá hasonló egy sincs. Vele terveztem el a jövőm. Mellette akartam elérni karrierem csúcsát, s családot is vele akartam alapítani. Ezek nem csak álmok voltak, hát nem érted? Annál sokkal több. Azt akartam, hogy egymás mellett öregedjünk meg, s hiába hangzik giccsesen, de a verandánkon mellette szerettem volna ülni a hintaszékben, s nézni szerettem volna a játszadozó unokáinkat. Ez olyan nagy kérés lett volna? Már olyan sokszor estem pofára, hogy már nekem is kijárna egyszer az, amit kívánok. Csak egyszer. Érted? Csak egyszer. – Éreztem, hogy utolsó erőfeszítésemmel küzdök az ellen, hogy a könnyim utat törjenek maguknak, hisz én egy erős, megtörhetetlen férfi vagyok, vagyis csak annak kellene lennem, de ebben a pillanatban a hiánya, s az elvesztésének fájdalma elviselhetetlen volt. Megtört a férfi, s a gátlásai felett fittyet hányva sírni kezdett.

Szánalmasan nézhettem ki, ahogy barátom vállába sírom ki magam. Szántam magam, hogy eddig süllyedtem. Miért nem tudtam magam már rég túltenni ezen? Hányszor ért már szerelmi csalódás? Hányszor kellett már felkaparnom magam a padlóról? Szánalmasan viselkedem. A talpamra állhatnék, és végre küzdhetnék ahelyett, hogy a könnyebb utat választom.

De hogy is gondolhatok ilyeneket? Ő nem csak egy átlagos, hétköznapi lány volt, akit akkor kaptam meg, amikor csak akartam. Ő különleges volt. Mosolya gyógyír volt mindenre, s érzékien daloló hangja mindig betöltötte a szoba csendjét. Ő volt számomra az ideál. Mindent, amit csak szerettem egy nőben, Ő testesített meg. Gyönyörű mogyoróbarna szemeiből mindent ki tudtam olvasni, s mikor arra volt szükség, éppúgy tudott azokkal a szempárokkal az enyémekben kutatni. Tudta mikor van szükségem arra, hogy adjon egy percet lenyugodni, s én is tisztában voltam vele, hogy mikor kell megvigasztalnom, mikor kell bíztatnom, mikor kell hagynom, hogy gondolkodjon, hogy mikor kell hozzábújnom, s szeretnem.

Tudtam, de talán tévedtem? Kevés volt a tudás, s lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem? Tudhattam volna, hogy nincs minden rendben. Hisz, ha meginog egymásba vetett bizalmunk, akkor ott már vannak orvoslásra váró problémák, de ez megint kinek a hibája? Az enyém. Mesélnem kellett volna neki. Mesélnem a múltamról, melynek Ő nem volt a részese, s érzem, hogy ez így volt jó, hisz kellettek azok a szakítások melyek hozzá eljuttattak. De joga lett volna tudnia arról, hogy nem Ő volt az első kinek gyűrűt húztam a kezére. Viszont Ő volt az, akinél ezt visszavonhatatlanul is komolyan gondoltam. Nina más volt. Gyermekkorom óta ismertem. Barátból lett szerető, s az első szerelem hevében azt hittem, hogy vele akarom leélni az életem, pedig dehogy is szerettem volna. Ő okosabb volt, mintsem elfogadta volna a gyűrűt, faképnél hagyott, kisétált az ajtón.

Akkor az a csalódottság, máshoz nem is volt mérhető, de buta voltam, s hiszékeny. Amikor Ő ment el, az ezerszer jobban fájt. Sose képzeltem, hogy ez Velünk megtörténhet. Azt hittem, hogy örökké boldogok leszünk, s kitartunk egymás mellett jóban, rosszban, boldogságban és minden másban. Megint hiszékeny voltam? Talán a szerelem ismét elvette az eszem? Nem.

