2010. augusztus 28., szombat

4. fejezet

4. fejli is itt van nektek. =D Szenvedtem ezzel a fejezettel. Valamikor túl kevésnek, most meg túl hosszúnak találom. Remélem tetszik és várom a kommenteket! Nem csak titzynek van billentyűzete, ha jól tudom!! Nem kell nekem kisregényt írni, nekem annyi is elég, hogy "jó" vagy "rossz".
Pux Birbus


"Hát induljon a banzáj
Essen szét a ház
Legyen úrrá rajtunk az aktuális láz"

          Mikor kinyílt az ajtó, hirtelen minden lámpa felkapcsosodott és mindenki egyszerre mondta, hogy "MEGLEPETÉS"! Mindenki itt van a Bondba, aki csak számít. El sem hiszem, hogy itt vannak és, hogy csak miattunk. A lányok megint kitettek magukért, pont, mint amikor a 18. szülinapomat ünnepeltem. Tartottak egy kisebb bulit. Mivel én voltam az egyetlen nagykorú közöttük, nekem kellett megvennem a piát. Elég vicces volt, amikor pakoltuk a szallagra rekesz szám a sört és az eladó csak bámult és mekkorát koppant akkor, amikor elkérte az irataimat! Vicces volt. Hiányozni fognak nekem a lányok, a hülyüléseik, a lelkizős estéink és a grill partik. Az örömtől és a meghatodotságtól záporozni kezdtek a könnyeim.
          - Ezt nem hiszem el! Csípj meg! - szólalt meg mellettem Vani szipogva. Mint egy szófogadó gyerek, engedelmeskedtem és megcsíptem Vani karját.
          - Áááúúúú ..... Nem gondoltam komolyan!
          - Pedig azt hittem. - egyszerre nevettük el magunkat.
          - Sziasztok! - jöttek oda hozzánk a barátnőink.
          - Csak nem akartok megállni az ajtóba?! - tolt beljebb minket Zita.
          - E ... e ... ezt, hogy tudtátok megszervezni? - dadogva kérdeztem meg az első kérdést, ami eszembe jutott.
          - Volt segítségünk! - mutatott Bari családjaink felé.
          - Köszönöm. - észhez térve a meglepödötségtől, megöleltem barátnőimet és szüleim felé vettem az irányt. Mikor odaértem hozzájuk őket is jól megszorongattam.
          - Köszönöm! - már könnyeimet törölgettem.
          - Nincs mit drágám! Érted és Vanesszáért bármit. - mondta anyu.
          - Most menj s bulizz a barátnőiddel, de azért a mamáékkal is beszélhetnél pár szót!
          - Nem is tudtam apu, hogy a mamáék is itt vannak.
          - Akkor még időben szóltam!
          - Akkor megyek is. Beszélek velük. Ti is érezzétek jól magatokat! - kacsintottam feléjük.
          Miután nagyszüleimmel is váltottam még néhány szót és megígértem nekik, hogy gyakran haza fogok járni, csatlakoztam a barátnőimhez és az este tovább részében jól szórakoztunk. Táncoltunk, ittunk és közben jókat beszélgettünk. Megígértem nekik, hogy minden nap írok, és amikor csak lesz időm felhívom őket. Mivel elég kevés idő van hátra az utazásig, nagyon örültem annak, hogy bulizhattam velük és el tudtam tőlük búcsúzni, hisz már sajnos nem találkozunk, mert dolgozniuk kell, és nem tudnak kijönni a repülőtérre. Nem mellesleg kicsit elfelejtették velem Lacit. 1 napja szakítottunk, de furcsa mód annyira nem érzem a hiányát. Nehéz volt szakítani vele, hisz 2 hosszú évet töltöttünk együtt, de most már tudom, hogy nem ő volt az igazi, hisz, ha ő lett volna, akkor biztos, hogy nem így viseltem volna az elválást.
          Hajnali 3-kor volt vége a bulinak és mindenki hazafelé vette az irányt. Utolsó búcsút vettem barátnőimtől és beültem anyuékhoz. Az út csendben telt el és mikor végre hazaértünk gyorsan elmentem lezuhanyozni és ágyba bújtam. Az álom hamar elért.
          Rettenetes fejfájásra ébredtem - ami betudható a sok piának - reggel, vagyis nem mondható reggelnek a délután 2 óra. Kikászálódtam az ágyból és lementem a konyhába, hogy egy aszpirinnel csillapíthassam a fejfájásom. A konyhaszekrénybe megkerestem a gyógyszert és hideg víz kíséretében lenyeltem. Valami kaja után keresgéltem a hűtőben, amikor észrevettem, hogy szüleim hagytak üzenetet nekem.
" Kicsim ma elég későig dolgozunk. Ha valami baj van, akkor csak hívj fel minket! Anya"
- Szóval ma egyedül leszek. - gondolkodtam hangosan. Elővettem a tegnapi spagettit és bedobtam a mikroba. Amíg melegedett, felszaladtam a szobámba és felkaptam az egy kényelmes pólómat és visszamentem a konyhába. Megettem a spagettim és elmosogattam. A testvérem nagy hatással volt rám. Régen a kupi uralta az életem, de ma már a nővéri szigor hatására kicsit rendszeretőbb lettem, bár mindig igaznak tartom, hogy "Csak a kisember tart rendet. A zseni átlátja a káoszt!"
          Miután mindezekkel végeztem letelepedtem a laptopom elé és lefoglaltam 2 repülőjegyet a megbeszélt járatra. Szombat reggel 9:30-kor indul a gépünk Ferihegyről. Válaszoltam még egy-két e-mailre és kikapcsoltam a gépet. Mivel még pár dolgot meg kell beszélnem Vanival, ezért úgy döntöttem, hogy felhívom. Meg is kerestem a telefonom. Kikerestem a nevét és már hívtam is.
          - Szia drága! - viszonylag hamar, a 2. csörgésre felvette.
          - Szia! Remélem nem ébresztettelek fel, de ha igen, akkor bocs, de már amúgy is épp ideje volt felkelni. - imádtam állandóan csipkelődni vele, mert vele lehetett.
          - Nem ébresztettél fel. Már épp készültelek felhívni téged.
          - Gondolatolvasó vagyok!
          - Igen és elég nagy sugárban tudsz gondolatot olvasni. - nevettünk egyszerre.
          - Aki tud, az tud.
          - Hát igen. Nekem csak a szépség adatott meg.
          - Nem tartod magad egy kicsit egoistának?
          - Nem. Ez csak természetes egoizmus. - most már szakadtunk a röhögéstől.
          - Na, jó. Már megint eltértünk a témától! - kicsit komolyabbra vettem a témát.
          - Mint mindig. - ismét előtört belőle a röhögés. - Mond csak nyugodtan! Figyelek!
          - Persze. - mondtam kissé gúnyosan. Még hogy figyel?! - A csomagszállítókat, mikorra rendeljük ide hozzánk? - elég sok olyan cuccunk van, amitől nem szeretnénk megválni. Mint például Vani a rajz állványától vagy én a gitáromtól. Ezeket sajnos nem tudjuk felvinni már a gépre, mert így is elég sok csomagunk van azok nélkül is. A ruháink java részét se tudjuk beletuszkolni a bőröndökbe. Még szerencse, hogy anyuék beleegyeztek abba, hogy kifuvaroztassuk a cuccainkat és nem mellesleg állják a szállítás árát is.
          - Huh. Kérdezz kettőt és egyszerűbbet. Kb mennyi idő alatt vinnék ki Londonba a cuccunkat?
          - Szerintem max 2 nap.
          - Szerintem jobban járnánk, ha majd, csak akkor indítanánk útnak, vagyis anyuék, amikor mi már kinn vagyunk, hisz még lakásunk sincs.
          - Igazad van. Akkor mondjuk jó lesz, ha keddre hozzánk rendeljük a kocsit?
          - Jó.
          - Addigra, akkor össze kellene mindent cuccolni és ide kellene hozni. Ok?
          - Rendben. Akkor mondjuk, ideje lenne nekiállni!
          - Aha. Holnap mikor megyünk el vásárolni?
          - Szerintem jobb lenne korán elmenni, hogy mindenhova el tudjunk menni.
          - Ok. Akkor mondjuk 9-kor nálam?
          - Benne vagyok. Szia! Puszi.
          - Szia! Puszi.
          Most már tudom, hogy mivel fog telni a napom hátralévő része. Hát pakolással!
          Előkerestem pár üres dobozt és bevonultam a szobámba. Nekiláttam a pakolászásnak. Mindenről eldöntöttem, hogy kell vagy nem. Csakis a legfontosabb dolgokat kell hogy elvigyem. Pont ezért csomagoltam el a Netbookom , DVD filmjeim, kedvenc könyveim és a gitárom. Szívesen elvinném az ágyam is, de az már kicsit sok lenne. Mielőtt végeztem a kimerítő csomagolással, lassan már beesteledett. Mikor rápillantottam az órára meglepetten konstatáltam, hogy lassan már 3 órája pakolászom.
