2012. július 9., hétfő

Bocsi

Na jó…ez a vége kicsit tőlem is hírtelen jött. Lehet nem gondoltam végig.

Sajnos az a baj, hogy eljutottam valameddig, megvan az ötletem, de nem haladok. Kijavítatlanul és nyersen felrakom az ötletem elejét hátha tetszik nektek, de felelősséget nem vállalok érte. :)
U.I.: Telefonnal írtam, hibák azért vannak benne néhol elrejtve.

Valahonnan a mélyből, semmiségből ébredeztem. Hangokat hallottam, s éreztem bőrömön a napfényt. Valamiért fáradt vagyok, de nem tudom miért. Ki kellene nyitnom a szemem, hogy tudjam, hol vagyok, hisz ez az ágy ahol most fekszem számomra ismeretlen, nem a megszokott. A szobámnak jellegzetes jácint illata van, de ezt a helyet valami ismeretlen illat lengi körül. Ismeretlen, de mégis ismerős.
- Hol vagyok. - A hangok akaratlanul jöttek ki a számon, mint ha a tudatalattim tudta volna, hogy mit kell ilyenkor csinálnia.
Egyre jobban szerettem volna megtudni, hogy hol vagyok. Tudni akartam, hogy miért vagyok ilyen gyenge. Miért fáj annyira a fejem, hogy majd belehalok.
Messziről gépek búgó hangja hallatszott át a gondolataimon. Búgó gépek, apró pittyegések. Ismeretlen hangok melyek egyre jobban arra késztetnek, hogy kinyissam a szemem.
Szemhélyaim lassan nyíltak ki, s a bőrömön érzett vakító fénysugár színte égette a szememet, a szobából hol feküdtem semmit se láttam. Csak hangokat hallottam, de most már emberekét:
- Doktor úr, mit hír az állapotáról? - ez édesanyám hangja. Mit keres itt? És milyen orvos? Kórházban vagyok? Mit keresek itt?
A tudatlanság és ijedtség arra késztetett, hogy a pislogással szokjam a fényt, s végre meg ilágosodjak arról, hogy hol is vagyok.
Lassan látni kezdtem. Minden világossá vált. A búgó géphangok nem voltak mások, mint a rám kötött orvosi ketyerélnek a hangja. Kórházban vagyok nem kétséges, de miért? Miért olyan ismerős ez a helyzet? Miért nem tudom, hogy hogyan kerültem ide?
Válaszok kavarogtak a fejemben, melyekre azonnal választ akartam kapni.
- Üdvözlöm Barbara. Hogy érzi magát?
- Fáj a fejem.
- Miért nem mehetek be? Jogom van bemenni. - kiabálást hallottam kintről, majd kivágodott az ajtó és egy velem egykorú férfi lépett vagyis inkább rohant be az ajtó. - Istenem. Amint meghallottam, hogy felébredtél siettem ide. Csak a büfében voltam drágám. - apró puszikat adott a kezemre ez az idegen. Nem tudtam őt hova tenni
- Ki ő? Mi történt velem? Hol vagyok? - mindenki értetlenül nézett rám. Kihúztam az ismeretlen kezei közül sajátom.
- Minden rendben van. Kórházban van Barbara. Autóbalesetett szenvedett és kómába esett. A kóma következménye lehet egy részleges memóriavesztés és azért nem emlékezhet rá, hogy kik ők, s hol van. - Memóriavestés? Autóbaleset?
- Nem, nem, nem. Édesanyám felismerem, csak azt az urat nem.
- Édesem én vagyok az Márk, a vőlegényed. - a vőlegényem? Hogy ő? Lehetetlen. Nem ismerem. Nem lehet ez igaz.
- Nem emlékszem.
- Kérem önöket, hogy most a beteget hagyják pihenni, hisz mégis csak most ébredt fel a kómából. - mindenki kiment, csak az orvos maradt. Elvégzett még pár dolgot, majd mikor távozni akart megkérdeztem tőle:
- Doktor úr, mégis meddig nem voltam magamnál? Miért nem emlékszem arra, hogy mi történt velem, s arra, hogy van egy vőpegényem?
- Kedvesem több, mint két hétig feküdt itt tudatlanul, s ezt a részleges emlékezetevesztést a fejét ér sérülésnek is, de sok más tényezőnek is köszönheti.
- És ez meddig marad így?
- Ha semmi sem gátolja meg abban, hogy visszanyerjen mindent amit elvesztett, akkor mihamarabb. Ne féljen. Ha minden jól megy, akor lassan hazaengedjük, s otthon az ismerős környezetben majd eszébe jutnak a dolgok.
- Köszönöm doktor úr.