Itt vagyok 28 évesen, s már nem vagyok az az ügyefogyott kis Rob, akit a szülei babusgatnak. Felnőttem, s családra vágyom. Benne láttam meg a tökéletes társat, a gyermekeim anyát. Tudtam, hogy fogni fogja a kezem, mikor már alig birok élni, s a ráncoktól tükörbe se birok nézni. Tudtam, hogy a „Szeretlek.” a szájából nem csak egy ócska szónak hangzott. Értelme, s tartalma volt, de most megint itt vagyok. Lent a mélyben. Lesújtva a történtek miatt, s várom a csodát, hogy ismét láthassam, karomba zárhassam, édes ajkát csókokkal halmozhassam el, apró testét karomba zárhassam. De miért tűnik mindez vágyképnek?

- Gyere haver. Kell egy kis friss levegő. – Tom felkapart a kanapéról, s kivitt az erkélyre. Ismét ő van itt, hogy segítsen. Tudtam, hogy valamilyen szinten neki is köszönhetem a történteket, de ki lennék én, ha ítélkeznék felette? Megkapta már a magáét, s barátságát, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy most mellettem van. Itt van, s nem ítél el azért, ha esetleg könnyeket hullajtanék Érte. Megért. Most, mint oly sokszor komoly énjét elővéve, segít át a káoszon. Mellette érzem, hogy van remény arra, hogy minden jobb irányba haladhat.

Mikor megéreztem az arcomba csapódó levegőt, tudtam már, hogy Tom nem fog holmi amcsi pubban zenélni. Lemondja, s segít kicsit felejteni. Elbeszélget velem, s egy kicsit helyreráz, hisz arra van szükségem, nem?

2011. szeptember 17., szombat

2. könyv - Az új élet küszöbén - 10. fejezet

Mivel nagyon, de nagyon unatkoztam és több okból kifolyólag rengeteg időm volt ma, sikeresen megírtam az új fejezetet, amit most ti nagy örömmel olvashattok. Véleményeket nagyon szívesen fogadok és nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkező 5 pipát és az új rendszeres olvasónak a követését! Egy részről rosszul is esik, hogy csak ennyien jeleztek vissza, ahhoz képest, hogy mennyien látogatjátok az oldalt. Néha már kezdek meginogni és elönt a kétely, s felvetődik bennem a kérdés, hogy folytassam-e? Az írás mára már az életem része, de sok időt is vesz el a mindennapjaimból. Most őszintén, szankciókat kelljen bevezetnem azért, hogy halljak 1-2 szót?
Ciao, Birbus
U.I.: Előre megvan pár fejezet, szóval lesz egy két szabad hetem, hogy végig gondoljam, hogy folytatom-e. Novellákra ne is számítsatok. Legyen ez a büntetés.
Cause baby, you're all that I want
When you're lying here in my arms
I'm finding it hard to believe
We're in heaven
And love is all that I need
And I found it there in your heart
It isn't too hard to see
We're in heavenDj Sammy : Heaven

Charlie épphogy befejezte a reggelizést, már ment is be az irodába. Mihelyst záródott mögötte az ajtó Olívia minden tudóan rám nézett. Sejtettem, hogy nem hagyta csak úgy annyiban az előző témát, de most nem adtam meg neki magam, ha akar valamit, akkor majd rákérdez.

- Mesélj, mi jutott eszedbe? – Tudtam, hogy nagyobb a kíváncsisága, mint a türelme.

- Hát, őszintén szólva csak a szép emlékek. Olyan jó volt, anno pont úgy romantikázni, mint Ti. Hiányzik.

- Miért nem beszélsz Vele?

- Nem tudok. Képtelen vagyok rá.

- Ez nem igaz. Csak akarnod kell.

- Akkor nem akarom eléggé. – Kezdett felmenni bennem a pumpa. Nem hiszem el, hogy nem tud csak pár percre békén hagyni.

- Még egy próbát se akarsz tenni?