          Felkászálódtam a helyemről és leballagtam a konyhába, hogy összeüssek valami finomat, mert éhes vagyok és a délutáni spagetti evésem miatt semmi kaja nem volt a hűtőbe és anyuék is biztos örülnének, ha lenne meleg ennivaló mire haza érnek.
          Minden főzési tudományomat elővéve – ami nem volt kevés, mert főzni kivételesen szerettem és a mamám meg is tanított – és az alapanyagokat számba véve, nekiálltam a tejfölös sonkás spagetti elkészítésének. Fél óra elteltével már éppen szedtem ki a spagettit a vízből, amikor valaki csöngetett.
          - Ki lehet az? – gondolkoztam hangosan. Anyuéknak van kulcsuk, a barátnőim meg nem toppannak be csak úgy bejelentkezés nélkül. Abbahagytam a tészta kiszedését és gyors léptekkel elindultam az ajtó felé. Most jól jönne egy kis lyuk, amin ki lehetne nézni az ajtón, de mivel nem volt, ezért jobb híján ki kell nyitnom, hogy megtudjam, ki csengetet.
          Amikor kinyitottam az ajtót, nagy meglepődésemre nem szüleim és nem barátnőim álltak ott, hanem egy ismeretlen férfivel találtam szemben magam. Kis hatásszünet után végre megszólaltam.
          - Jó estét! Kit keres?
          - Jó estét. Stamler Milán vagyok. – nyújtotta a kezét
          - Léber Barbara. – kezet fogtam az idegennel.
          - Ha jól tudom, itt lakik Léber Beatrix?! Itthon van? – már egy dolgot tudok, a testvéremet ismeri, de mégis ki lehet ő?
          - Igen itt lakik, de még nem ért haza. De fáradjon beljebb, nemsokára hazaért. – anya mindig mondta, hogy idegenekkel ne álljak szóba, de az már mikor volt?! Amúgy is nagyon érdekel, hogy ő ki.
          - Nem akarok zavarni! - visszakozott.
          - Nem zavar! Jöjjön! – kitártam az ajtót és bejött rajta. – Erre van a nappali – mutattam a helyiség felé. -, üljön le a kanapéra, Trixi nemsokára itthon lesz. – vagyis csak reméltem, hogy nemsokára hazaér.
          - Rendben. – bement a nappaliba és helyet foglalt.
          - Hozhatok valamit inni vagy enni esetleg? – illedelmesen és vendégszeretően kérdeztem meg.
          - Nem, köszönöm, de szerintem a magázást is hanyagolhatjuk, hiszen nem lehetek nálad sokkal idősebb. – igaza lehet, maximum 4 évvel lehet nálam idősebb.
          - Rendben. És amúgy mi járatban? - helyet foglaltam a vele szemben lévő fotelben.
          - Mint mondtam Trixihez jöttem és meg kellene vele beszélnem a dolgokat.
          - Milyen dolgokat?
          - 3 napja összevesztünk egy apró dolgon és ő rögtön idejött. Meg se hallgatott.
          - Oh, szóval te a nővérkém barátja vagy. – ért el a felvilágosodás.
          - Remélem, még az vagyok. – eresztett el egy kis mosolyt. Ebben a szent pillanatban nyílt ki a bejárati ajtó és lépett be rajta nővérem. Amikor elhaladt a nappali mellet, automatikusan benézett, és amikor meglátta Milánt, lefagyott. Majd miután magához tért nekiállt kiabálni.
          - Mit keresel te itt?
          - Beszéljük meg! – pattant fel a helyéről Milán és odasietett Trixihez. Megfogta a kezét, de ő elhúzta az övét.
          - Nincs mit megbeszélnünk! Nem érdekelnek a kifogásaid! – jobbnak láttam, ha elmegyek. Felkeltem a helyemről és felmentem a szobámba. Nem szerettem a veszekedéseket. És nem hiszem, hogy rám is tartozott volna az, amiről beszélnek. Eddig arról se tudtam, hogy nővérkémnek van pasija. Furcsa volt, hogy csak úgy hazajött, de sokkal jobban örültem annak a ténynek, hogy ő is itthon van, minthogy arról kérdezgettem volna, hogy miért jött. Tudni illik testvérem pár hónapja elköltözött a régi házunkba, a Balaton partra, mivel kapott egy állást és nem lett volna célszerű Pestről eljárogatni oda és mivel volt egy házunk ott a közelben, egyértelmű volt, hogy a tesómnak költöznie kell. Nagyon hiányzott, és amikor hazajött nagyon örültem neki, hisz csak telefonon és msn-en tartottuk a kapcsolatot.
          Még pár percig halottam, hogy kiabálnak egymással és utána egy ajtó csapódásra lettem figyelmes. Felpattantam a helyemről és lefutottam a lépcsőn. A síró nővéremet a nappaliban találtam meg. Rögtön odasiettem hozzá, átöleltem és vigasztalgatni kezdtem, kiesebb-nagyobb sikerrel. Nem tudom, hogy mi történhetett köztük, de Trixi nagyon rossz passzban van. Még soha se láttam ilyennek. Pár perc múlva már sokkal jobban volt.
          - Jól vagy? – még szép, hogy nincs. Bármi is történt köztük nagyon megviselte.
          - Jól. – próbált hazudni, kevés sikerrel.
          - Látom, hogy nem vagy jól! Szeretnél róla beszélni?
          - Nem tudom. – még szorosabban hozzám bújt.
          - Nyugodtan mond csak el! – biztattam. Mély levegőt vett és belekezdett.
          - Mint már tudod, Milán a barátom, vagyis már csak volt. – nagy levegőt vett és kereste a szavakat. – Akkor ismerkedtünk meg, amikor 1 hétre elküldtek a továbbképzésre. Rögtön megtetszett nekem és én is neki. – mosolygott. – Randizgattunk párszor és teljesen bele estem. Amikor visszamentem dolgozni kiderült, hogy miatta kirúgtak. Nagyot csalódtam benne! Átvert! Csak azért szűrte velem össze a levet, mert kellettek neki az infók! – hadarta.
          - Ezt te se gondolhatod komolyan! Akkor még nem is tudta, hogy ki vagy.
          - Nagyon is komolyan gondolom! Szerinted miért akart felszedni?
          - Te mondtad, hogy tetszettél neki!
          - Azt csak megjátszotta.
          - És akkor szerinted most miért jött ide? – tetem fel neki ezt a kérdést. Látható volt rajta, hogy erre nem sok mindent tud mondani.
          - Nem tudom. – szerintem ö is kezd rájönni, hogy nagy marhaság volt tett. – Hülye voltam, hogy ilyeneket képzeltem róla, igaz?
          - Igen!
          - A marhaságaim miatt most elvesztettem!
          - Még nincs késő felhívni őt!
          - Igazad lehet. – felpattant mellőlem és jól megölelt. – Köszönöm.
          - Nincs mit.
          Nagy bőszen kereste a telefonját, és amikor meglett, már hívta is Milánt. Ezt a beszélgetést se szerettem volna hallani, ezért bementem a konyhába, hogy folytathassam a főzést. A spagetti már kihűlt, ezért gyorsan megmelegítettem és megterítettem. Gondoltam, hogy Milán is nálunk fog enni és tudtam, hogy már hivatalosan is be lesz mutatva anyuéknak és nekem. Jól gondoltam. Milán visszajött és kibékültek. Anyuék nem sokkal Milán megérkezése után megjöttek és bemutatkozott nekik Milán.
          Evés után átültünk a nappaliba, hogy kényelmesebben tudjuk beszélgetni. Miután nővérem mindent elmesélt, rajtam volt a sor, hogy elmondja, hogy szakítottam Lacival. Nem kicsit lepődtek meg anyuék. Sose voltak oda azért, hogy van barátom, most meg arról győzködnek, hogy menjek vissza hozzá. Nem hiszem el, hogy ők az én szüleim.
          - Nekem ebből elegem van! – fakadt ki belőlem. – Most felmegyek és lefekszem. Holnap korán megyünk Vanival vásárolni. Jó éjt! – meg se várva, hogy bármit is mondjanak, felmentem a szobámba. Gyorsan átöltöztem a pizsamámba és lefeküdtem aludni.
          El sem hiszem, hogy miket mondtak a szüleim! Még, hogy vissza menjek hozzá?! Lehet, hogy rosszul magyaráztam el nekik valami!
          Gondolataim mély álomba szenderítettek.