Puszi, Birbus
Vége...sajnálom.

2012. április 7., szombat

Kellemes húsvéti ünnepeket und so weiter

Sziasztok!
Mindenek előtt kellemes húsvéti ünnepeket szeretnék kívánni! Hozzon a nyuszi sok ajándékot!

Esküszöm, hogy én vagyok a legrosszabb ember a világon. Ígérgetem, hogy írok és hozom a folytatást, erre mással – teljesen felesleges dolgokkal – töltöm a szabadidőm nagy részét. Örülhetnék is, mert találtam magam mellé valakit, akivel megtalálom a közös hangot, viszont az életem egyik legfontosabb részéről - az írásról - lemondtam emiatt. Hiszitek, vagy sem nagy üresség van bennem, mióta keveset írok.
Néha-néha begépelek pár sort, de egyszerűen képtelen vagyok többet. Valahogy nem tudtam visszatérni ide. Azt nem is említem, hogy Robert már annyira nem dobogtatja meg a szívem, de ez tudom, hogy mellékes dolog, hiszen az általam elképzelt Robot teljesen más tulajdonságokkal ruháztam fel, mint a valós férfit, s még mindig ugyan azok az apró dolgok számítanak nekem, s a főszereplőmnek is. De valahogy nem megy.
Egyszerűen képtelen vagyok bezárni, hisz annyi ötletem van még és már tényleg a folytatásnak egy része megvan, de nem tudom, mi legyen. Sajnos kevés az időm, s mikor rá is érnék, házi dolgozatokat kell írnom és az évégi hajtásra kell összegyűjtenem az összes energiám.
Nagyon jól esik, hogy nap, mint nap feljöttök és megnézitek, hogy s mint van az oldal. Ennek nagyon örülök és mivel tényleg az életem része ez a történet vissza fogok térni. Nyárra tervezem az új fejezeteket. Tudom, hogy addig van pár hét, de berozsdásodtam egy picit és kell idő, mire beolajozom ismét magam.

2011. december 27., kedd

2011. december 18., vasárnap

Elnézést...

Már egy jó ideje nem volt fen friss fejezet, de őszintén megvallva semmi kedvem, s erőm nem volt írni. Most, hogy itt a szünet megpróbálom magam aktivizálni, s ma végre felrakni a soron következő fejezetet. :) Remélem, még van 1-2 ember, akit érdekel, de megértem, ha már senki se kíváncsi a folytatásra.
Szóval ma valamikor a délután vagy este folyamán felkerül következő rész. Csúszok. Apu megkért, hogy segítsek neki csomagolni. Sajnos csak most tudtam nekiállni írni. Felrakni ma már biztos, hogy nem fogom, s örülök, ha végzek. Holnap 100%, hogy fenn lesz. Megértéseteket köszönöm. :) Ismét csak csúszok és nem tudom, hogy mikor kerül fel az új fejezet, de azt megígérem, hogy karácsonykor már fenn lesz. Ez lesz az egyik ajándékom számotokra, de így hogy nem tudom írni, kicsit döcögősen megy az egész. Igyekszem és próbálom a legjobbat kihozni magamból!
Ciao, Birbus