- Nem és kész. Ne nyaggass ezzel. – Magamból kikelve ordítottam le a fejét, de ahelyett, hogy megrémült volna tőlem, elmosolyodott és tovább folytatta az evést. – Most min nevetsz?

- Rajtad.

- És megtudhatom, hogy mi olyan vicces rajtam?

- Az érzelmi kitöréseid. Tisztára, mint régen. Akkor is, ha valami nem tetszett, kisebb hisztit csaptál.

- Sajnálom. – Azonnal ellágyultam, hisz nem szerettem ilyen lenni.

- Ne sajnáld. Ez vagy te. Mit kell ezen szégyellned?

- Sajnos igazad van, de már jó pár éve le akarom küzdeni ezt a tulajdonságomat. 17 évesen még jól állt, de most már nem illik rám. Most még saját magamtól is megijedek. – Feszülten felnevettem, majd eszembe jutottak a régi emlékek.

Régen, mikor még sokkal felszabadultabb voltam és élveztem az életet, sokszor voltam a mélyben is, s néha már kilátástalanul kapálóztam a felszínre, de valami mindig visszalökött. Néha egy csúnya beszólás a rosszakaróimtól, néha egy rossz nap az iskolában, néha a szüleim állandó szekálása. Nekem is volt sötét tinédzser korom, de akkor ott voltak nekem a barátaim, akik felvidítottak, szórakoztattak és elfelejtették velem, hogy a világ szörnyűségeire gondoljak.

Nélkülük volt a legnehezebb és most sincsenek itt. Nincsenek itt, hogy kordában tartsák haragomat, ami rettenetesen átjár és nincsenek itt, hogy lelket öntsenek belém. Nincsenek itt és megint kapálózom. Nincsenek itt és most magamtól kell annyi erőt szereznem, hogy nehogy hülyeséget csináljak, nehogy a régi rossz tulajdonságaim törjenek a felszínre és nehogy elveszítsem az igaz valóm, amit a világ gyötrelmei nem szennyeztek be.

- Ma hova akarsz elvinni? – Kérdeztem kissé nyugodtabban a konyhaajtónak dőlve.

- Nem hiszem, hogy előre akarnád tudni, mert akkor biztos nem jönnél el.

- Mit ne mondjak, te aztán nem csinálsz semmihez se kedvet az embereknek, de remélem, nem vásárolni akarsz.

- Nem, na de menj és öltözz. Nemsokára indulunk. – Miután megkaptam a parancsot, azonnal célba vettem a fürdőt és készülődni kezdtem. Bárhova is megyek, nem kellene szerintem pizsibe beállítanom.

Gyorsan lezuhanyoztam, majd törölközővel körül tekertem magam, s átsiettem a szobámba, hogy valami tiszta ruhát vehessek fel. Ismételten nem vittem túlzásba a színválasztás. Magamra vettem egy fekete szettet és kirobogtam a nappaliba.

- Mehetünk.

- Így sehova. – Végigmutatott rajtam, s karjait keresztbefonta maga előtt.

- Nem fogok átöltözni és kész. – Én is végigmutattam magamon, pont, mint ő és karjaimat összefontam magam előtt.

- Akkor legalább azt engedd meg, hogy egy kis alapozót kenjek rád, mert a végén még megijednek tőled.

- Rendben. – Lehuppantam a kanapéra és vártam, hogy rám kenje nagynéném azt a csodákra képes alapozóját. Kétlem, hogy élő embernek nézhetek ki annak a segítségével, de próba szerencse.

- Kész is vagyunk. Megnézed magad. – Fordítva elém tartotta a kis tükrét és rajtam állta döntés, hogy szembenézzek magammal. Nehéz döntés. Látni akarom magam meggyötörten? Látni akarom az arcomat, ami vajmi kevés eséllyel hasonlíthatott a régi képmásomra.

- Nem. – Felpattantam a helyemről és azonnal a cipős szekrény fele vettem az irányt és magamra rántgattam a sport csukám. – Mehetünk.