U.I.: A következő rész nyomokban Robot is fog tartalmazni. =P

Barbi otthoni ruhája:

2010. augusztus 21., szombat

3. fejezet

Ezt is meghoztam. Igaz kicsit későn van már, de legalább itt van. Az előző fejli tényleg rövidebb lett, de ez azért már hosszabb. Remélem, tetszik! Várom a kommenteket! Legalább azok írjanak, akik a rendszeres olvasóim lettek! titzynek nagyon szépen köszönöm, hogy eddig mindig írt! (L)
Pux Birbus


"Take back that sad word good-bye
Bring back the joy to my life
Don't leave me here with these tears
Come and kiss this pain away
I can't forget the day you left
Time is so unkind
And life is so cruel without you here beside me"

          Hosszú másodpercek teltek el, mire megszólalt.
          - Még nem mondtam neked, de megpályáztam egy ösztöndíjat. Ez az ösztöndíj nem csak tanulást biztosítana nekem, hanem miután végeztem, munkát is kapok. - mondta miközben az asztalterítővel játszott. - És úgy néz ki, hogy én kapom meg.
          - Ez csodálatos! - annyira örültem ennek a hírnek, hogy majdnem átugrottam az asztalon,hogy megöleljem, de láttam az arckifejezését, ami ebben visszatartott. Meggyötört volt. Éreztem, hogy itt még nincs vége a mondanivalójának. Megszorítottam a kezét és a szemébe néztem.
          - Miért nem örülsz?
          - Nem itthon van az az iskola, ahova beadtam a pályázatomat, hanem Amerikában. – szinte sokként értek a szavai. Hogy, hogy Amerika? El akar hagyni? Mindennek vége? Ez a két év neki semmi? De miért mondom én ezt? Hisz én pont ugyan ezt akartam tenni, csak nekem nem volt merszem elé állni és beszélni erről. - Szeretlek, és nem akarlak elhagyni, de nem tudom, hogy a kapcsolatunk kibírná-e a távolságot. Szerinted?
          - Őszintén szólva nem tudom. Nem tudom, hogy mi legyen velünk. Nem hiszem, hogy menne ez nekünk. - mondtam ki, amire gondoltam. Biztos voltam benne, hogy nincs jövőnk.
          - Most akkor vége?
          - Vége. - miután kimondtam záporozni kezdtek a könnyeim. Kihúztam kezem a kezéből és felpattantam a helyemről. Csak az járt a fejembe, hogy innen ki kell jutnom. Nem nézhetem tovább elgyötört arcát. El kell mennem. Kifutottam az étteremből és rögtön leintettem egy taxit.
          Bemondtam a címet és már mentünk is. Én csak sírtam és sírtam. Csak egy szó vízhangzott a fejemben: VÉGE! Vége volt és én vetettem véget ennek a kapcsolatnak. Igen. Én. Most szörnyetegként érzem magam. Miért nem tudtuk megbeszélni, mint a felnőttek a problémáinkat?! Miért nem? Sokadára tettem fel magamnak ezt a kérdést, mire megérkeztünk hozzánk. Kifizettem a taxist és berohantam a házba.
Benn már mindenki aludt. Felmentem a szobámba. Elterültem az ágyamon és sírtam .. sírtam .. sírtam. Álomba sírtam magam.
          Reggel az órám csörgésére keltem. Kikászálódtam az ágyból és bementem a fürdőbe. Belenéztem a tükörbe és iszonyatos látvány fogadott. A szemem hatalmasra dagadt és szinte már vörös volt a sok sírástól. Az elsírt sminkem az arcomra száradt. Még mindig a tegnapi ruhámba voltam, ami az alvás miatt össze-visszagyürködött. A hajam, meg mint a szénakazal. Hálát adok most a külön fürdőszobáért. Anyuék, ha így látnának, biztos sokkot kapnának. Biztos azt hinnék, hogy valami történt. Végül is igazuk lenne. Szakítottam Lacival. Hiába is akartam most sírni, már nem tudtam. Elfogytak az utolsó könnycseppjeim. Miután végre kicsit összeszedtem magam kimentem a szobámba és összeszedtem a mai ruhámat, ami ismét fekete-fehér szett volt, mert ma ismét be kell menni a suliba az érettségi bizonyítványért. Nem volt hozzá sok kedvem. Visszamentem a fürdőbe és lezuhanyoztam, hajat mostam és végül felöltöztem. Hajamat megszárítottam, most nem vasalgattam, csak lófarokba fogtam és rendbe raktam az arcom. Mégse mehetek ilyen fejjel el bárhova is. Miután végeztem a sminkeléssel is, már elfogadható külsőm volt. Anyuék dolgoznak, tesóm meg elment valahova, ezért ma egyedül kell bemennem a suliba, amiért hálát adok.
          Összepakoltam a legfontosabb cuccokat és lebattyogtam a konyhába. Ittam egy pohár vizet és csöpögtettem a szemembe szemcseppet, mert még mindig piros volt. Miután a konyhába végeztem felvettem a cipőm és felkaptam a kocsi kulcsot. Már két éve meg volt a jogsim. Szerettem vezetni. Néha azt is kikönyörögtem anyuéknál, hogy suliba is kocsival mehessek. Szerencsémre apunak és a tesómnak is volt saját kocsija, így csak nekem és anyunak kellett osztoznunk a Nissanon. Ma úgy néz ki anyut bevitte apu a munkahelyére, aminek én csak örülök, hisz nem kell tömegközlekedéssel bemennem a suliba. Mielőtt kiléptem volna az utcára, felvettem a napszemüvegem, hogy takarhassa a szemem és amúgy is elég érzékenyek a szemeim az erős fényre. Kitolattam a garázsból és útnak indultam. Bekapcsoltam a rádiót, de mivel csak szerelmes számok mentek, ezért kinyomtam és az útra koncentráltam. Miért kell mindennek ellenem fordulnia? Még a rádió is? Elegem van!
          Lassan megérkeztem az iskolához. Leparkoltam és bementem. Zita már ott volt, ezért odasiettem hozzá.
          - Szia! - öleltem meg.
          - Szia! - eltolt magától egy kicsit magától és jól szemügyre vett Zita - Mi történt? - mégse sikerült olyan jól elrejtenem a bánatom.
          - Vége! - sírnom kellett, de nem tudtam. Egyetlen egy könnycsepp se hagyta el szemem. Csak szipogtam és barátnőm nyakába borultam. Ő készségesen vigasztalt és elvezetett a női mosdóba, hogy rendbe tudjam magam szedni. Miután beértünk én rögtön bementem az egyik WC-be és ráültem a fedelére. Barátnőm csak állt, nem kérdezett semmit. Tudta, ha valamit el akarok mondani, akkor el is mondom. Nem erőltetet semmit se. Pár perc ücsörgés után már kicsit jobban éreztem magam és éreztem, hogy el kell mondanom neki. - Szakítottam Lacival. - nem néztem rá. Miközben beszéltem a padlót fixíroztam. - Megpályázott egy ösztöndíjat és úgy néz ki, hogy meg is kapja. Csak egy bökkenő van benne.. - tartottam egy kis szünetet és a szemébe néztem – Amerikába kell mennie. Ott van az a suli! - nem szólt semmit se csak oda jött hozzám és megölelt. Tudta, hogy ez a gesztus sokkal többet jelentett nekem, mint bármi más.
          - Nyugodj meg! Minden meg fog oldódni! - próbált nyugtatni. - Nem ér annyit, hogy érte sírj!
Így sokkal jobb lesz neked és neki is. Hisz te is tudod, hogy nemsokára kiköltözöl Londonba – elfintorogta magát – és nem tudtatok volna távkapcsolatban élni.
          Igaza volt. Ennek vége kellett, hogy legyen. Túl kell tennem magam rajta. Nem szabad tovább bánkódnom! Nem lehetek olyan tucat lány, aki azért sír, mert szakított a barátjával. Nem ejtek több könnycseppet egy fiúért sem!
           Felálltam és Zita is követte a példámat. Megöleltem.
          - Köszönöm. – suttogtam a fülébe
          - Szívesen. – válaszolt. Elengedtem őt és odamentem a mosdóhoz és megmostam az arcom. Miután végeztem, megszólaltam.
          - Menjünk!
          - Oké.
          Lassan visszabattyogtunk a klubba és mielőtt leültünk volna odaköszöntünk a barátnőinknek és gyors puszi osztás után mi is leültünk. A vizsga biztos kb. fél órás késéssel megérkezett és mihelyst mindenki elfoglalta a helyét, neki is állt kiosztani az érettségi bizonyítványokat. Miután kézhez kaptam és megnéztem a jegyeimet, hatalmas boldogság és elégedettség járt át. Egy rész vége van a sulis éveimnek, egyelőre. Más részről pedig nagyon jók lettek a jegyeim. Csak tőriből kaptam négyest, de valahogy nem tud ez érdekelni. Utálom, vagyis már csak utáltam a töri tanárom és szerintem ő se kedvelt engem. Meg is volt rá az oka. Szinte egész órán csak beszéltem a padtársammal, és ha valami nem nyerte el a tetszésemet, akkor annak hangot is adtam. Csodálkozom, hogy egyáltalán a négyest megadta.
          Barátnőim is kézhez kapták a biziket, bár annyira nem lehetett jók nekik, mert szinte mindenki lelombozódott. Nem nagyon csodálkozom rajta, mert nem kifejezetten szerettek tanulni.
          Miután végre kicsit jobb kedvük lett, megbeszéltük, hogy este elmegyünk és kirúgunk a hámból. Jót tesz majd nekem egy kis szórakozás a csajokkal, hisz már csak 3 nap van vissza az utazásig.
          Mikor hazaértem senki sem volt otthon. Egy kicsit furcsálltam, mert már délután 4 óra volt. Anya már rég itthon szokott lenni ilyenkor. Miután nyugtáztam magamban, hogy egyedül vagyok, bementem a konyhába és összedobtam egy szendvicset. Az elmúlt 1 napban szinte semmit se ettem. A vacsorám maghiúsult, a reggelim elmaradt, az ebédem meg egy szendvics volt, amit a suli büféjében vettem, és amivel nem laktam jól. Egy szó, mint száz, éhes vagyok, és így mégse mehetek el itthonról.
          Megettem a szenyóm és bementem a szobámba, hogy átöltözzem a bulihoz. Mivel én se és a barátnőim se rajongunk a diszkókért, ezért a kedvenc kis pubunkba megyünk sörözgetni. Ennek alkalmából nem kell kiöltöznöm. Jó leszek én farmerben és egy egyszerű pólóban. Elő is vettem a ruháimat és bevonultam a fürdőbe. Gyors tusolás után nekiálltam felöltözni. Pont mikor a farmeromat húztam fel, megcsörrent a telefonom. Gyorsan felvettem a pólóimat és befutottam a szobámba. Az asztalon lévő táskámból előkotortam a mobilom és felvettem. A nagy sietség miatt még arra se volt időm, hogy megnézzem, hogy ki hív.
          - Haló?! – lihegve szóltam bele a telefonba
          - Szia, drága. Csak nem megzavartalak valamiben? – huncutul nevetet Vani, a legjobb barátnőim egyike. Az a Vani akivel nemsokára kiköltözök Londonba.
          - Haha. Rossz, aki rosszra gondol!
          - Hülye, aki nem! – nevetett
          - Nem csináltam semmi huncut dolgot. Éppenséggel öltözködöm. Miért hívsz?
          - Csak azért, mert Zita felhívott, hogy vigyelek el a Bondba. – Bond = kedvenc pubunk. Amúgy meg miért akarják, hogy együtt menjünk? Nem értem!
          - Figyú Vani, ezek miért akarják, hogy együtt menjünk?
          - Fogalmam sincs! Nekem valami olyasmit mondott, hogy ő a Szabináékkal megy, és nem akarja, hogy mi külön menjünk.
          - Aha. – hát nem tudom. Egy kicsit furcsállom az ötletüket. Miért baj az, ha egyedül megyünk? Amúgy akkor el kell döntenünk, hogy ma ki nem iszik! – nevettem. – Valakinek haza kell vinni a kocsit és a másikat!
          - Majd megkérjük azt a cuki fiút…. hogy is hívják? Tudod az a pultos fiú!
          - Dávidra gondolsz! – tényleg cuki volt és látszott rajta, hogy bejön neki Vani. Mindig mosolyog rá és bókolgat neki. Ő aztán egy igazi hős szerelmes.
          - Tényleg. Hogy is felejthettem el?! Dávid tutira haza visz minket! – kuncogott
          - Csak szépen kell rá nézned!
          - Oké. Ne térjünk el a témától! – biztosra veszem, hogy elpirult. – Azt is meg akartam kérdezni, hogy te mit veszel fel?!
          - Egy farmert és egy mintás ujjatlan pólót és lehet, hogy a dzsekim is felveszem, mert elég hűvös van kinn.
          - Oké. Akkor én se viszem túlzásba. – nevetett – Mikorra menjek érted?
          - Zitával nem beszéltétek meg, hogy mikorra érjünk oda?
          - Pontos időt nem mondott, csak azt, hogy 5 előtt semmi kép se, mert ők nem érnek oda.
          - Oké. Akkor gyere 5-re.
          - Oké. Szia!
          - Szia!
          Leraktam. Az órámra pillantottam és már csak fél órám volt, hogy elkészüljek. Gyorsan bementem a fürdőbe és nekiálltam a hajam göndörítésének. Az egyeneshez nem volt kedvem, de lófarokba se akarom kötni. Miután ezzel végeztem feldobtam egy kicsit erősebb sminket.
          Végeztem és kimentem a konyhába. Vettem ki a dugipénzből egy kicsit. Remélem, anyuék nem veszik majd észre. A saját tartalékomból nem akarok elvenni, mert arra máskor lesz nagy szükségem és a zsebpénzem meg már rég elfogyott. Még volt 5-ig 5 egész percem. Bementem a szobámba és pötyögtem anyunak egy SMS-t.
„ Szia, anya! A lányok elhívtak a Bondba. Remélem nem lesz baj, ha elmegyek?! 11re itthon leszek!
Pux Barbi”
          Elküldtem. Felvettem a dzsekim és a cipőmet, ami kivételesen nem magas sarkú volt. Józanul se tudok benne könnyen menni, nem, hogy enyhén ittasan. Táskát nem viszek, mert csak elhagynám. Dzsekim zsebébe beleraktam a telóm és a pénztárcám.
          Miután mindezekkel végeztem kimentem a házból és becsuktam az ajtót. Az órára pillantottam és természetesen, mint mindig, késik Vani. Miatta 2 éve majdnem lekéstünk a Muse koncertet. A késés egy vele született rendellenesség.
          Majd 10 percig vártam a kapuban, amire megérkezett őfelsége. Megállt az út közepén én meg beugrottam az anyósülésre.
          - Látom a kisasszony megint elhagyta az óráját!
          - Bocsi! Nem direkt késtem. Apu később hozta meg haza a kocsit! Ez az ő hibája. Őt büntesd helyettem. – persze. Mindig talál kifogást. De ki az aki tud haragudni a legjobb barátnőjére? Hát nem én!
          - Ez volt az utolsó, hogy megbocsátok! – fenyegettem meg.
          - Oké. – nevetett. – Amúgy, szia!
          - Szia! – nekem is mosolyra húzódott a szám, hisz annyira el voltam foglalva azzal, hogy számon kérjem, el is felejtettem köszönni. – Mizu veled? – érdeklődtem felőle, hisz már 2 napja nem beszéltünk.
          - Nemrég hívott Liza, hogy talált pár lakást, amit majd megnézhetnénk.
          - Ez szuper! – ujjongtam.
          - Az. – nevetett.
          - El kellene mennünk, vásárolni London előtt. Nincs sok meleg ruhám.
          - Most, hogy mondod, nekem is csak pár meleg pulcsim van.
          - Neked mikor lenne jó?
          - Még 3 napunk van. – bólintottam. – Holnap szerintem kiszámíthatatlanok leszünk. Csütörtök?
          - Nekem jó. Pénteken bepakolunk és akkor szombaton irány London! – nevettünk.
          Az út hátralévő részét is beszélgetéssel töltöttük. Elmondtam neki, hogy szakítottam Lacival. Szerinte is jól tettük, mert így sokkal könnyebb lesz neki és nekem is.
          Alig 20 perces autókázás után megérkeztünk a Bondhoz. Leparkoltunk és kiszálltunk. Mind a ketten értetlenül álltunk az ajtó előtt, hisz nem égett egyetlen egy villany se, és a zene se szólt. Ez nem jellemző erre a helyre.
          - Te Vani, ezek szerintem szórakoztak velünk! – néztem rá és ő is csak nézett rám.
          - Hát nem tudom. – látszott, hogy ő se értette. – Szerintem nézzük meg, hogy tényleg nincs-e zárva. Lehet, hogy a hátsó teremben van ma a buli! – lehet, hogy igaza van.
          - Oké.
          Mindketten elindultunk az ajtó felé. Benyitottunk és szinte sokkot kaptam a látványtól!