- Rendben. – Felkapta a táskáját, majd magunk mögött hagyva a lakást lementünk a földszintre. Lent minket már egy sötétített üvegű autó várt, amibe azon nyomban bepattantunk. Az utat – ami nagyon hosszúnak bizonyult-, csendben tettük meg. Én gondolataimban és a mellettünk elsuhanó városba merültem bele.

A mai napon már oly sokszor emlegetett férfin járt az eszem. Vajon most hol lehet? Londoni lakásunkban ül, és talán rajtam gondolkozik? Vagy most is valahol leissza magát? Talán a barátaival van? Talán a szüleivel, akik most mindennek gondolhatnak, csak embernek nem? Talán felfogta már, hogy mi történt velünk? Talán elfelejtett, tovább lépett? Talált magának valaki nálam jobbat? Talán mindenkivel megszakította a kapcsolatot? A szíve össze van törve, mint az enyém?

Ezeken gondolkoztam, s rá kellett jönnöm, hogy mindegyikre lehet igennel és nemmel is válaszolni. Sajnos már annyira jól ismertem Őt, hogy el tudjam képzelni, hogy mint sok veszekedésünk után beül egy pubba és a sárga földig issza magát, de ez most nem egy szimpla veszekedés volt. Én otthagytam. Eljöttem és nem tudom, hogy ilyen helyzetben ő mit csinál. Egyszer hagytam ott, akkor mikor még kapcsolatunk az elején tartott, de mikor visszamentem, akkor megígértem neki, hogy sose hagyom el. Most az ígéretemet szegtem meg, s gondolni se merek arra, hogy ezzel miket válthattam ki belőle.

Az autó egyszer csak megállt egy hatalmas épület előtt. Semmi különleges nem volt benne, csak egy tábla díszelgett a falon, amit nem tudtam elolvasni, ezért rákérdeztem:

- Hol vagyunk?

- Ez a Remény gyermekotthon. – Ahogy kimondta, szívem összeszorult és könnyek jelentek meg szemem sarkában. „Gyermekotthon” ez visszhangzott a fejemben, s minden létező sebem a szívemen felszakadt és képtelen voltam tovább tartani magam a könnyeim utat törtek és a fájó emlékek, mint villámok, úgy cikáztak elmémben. Miért pont ide kellett hoznia? Ennyi idő után, miért akarja azt, hogy egy ilyen épületbe tegyem be a lábam? - Ide olyan gyermekek kerülnek kik elvesztették szüleiket, vagy elhagyták őket. – Szívem még jobban összeszorult. Nem szimplán csak gyermekekkel kell találkoznom, hanem olyanokkal, akik szomorúak, mert elhagyták őket.

Sírva nagynéném ölébe bújtam, s ő jólesően simogatta a hátam. Talán percek teltek el csak ugy, hogy én ölében sírtam, de még mindig képtelen voltam felfogni, hogy miért akar engem kínozni.

- De miért hoztál ide? Én képtelen vagyok oda bemenni. – Szipogva rá emeltem a tekintetem.

- Pedig meg fogod tenni. Képes vagy rá. – Hitetlenkedés futott bennem végig. Mi az, hogy képes vagyok rá? Nélküle ki se tenném a lábam a házból, nem, hogy önszántamból bemenjek ide. Kizárt. - Még sose beszéltem neked a gyermekeim elvesztéséről pedig lehet, ezzel kellett volna kezdenem. – Láthatta rajtam az elszántságot a maradásra és nekiállt mesélni. Arca a távolba révedt, s rezzenéstelenül, érzelemmentesen mesélt a saját veszteségeiről. - Csak látszat az erősségem. Nem mindig bírtam ki könnyek nélkül mesélni a sok bukásról, amit elszenvedtem.