Barbi esti ruhája:

2010. augusztus 14., szombat

2. fejezet

Szerintem rövidebb mint az 1. fejezete, de ez is elég hosszúra sikerült. =D Remélem tetszik ez a fejli is! Várom a kommenteket!
Pux Birbus


"Fekete a hold az égen a félelem lovagol
Szaggat a szél az éjfél újra az úton ér valahol
Nem félek és az sem baj ha a lábam sárba lép
Elindultam vissza most már miért fordulnék"

          Miután végre visszakaptam az irataimat és elmondták, hogy holnap déllőtt kiosztják az érettségi bizonyítványt, elindultunk haza anyuval. Semmi kedvem sem volt vele beszélgetni, ezért bekapcsoltam a rádiót és kerestem valami jó kis zenét. Gondolkoznom kellett. Tudtam, vagyis éreztem, hogy szeretem, de vajon kibírna a kapcsolatunk ezt a nagy távolságot? Így is szinte távkapcsolatban élünk, hisz ő egyetemre jár Pestre, és ha itthon van, akkor se tudunk sokszor találkozni, mert 1,5 órára lakik tőlem. Mi lesz, ha több száz kilométer fog minket elválasztani? Nem tudom, mi legyen.
          Ilyen és hasonló gondolatokkal telt el a haza út. Annyira elgondolkoztam, hogy észre se vettem, hogy hazaértünk.
          - Megjöttünk. - szólt anya
          - Oh. Tényleg. - kiszálltam a kocsiból és bebattyogtam a házba.
          Apuék már nagyon várták, hogy haza érjek. Rengeteg kérdésük volt, amire községesen válaszoltam. Mikor az órámra pillantottam, rájöttem, hogy készülődnöm kellene, hisz nemsokára itt lesz értem Laci.
          - Na, én most megyek készülődni. - álltam fel
          - Hova mész? - kérdezősködött Trixi, a nővérem
          - Hupsz! - csaptam a homlokomra - Elfelejtettem mondani, hogy Laci elhívott vacsorázni.
          - Remélem nem baj?! - nem nagyon szerették, ha vele vagyok, mert féltettek, ezért elővettem a boci szemeimet és kérlelően rájuk néztem.
          - Rendben. Elmehetsz, de legkésőbb 11-re legyél itthon! - adta ki a parancsot apu.
          - Köszi. - lenyomtam mindenkinek 2 puszit és felrohantam a szobámba. Ledobtam a táskámat az ágyra és megint beálltam a szekrényem elé. - Mit vegyek fel? - gondolkoztam hangosan. Azt se tudom, hogy hova szeretne elvinni. Maradjak a feketefarmerszürkepólóbördzseki összeálításnál, vagy vegyek fel egy fekete minit? Ezt egyedül nem tudom eldönteni! Előkotortam a táskámból telefonom és kikerestem a telefonkönyvből drága barátnőm nevét. Miután meglett már hívtam is.
          - Szia, Bari! - elsőként szóltam bele.
          - Szia! Pont most akartalak hívni. Hogy sikerült? - érdeklődött Bari. Őt is Barbarának hívták, de ő se szerette, ha kimondják a teljes nevét. Én is így voltam ezzel. Vele is évfolyamtársak vagyunk. Ő volt az én divat tanácsadóm. Ha problémám volt az öltözködéssel, akkor rá mindig számíthattam.
          - Kösz jól! El se hiszed mennyire izgultam. - nevettem - Na de most nem ezért hívtalak! Bajban vagyok! Elhívott vacsizni Laci és nem tudom, hogy mit vegyek fel! Én hülye elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy hova megyünk.
          - Na, ide figyelj. Mindig jó döntés egy fekete szoknya. Ha jól tudom, akkor van is egy. - még szép, hogy tudja. Mindig vele megyek vásárolni.
          - Igen. - csak helyeselni tudtam.
          - Na, akkor ahhoz felhúzol szépen egy harisnyát, mert elég hideg van kinn és felkapod a legcukibb topánkádat és már kész is vagy. A bőrdzsekid se hagyd otthon!
          - Igenis főnök. - nevettünk egyszerre - Köszi, a segítséget!
          - Szívesen! Puszika!
          - Szia! Puszi!
          Kinyomtam a telót és ledobtam az ágyra. Gyors léptekkel megint a szekrény elé léptem és előkotortam a ruhát, amire Bari gondolt. Gyorsan megtaláltam és elővettem még hozzá egy váltás fehérneműt és a harisnyám, majd elbattyogtam a fürdőbe. Eléggé leizzasztott a mai nap ezért gyorsan lezuhanyoztam. Felöltöztem és áthúzogattam a hajamon a vasalót és utána megigazítottam a sminkem. Lassan, de biztosan elkészültem. Bementem a szobámba és átpakoltam a cuccaimat egy kisebb táskába és már a cipőmet húztam fel az ajtóba, amikor csöngettek. Megjött. Elkapott az izgalom. Gyorsan elköszöntem anyuéktól és kiindultam.
          Kinn állt a kapuba és rám várt. Láthatóan végigmért tetőtől-talpig. Nem vagyok világ szépe. Hosszú barna hajam és barna szemem volt. Nem voltam nagyon vékony, ahol kellett kikerekedtem. Mosolyra húztam a számat reakciója látván. Elég fessen nézett ki. Fekete farmer, ing és kabát. Jó választás volt a fekete szoknya.
          Gyorsan átszeltem a köztünk lévő távolságot és mihelyst kiléptem a kapunk csókban forrtunk össze. Nem nagyon szerettünk volna egymástól elszakadni hisz nagyon rég láttuk már egymást, de az oxigén nagy úr. Elváltak egymástól ajkaink és eltolt magától és újból végigmért.
          - Nagyon szép vagy. - bókolt nekem
          - Köszi. - belepirultam a bókba és rögtön a talajt kezdtem el fixizozni. Mindig is ez volt, ha bókolt valaki nekem.
          - Mehetünk?
          - Persze. - kézen fogva indultunk el a kocsi felé. Kinyitotta nekem az ajtót és beültem. Ő is beült és indított. Nagy csöndben elindultunk. De mégis hova?
          - Hova megyünk? - érdeklődtem
          - Meglepetés! - nevetett. Sejtettem, hogy ez lesz a válasza.
          - Nem szeretem a meglepetéseket! - fojtattam tovább. - Légyszi mond meg! - néztem rá boci szemekkel.
          - Nem szeded ki belőlem. - nevetett.
          - Nem vicces! - karba fontam a karjaimat magam előtt és bevágtam a durcit. Nem nagyon hatotta meg. Még inkább nevetett.
          Durcizással telt az út hátralévő része. Nem szóltam hozzá. Ezzel büntettem. Tudta és én is tudtam, hogy nem fogom ezt sokáig csinálni, de valahogy jól esett. Már kezdtem sejteni, hogy hova megyünk. Amikor megálltunk a kedvenc éttermem előtt meg se vártam, hogy kuszáljunk Laci nyakába ugrottam apró kis puszikat nyomtam az arcára.
          - Köszönöm!
          - Érted bármit. - nevetett
          Kiszállt a kocsiból és utána nekem is kinyitotta kocsi ajtót és kezét nyújtva kisegített az autóból. Kézen fogva indultunk el a Rent étterem felé. Már rég rátaláltam erre az étteremre. Nagyon hangulatos kis hely. Minden kerek évfordulónkat itt ünnepeltük meg. Nem volt egy olcsó étterem. Ha valaki jól akart itt lakni, akkor nagyon a pénztárcájába kellett nyúlnia. Sosem vártam el Lacitól, hogy elhozzon ide, hisz neki se esik csak az ölébe a pénz, de ő mindig a kedvembe akart járni és nagyon is jól tudta, hogy ezt, hogy kell.
           Mint egy igazi úriember kinyitotta előttem az ajtót. Odaléptünk a pulthoz, mivel itt előre kell lefoglalni az asztalt. Mint már említettem, ez nem egy akármilyen hely. Vajon mióta tervezte, hogy elhív ide? Már sokadszorra adok hálát az égnek és az én barátnőmnek, hogy nem a farmeromat vettem fel!
          - Köszöntöm önöket a Rentben! Milyen néven foglaltak asztalt? - mosolygott ránk egy velem egyidős lány, miután elhadarta a sablon szöveget.
          - Horváth László. - mondta Laci. Végignézte a nevek listáját és bólintott, amikor megtalálta a nevet.
          - Megvan. Kérem, kövessenek. - mint a pincsi kutyák úgy mentük utána. Odakísért minket egy ablak melletti asztalhoz. Fantasztikus volt innen a kilátás a városra. Lehetett látni a Dunát és a Parlamentet. Csak hab volt a tortán, hogy minden ki volt világítva. Miután helyet foglaltunk adott mindkettőnknek egy étlapot. Számomra felesleges volt, mert mióta ide járunk mindig ugyan azt eszem: grillezett hústekercs görög salátával. Ez volt a kedvencem. Becsuktam és leraktam az asztalra az étlapot. Laci amilyen elmélyülten csak lehet nézni az étlapot, ő pont úgy nézte. Nagyon nem tudta, hogy mit egyen.
          - Segítsek választani? - nevettem
          - Nem is tudom. Lehet, hogy megvan. - gondolkozott egy kicsit. - mit szólnál a homárhoz? - nevetett
          - Homár? Hmm.. Biztos fincsi. - nevettem vele együtt. - Inkább valami mást kellene enned. Nem gondolod?
          - De. - hosszú másodpercek után ő is becsukta az étlapot és lerakta az asztalra. - Megvan! - ebben a másodpercben jött oda hozzánk a pincér, hogy felvegye a rendelést.
          - Jó napot. Mit hozhatok önöknek?
          - Jó napot. Először is kérnénk egy üveg Rosét.
          - Rendben.- bőszen jegyzetelte, amit mondott Laci - Tudtak már választani valamit ételet?
          - Igen. - most én szólaltam meg elsőnek - Én kérnék egy grillezett hústekercset köret nélkül és hozzá görög salátát. Te? - néztem Lacira.
          - Én egy steaket kérnék hasábburgonyával.
          - Rendben. Köszönöm. - miután lefirkantott mindent továbbállt a rendelésünkkel együtt. Kínosnak nevezhető csend állt be köztünk, amit, mint mindig ő szakította meg.
          - Szeretnék veled valamiről beszélni. - megfogta az asztalon lévő kezemet. Látszott rajta, hogy ő is komoly dologról szeretne beszélni.
          - Én is meg szeretnék beszélni veled egyet, s mást. - láttam, hogy meglepte, amit mondtam, de nem válaszolt. - Nem szeretném én kezdeni! - szorítottam meg a kezét.
          - Hát jól van. - mielőtt nekiállt volna beszélni belekortyolt a már kihozott Roséba.