Alig, hogy Charlieval elterveztük, hogy nekilátunk a családalapításnak, már meg is jelentek a terhesség jelei. Vettem egy házi tesztet és pozitív lett. Azonnal elújságoltam mindenkinek a hírt. Repdestem az örömtől hisz az egyik álmom teljesült valóra. Mindent előre elkészítettünk. A hasam még nem növekedett, de a gyerekszoba már készen volt. Minden egyes terhességről szóló könyvet elolvastam, hisz mindent profin akartam csinálni, de mindhiába. Egyik este görcsös fájdalomra ébredtem és éreztem, hogy alattam a lepedő nedves. Akkor még nem gondoltam semmire, majd Charliet azonnal felkeltettem és mikor megláttam, hogy a lepedő tiszta vér sokkot kaptam. Ha Charlie nem lett volna észnél, akkor ott véreztem volna el az ágyban. Korházba beérve még reménykedtem, hogy minden rendben lesz, de az orvos közölte, hogy spontán elvetéltem.

Egy világ dőlt össze bennem. Az álmom a családról megsemmisült, tovaszállt. Egy dolog tartotta bennem a lelket: az újabb próbálkozás, de hamar felhagytam azokkal is. Négy vetélés után az ember feladja a küzdelmet. Minden szertefoszlott. Mély depresszióba süllyedtem, s meg akartam halni. Nem érdekelt semmi se, csak az, hogy ne kelljen többé átélnem semmilyen fájdalmat se.

Nem tudsz róla, senki se tud, de egyszer öngyilkosságot követtem el. A gyógyszeres szekrényben lévő altatókat mind lenyeltem, s vártam a halált. Akkor úgy éreztem, hogy ez a megoldás, de tévedtem. Charlie majdnem belehalt abba, amit tettem. Ő talált rám, s élesztett újra, míg a mentők meg nem érkeztek. Neki köszönhetem, hogy még élek és neki köszönhetem, hogy ismét van miért küzdenem.

Miután kikerültem a korházból, leültünk és átbeszéltünk mindent. Addig a pillanatig azt hittem, hogy csak nekem fáj a négy élet elvesztése, de rá kellett jönnöm, hogy ő is szenvedett, gyötrődött. Tisztán emlékszem minden egyes szavára abból a beszélgetésből. Amikor láttam arcán lecsordulni a könnycseppeket, tudtam, hogy változtatnom kell, nem csak magamért, de érte is. Nem engedhettem, hogy tovább szenvedjen.

Azonnal el kezdtem járni egy pszichológushoz, aki rengeteg dologban segített. Sose hittem volna, hogy képes lennék önöm kézzel véget vetni életemnek, de tévedtem. Túl gyenge voltam.

Mára már másra vágyom. Itt önkénteskedem az árvaházban és nemsokára örökbe fogunk fogadni egy kislányt. Már két éve küzdünk Pennyért, de úgy látszik, hogy nemsokára magunkhoz vehetjük. – Ittam a szavait és most már nem magamat sajnáltam, hanem őt. Neki többször kellett ilyen helyzetbe kerülnie, mint nekem, de mégis itt van, bár ez köszönhető Charlienak is. Sose gondoltam volna, hogy ő egyszer már elengedte az életet és inkább a túlvilágra vágyott. Nem tudtam elképzelni, hogy ez ő lenne,de nem is megvetéssel néztem fel rá, hanem inkább tiszteltem a döntései miatt, hisz azért is sok erő kell, hogy mindent hátra hagyjon, de ahhoz még több, hogy küzdjön. Igazi példaképként tekintek rá és szánom, azok miatt, amiken keresztül ment.

- Tudod drágám te sokkal erősebb, vagy mint én, bár még mindig azt tartanám helyesnek, hogy beszélj Vele. Igaz itt vagyok én is, akire számíthatsz, de jobb lenne, ha vele is átbeszélnéd a dolgokat.

- Képtelen vagyok rá. Még kevés vagyok hozzá, s ahhoz is, hogy ide bemenjek.

- Ide be kell jönnöd. Nincs apelláta.