Barbi esti ruhája:
Rent:

2010. augusztus 11., szerda

Fontos!

          Augusztus 12-19-ig táborban leszek. Sajna nem lesz net és nem tudom felrakni az új részt. Vagyis én nem, de majd a Blogger.com felrakja. =D Ha valaki ezt nem értette, akkor leírom érthetőbben. (én se kifejezetten értem miért írtam ezt, de mindegy =D) Szóval mielőtt elhagynám az én kis internettel körbeölelt házacskám felrakom a Blogra az új részt és beállítom, hogy szombaton pontban-délben jelenjen meg! Remélem, örültök a hírnek.
          Amúgy nagyon szépen köszönöm, hogy alig 3 nap alatt már többen, mint 100-an néztétek meg ezt a történetet! THANKS! (L) De azért nem bánnám, ha kommenteket is írnátok! Ha nem tetszik akkor is írjátok le!!!
Most megyek, mert sok dolgom van még. =D Sziasztok és legyetek jók!
pux Birbus

2010. augusztus 7., szombat

1. fejezet

Úgy gondoltam, hogy az előszavakon kívül felrakom még nektek az 1. fejezetet, hogy legyen valami, ami már tényleg a történethez kapcsolódik. Remélem, elnyeri tetszéseteket és természetesen várom a véleményeteket!
pux Birbus


"Hát szabadítsd fel a szíved és szállj
Érezd, hogy újra égni kell
A szavakon túl más szemmel látsz
Hogy nem gyengít félelem
Mert benned még ég az a tűz
De ha nincs miért meghalnod úgy, miért élsz
Engedd el, ami nem kell"