- De hát, hogy fogok én rájuk nézni?

- Mint magadra.

- De még tükörbe se merek nézni, nem, hogy rájuk.

- Itt az ideje leküzdened a félelmedet. Nem fog könnyebb lenni a lelked, hisz nekem se az, de végre már látni fogod a kiutat, amit keresel. – Nem pazarolt több szót a meggyőzésemre, kiszállt a kocsiból s maga után húzott. Lélegzet visszafojtva lépkedtem utána. Nem tudtam mire számítsak, bár volt egy sejtésem: mérhetetlen nagy fájdalomra.

Szorongva követtem, s vártam, hogy könnyeim mikor lepik ismét el a szemeimet. Amint beléptünk az ajtón, meghallottam a gyermekek hangos kacajait. Azonnal legyökerezett a lábam.

Nekik nem sírniuk kellene? Nem kellene szomorkodniuk, mert ide kerültek, mert elhagyták őket, mert nincsenek szüleik?

- Gyere. Ne félj. – Olívia ismét elkezdett maga után húzni, majd egy nagyszobába értünk be, ahonnan a hangok jöttek. A szoba tele volt gyermekekkel. Voltak, akik játszottak, babáztak, fogócskáztak. Voltak, akik színeztek, autókáztak és beszélgettek. Volt itt minden nemű és korú gyerek egészen a tipegődtől a kisiskolásokig.

Könnyeim ismét csak eleredtek a látottak miatt. Ezek a könnyek keserűek voltak, s nem is annyira szomorúak. Sajnáltam és korholtam magamat belülről, hogy nekem miért nem lehetett volna jobban ügyelnem magamra. Miért nem figyeltem oda a dolgokra, s kíméltem meg magam a stressztől, hisz akkor talán nekem is lehetett volna egy kis copfos lányom, aki édesen játszott volna Barbie babájával, vagy lett volna egy kis örök izgő-mozgó fiam, aki dinókkal és autókkal foglalta volna el magát. Esetleg ikreim is lehettek volna. Két egyforma tojás, vagy esetleg két teljesen különböző. De mindezek csak lehettek volna, hisz elrontottam mindent. Már nem lehet részem a szülői örömökben, legfeljebb egy ideig, de ezek után ki lenne képes mellettem megélni? Szoftverhibás vagyok.

- A néni miért sír? – A nagy zsivajt egy kislány közeli hangja törte meg. Lenéztem rá. Alig volt 4 éves. Megilletődve, s mégis bátran húzogatta a ruhám szegélyét. Nem tudtam ellenállni neki. Olyan tökéletes volt, hogy megkívánta, hogy válaszoljak neki. Leguggoltam elé. Ő könnyeimet apró kezével letörölte, aminek következtében szívemet melegség öntötte el. Puha kezei bársonyként hatottak a szívemnek, lelkemnek, s ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy karnyújtásnyira vagyok a boldogságtól.

- Szomorú vagyok. – Mondtam meg neki őszintén, amire kíváncsi volt.

- És miért szomorú a néni?

- Nekem is lehetett volna egy ilyen apró gyermekem, mint te.

- És mi történt vele?

- Elutazott e mennyországba.

- De akkor ne legyen szomorú a néni, mert nekem mindenki azt mondta, hogy anyukám és apukám jó helyen vannak ott fent és boldogok. Mindig vigyáznak rám. Biztos vagyok, hogy a gyermeke is jó helyekben van és mosolyog, mint a többi gyerek, de ha nem, akkor szólok anyunak, hogy ügyeljen rá és nevettesse meg. - Arcomon őszinte mosoly futott végig a kislány szavaitól. Nem ismertem még hozzá hasonló tisztalelkű és őszinte gyermeket. Hitt még abban, hogy a menyben miden jó és én voltam olyan balga, hogy hittem neki. Hittem, hogy az én kincsem most fenn van ott a tömegben és lenéz rám, mosolyog és védelmez egész életemen át.