          Ilyen nincs! Ki az a vad barom, aki ilyenkor hív? Még csak 7 óra van. Remélem nem valamelyik barátnőm szívat. Ránéztem a telóm kijelzőjére, de hiába. A tegnapi buli és a reggel keverékének meg volt a hatása. Iszonyatosan fájt a fejem és a fáradtságtól szinte alig láttam. Kelletlenül, de felvettem a telefont, hátha valami fontos dologról akarnak velem hajnalok hajnalán cseverészni.
          - Haló?! - ásítottam bele a telefonba.
          - Szia Kicsim! Csak nem felkeltettelek? - szólalt meg a másik fél a telefon túlvégén. Kis időbe telt, hogy feldolgozzam az infót, hogy kivel beszélek. Laci hívott. A barátom. Lassan már két éve vagyunk együtt, de még soha se hívott ilyen korán. Tudta, hogy ilyenkor még az igazak álmát aludtam, ha éppen nem volt suli.
          - Szia. Épp szaladtam a réten feléd, amikor nekiállt valaki énekelni azt, hogy "Ajajaj egy levelet felkapott vihar"
          - Szóval aludtál. - nevetett.
          - Igen. - nekem is nevetnem kellett. - Amúgy miért hívtál? - nagyon kíváncsi voltam rá. - Gondolom nem arra voltál kíváncsi, hogy alszom-e még?!
          - Nem. Tudtam, hogy még alszol. Pont ezért hívtalak. - ezt nem értem. Mit akar ebből kihozni?
          - Lehet, hogy én vagyok nagyon szőke, de nem értem.
          - Tudtam, hogy el fogsz aludni és ezért hívtalak. – nevetett.
          - De hát mára nem terveztem semmit se.
          - Kicsim ma van az érettségid napja. - erre a kijelentésre kipattantak a szemeim és kirobbantam az ágyból. Odasiettem az íróasztalomnál lévő naptárhoz. És tényleg. Ma van az érettségim napja.
          - A picsába. Hogy felejthettem el?! - halk nevetést halottam a vonal túlsó végéből. - Köszi, hogy felébresztettél. Teljesen kiment a fejemből.
          - Semmiség.
          - Most le kell raknom, mert soha az életbe nem fogok végezni és még át is kell néznem a tőrit.
          - Jól van. Szurkolok. Biztos ügyes leszel. Hívj, majd ha végeztél!
          - Oké. Szia!
          - Szia! Szeretlek!
          Miután leraktam a telefonom a szekrényem elé álltam és kivettem a harci szerelésem, ami egy fekete szoknyából, fehér blúzból, és a suli nevével és címerével ellátott sálból állt. Sajnos még harisnyát is kell felvennem, mert nagyon hideg van. Ahhoz képest, hogy már benne vagyunk a nyárban elég hűvös az idő.
Elővettem még a fehérneműimet is és elindultam a fürdőbe. Letusoltam, hajat mostam, fogat mostam. Megszárítottam a hajam majd kivasaltam. Felöltöztem és dobtam fel magamra egy natúr sminket: szempillaspirál és egy kis szájfény. 1 óra alatt végeztem is mindennel. Berohantam a szobámba és összepakoltam mindent am csak kellhet.
Mivel az érettségi írásbeli részén már túl vagyok, annyira nem izgulok, csak egy kicsit. Nekem már csak tőriből, magyarból és bioszból kellett érettségiznem. Matekból, németből, angolból és föciből már megvolt a vizsgám. Sőt matekból emeltet tettem, mert ha tovább tanulok biztos, hogy matek pályán teszem. Németből és angolból az érettségi mellett már a nyelvvizsgám is megvan, aminek hasznát veszem majd nemsokára. Lehet, hogy most egy picit strébernek látszom, de szimplán csak szeretek tanulni és szeretek társaságban lenni. És hídjétek el tanulás közben is jól lehet szórakozni.
Felkaptam a táskámat és a töri füzetem és kimentem a konyhába. Előkotortam a szekrény mélyéről egy fájdalom csillapítót és víz kíséretével lenyeltem.
          - Szia, hugi. - ásítva lépett be a nővérem a konyhába.
          - Szia.
          - Hova, hova? Csak nem érettségizni? - gúnyosan nevetett. Mintha nem tudná milyen érzés is várni a kivégzést. Ő is átélte már 4 évvel ezelőtt.
          - Ne is említsd! Majdnem kiment a fejemből. Ha Laci nem hív fel akkor elalszom.
          - Még mindig együtt vagytok? - helyet foglalt az egyik széken én meg felültem a pultra
          - Igen. De ez neked miért fontos? - förmedtem rá
          - Csak megkérdeztem. - tette maga elé a kezét védekezésképpen. - Nyugi hugi! - nevetett
          - Bocs, csak kicsit ideges vagyok. Gőzse biztos be fog szívatni. Tutira olyan kérdéseket fog feltenni, amiről még szó se esett tőrin. Kereskai meg élve befal. Egyedül csak a biosztól nem félek - kuncogtam
          - Azt elhiszem. Ha valami nem jut eszedbe majd stand up comedyz! - nevetett
          - Ja persze. Azért a 2-esnél jobbat szeretnék összekaparni.
          - Nem ártana. De mikor is kezdődik?
          - 9-kor.
          - Akkor nem ártana már indulni? - órámra pillantottam és már csak alig 3/4 óra volt 9-ig.
          - De. - leugrottam a konyhapultról és lefutottam a lépcsőn a cipőmig, ami egy fekete magas sarkú. Miközben felhúztam a cipőmet, anyunak kiabáltam. - Anya jössz már? Mindjárt elkésünk!
          - Jól van már, mindjárt megyek. - halottam, ahogy ráérősen lejön a lépcsőn.
          - Na, végre!
          - Neked is jó reggelt!
          - Jó reggelt anya! - puszit nyomtam az arcára - Most már mehetünk?
          - Igen! - nevetett
Anyu kijárt a garázsból az utcára. Én még gyors sziasztokkal elbúcsúztam mindenkitől és már be is huppantam az anyós ülésre.
          - Elraktál mindent? - kérdezősködött anya
          - Persze.
          - Rendben.
          Nem beszélgettünk sokat inkább a töri füzetemben lévő információkra koncentráltam. Biztos voltam benne, hogy tudom, de valahogy mégis féltem tőle. A töri nem tartozik a kedvenc tantárgyaim közé.
Lassan megérkeztünk a suliba. Szinte már mindenki ott volt. Már csak a mi osztályunk volt vissza. Gyorsan megnéztem, hogy melyik csoportba megyek be és természetesen, mint mindig az elsőbe. – „Jobb előbb túlesni rajta, mint végig izgulni az egész napot.” - gondoltam magamba. Miután leadtam az iratokat, amiket le kellett odamentem a barátnőimhez.
          - Sziasztok. - köszöntem oda nekik
          - Szia. - válaszolták szinte kórusba, amire nekem nevetnem kellett. Ők valahogy a puszta jelenlétükkel fel tudtak vidítani. Barátnőim név szerint Zita és Szabina, vagyis nem csak ők a barátaim, de csak velük járok, vagyis már csak jártam egy osztályba.
          - Láttuk, hogy benne leszel az első ötben. - mondta Zitu
          - Én is láttam. Jobb előbb túlesni rajta.
          - Ja. Én meg kivárhatom a végét. - fintorogta el magát Szabina
          - De mindennek a pozitív oldalát kell nézni. Ma mindennek vége van. - bár így belegondolva nem volt nagyon pozitív dolog. Ők fősuliba mennek én pedig el szerettem volna hagyni Magyarországot. Elhagyni a családom és őket. Elhagyni Lacit. Neki már mondtam párszor, hogy mik a terveim és mindig biztatott, de arról, hogy mi lesz velünk soha sem beszéltünk. Félek itt hagyni őt, de félek a távkapcsolattól is.
Furcsa egy lány vagyok. Még soha se mondtam neki, hogy szeretlek, pedig így éreztem, de féltem, hogy, ha kimondom, teljesen kiszolgáltatott leszek vele szemben. Még soha se szeretkeztem vele. Se bárki mással. Mindig is várni szerettem volna ezzel az egésszel az esküvőmig. Lehet, hogy régimódi vagyok ezen a téren, de én így érzem jól magam. És ha vége lenne a kapcsolatunknak, akkor talán nem érezné magát becsapva? Elárulva? Mindig is megértette az aggályaimat és semmit sem erőltetett. Párszor felhozta az összeköltözés ötletét, de én mindig leintettem, azzal a kifogással, hogy még fiatalok vagyunk. Én az voltam, de ő már nem. Nem érdemli meg, hogy rám pazarolja az idejét. Sokkal jobbat érdemel nálam.
Gondolkodásomból a vizsga biztos rángatott ki.
          - Kérem minden érettségiző jöjjön ide, aki az első csoportban van! - izgalommal tele, odaléptem és vártam, hogy bevezessen azon az ajtón, ami számomra a múlt lezárását jelentette. Beléptünk és elkezdődött nehéz gimis éveimet lezáró próbatétele. Egy hosszú órával később végre vége volt a kínzásunknak. Kiléphettünk a csatamezőről. Viszonylag jól sikerült. Tőriből a 20. századi Magyarországot, magyarból Radnóti Miklóst, bioszból pedig az emberi test felépítését húztam. Szerencsére nem kellett stand-up comedyznem. Minden kérdésre tudtam a választ. Volt értelme a sok tanulásnak!
Legelőször is anyuhoz rohantam egy ölelésre. Miután elmeséltem mindent a barátnőimhez mentem és őket is megszorongattam és sok jó tanáccsal láttam el őket. Miután végeztem velük kimentem egy kicsit a friss levegőre, mert bent szinte meg lehetett fulladni a melegtől. Felkaptam a táskámat és kimentem a foci pályára. Gondolkoztam és közben a köveket rugdaltam. Tudtam, hogy beszélnem kell vele. Felhívjam? Fel kell!
Elővettem a telefonom és kikerestem a nevét és a zöld gombon volt a kezem. Képtelen voltam megnyomni, de beszélnem kell vele. Megnyomtam és kicsöngött. Harmadik csörgésre felvette.
          - Szia, Kicsim! - szólalt meg ő elsőként
          - Szia! Csak azért hívlak, mert nemrég jöttem ki. Képzeld az első csoportba raktak be! - szólaltam végre meg én is. Most mondjam el? Vagy ezt inkább személyesen kellene megbeszélnem vele?! Nem lehetek érzéketlen. Találkoznunk kell! Meg kell beszélnünk!
          - Végre túl vagy rajta!
          - Igen. Végre. - hosszú csend állt be, aminek ő vetett véget
          - Nem lenne kedved ma velem vacsorázni? - elég elgondolkodtató volt, vajon ő is azt szeretné amit én?!
          - Benne vagyok.
          - Mikorra menjek érted?
          - Szerintem 7-re jöhetsz. Addigra már biztosan otthon leszek.
          - Jó. Akkor 7-re érted megyek.
          - Szia!
          - Szia!
          Kinyomtam a telefont és a táskámba süllyesztettem. Még egyszer beszívtam a levegőt és bementem. Már az én kis barátnőim is bent voltak. Ennyire elszaladt az idő?! Leültem anyu mellé és vártunk. Elég sokáig voltak benn. Egy lányt kiküldtek, mert annyira ideges volt, hogy nekiállt sírni és nem tudta abba hagyni. Sajnáltam őt. Ő még nem volt felkészülve az élet nehézségeire. Úgy éreztem én már igen. Lehet, hogy túl beképzelt vagyok, de ez az igazság. Már rég eldöntöttem, hogy mi lesz velem és már rég elterveztem mindent. De ő nem. Ez a lány nem. Lehet, hogy kijárta ezt a 4 évet, de még akkor sem nőtt fel eléggé, hogy kilépjen a nagybetűs életbe.
Hasonló gondolatokkal telt el az a fél óra, amit a barátnőim bent töltöttem. Mikor kijöttek látszott rajtuk, hogy teljesen megkönnyebbültek. Oda rohantam hozzájuk és a nyakukba ugrottam.
          - Végre vége! - nevette el magát Szabina
          - Végre! - Zitu is elnevette magát
          - Lányok ezt meg kell ünnepelnünk! - szóltam közbe én is miközben elengedtem őket
          - Mit szólnátok, ha ma elmennénk valahova és jót buliznánk? - vette át az irányítást Szabina
          - Nekem oké. - vágta rá rögtön Zitu
          - Nekem nem jó. Nemrég hívott el vacsizni Laci szóval ma nem érek rá.
          - Akkor majd máskor rúgunk ki a hámból! Most megyek, mert még fel kell hívnom anyut! - meg se várva a válaszunkat el is ment Szabinám. - hosszú csönd állt be köztem és Zita között. Most ő törte meg.
          - Valamit el szeretnél mondani? - érdeklődött
          - Nem. Miért gondolod ezt? - ennyire leolvashatóak rólam az érzéseim?!
          - Egész nap elég furcsán viselkedsz. Amikor reggel oda jöttél hozzánk már akkor láttam, hogy nincs valami rendben. Bármi is az nekem elmondhatod. - biztatásképpen megfogta a kezem.
          - Nem is tudom. Tényleg nincs minden rendben velem, vagyis nem csak velem. Velem és Lacival. – őszintén kezdtem bele, mert tudtam, hogy rá mindig számíthatok - Nem tudom, hogy mi legyen vele és velem.
          - Oh. - Zita arcára kiült megkönnyebbülés. Biztos azt hitte, hogy valami komolyabb dologról van szó. Bár ez is elég komoly. - Miért is érzem, hogy most elő fog kerülni London? - gyanakodva nézett rám
          - Te is tudod, hogy alig van egy hét vissza az utazásig. - ideges lettem, mert tudtam, hogy ellenzi, hogy kiköltözzek. Nem attól félt, hogy itt hagyok mindent, hanem attól, hogy elfelejtem őket, de, hogy is felejthetném el? Ők az én családom. Rájuk mindig is számíthattam.
          - Tudom jól.
          - Akkor meg?
          - Most azt akarod, hogy adjak szakítási tanácsot, vagy mi? - ő is idegesebb lett
          - Nem tudom. Azt se tudom, hogy akarom-e. Nem tudom, hogy képes lennék-e távkapcsolatba élni vele. - kibukott belőlem minden kétely és vártam, hogy valami segítséget adjon.
          - Tudod, hogy mindig is mepróbáltam segíteni neked, de ezt most neked kell eldöntened. Ennek a te döntésednek kell lennie. - igaza volt. Nem háríthatóm másra a problémámat. Hálás voltam neki, bár szinte semmit se mondott, de mégis annyit jelentett számomra, mintha elmondta volna azt, amire vártam.
          - Köszönöm. - olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy szinte már megfujtottam
          - Szívesen! De azért nem kell ennyire szorítanod!
          - Hupsz! Bocsi! - elengedtem és egy picit belepirultam az iménti cselekvésembe
          - Semmi, csak máskor kicsit kevesebb erőt vessél be. - elnevettük magunkat
          - Rendben.
          - Én is megyek, mert még én se beszéltem még anyuékkal!
          - Jó. Én is megyek.
          - Oké. Majd hívj fel!
          - Rendben. Szia!
          - Szia! - adtunk egymásnak 2-2 puszit és megölelgettük egymást, majd mindketten elindultunk a másik irányba.

Barbi "harci szerelése":

Előszó



          Léber Barbara vagyok. Egy 20 éves éppen érettségiző lány tele megvalósításra váró álmokkal. Na, jó, túlzás ez a nagy többes szám. Csak egy álmom volt, hogy végre élhessem a saját életem Londonban. Igen Londonban.
          Akinek említettem ezt a tervem, kinevetett vagy csak szimplán hülyének nézett. Nem tudták elképzelni, hogy csodálatos (szerintük az volt) életemet miért akarom eldobni? A válasz nem egyszerű.
          Sosem voltam az az egy helyben ülő fajta. Mindig is szerettem a változásokat. London nekem egy újabb lehetőség volt arra, hogy kitörjek a szürke hétköznapokból és végre a magam ura legyek.
          Már 16 évesen eldöntöttem, hogy egyszer majd kiköltözöm a barátnőmmel és majd naponta 8× fel fogunk ülni a London Eye-ra és csodálni fogjuk Londont. Mai napig nem csitult bennünk ez az álom. Vanesszával mi vagyunk az évfolyam „London lányai”. Mindenki tudta, hogy mi az álmunk, de senki se vett minket komolyan a családunkon és a legközelebbi barátainkon kívül. Ők bíztattak minket és segítettek, amiben csak kellett. Vani testvére már lassan 2 éve kinn él és már nagyon várja, hogy mi is kinn éljünk vele. Mi viszont a saját lábunkra szeretnénk állni és nem szeretnénk terhek lenni neki. Neki ott volt Joe, akivel boldogan élnek. Nem szerettük volna elrontani az idilljüket. Nagyon nehezen fogadta el, de lassan megértette, hogy mi külön életet szeretnénk élni.
          Nagy vágyam volt mindig is, hogy a Sohóban fogunk kibérelni egy kis lakást. Igen a Soho. Drága egy környék, de nekünk ez kell. Vani és én is oda vagyunk érte. Imádjuk a nyüzsgést és a bulikat. Soho a nekünk való hely. Ennek érdekében Vani és én is minden nyáron elmentünk dolgozni, hogy ne keljen a 0-ról kezdenünk. Elméletileg Liza - Vani nővére - szerez nekünk munkát, szóval a meló kipipálva, már csak a lakáskeresés volt vissza. Saját magunk szerettük volta kiválasztani azt a lakást ahol remélhetőleg elég hosszú ideig fogunk lakni. Addig amíg nem lesz lakásunk Lizánál alszunk, de megmondtuk neki, hogy egy hétnél tovább biztos, hogy nem maradunk.
          Itthon elég sok elintéznivalónk volt és az idő csak úgy rohan. Még vissza van az érettségi. Az érettségi. Kemény menet lesz.

Elő-előszó


Ez a történet rólam, vagyis inkább jövőbeli énemről szól. Egy átlagos lányról, aki élte az életét és közben nagyokat álmodott. A történet többi szereplője nem mind kitaláltak, de akad pár ember, aki csak a képzeletem szülöttje. =D
Mostanában nagyon elterjedt, hogy valami hírességről írunk történeteket. Nálam se lesz ez másképp. Az áldozatom Robert Pattinson. Ő lesz majd történetem másik főszereplője, de nem árulók el sok mindent. "Én" és Rob is öregszünk 4-4 évet. Szóval Robot kb. 28 évesnek, engem pedig 20 évesnek képzeljetek el. Nem is mondok többet, inkább olvassátok a történetemet és természetesen várom a véleményeteket, legyen az negatív vagy pozitív.
pux Birbus